Alig vártam, hogy távozzam kis hazánkból. Az a rengeteg mogorva ember az utcán, aki úgy rivall rád, utasít rendre, ha véletlenül leejtesz egy cetlit vagy egy zsebkendőt, mintha ezért a kis balesetért kivégzőosztagot érdemelnél... és ez csak egy példa. Elég volt az áramló malíciából.
Koppenhágából vonat vitt tovább Közép-Jütlandra a népfőiskolához. Kifizettem a borsos tarifát (és akkor még eufémizmussal éltem), azzal vigasztalódva, hogy minden bizonnyal kárpótol a szolgáltatás. Feltuszkoltam a húszkilós bőröndöt a kocsira, és amennyire tudtam, behúztam az ülésem mellé. Enyhén belógott ugyan a folyosóra, de ez még bőven elment volna a magyar vasutaknál. Érkezett az utaskísérő hölgy (nem kalauz, csak az étkezőkocsit tolja és az utasokat dirigálja); menten le is csapott rám, hogy pakoljam fel a poggyásztartóra a bőröndöt, mert ott nem maradhat. Közöltem vele, hogy sajnos túl nehéz, nem bírom felemelni. Meglepő módon a körülöttem ülő sok gáláns dán fiatalember nem sietett a segítségemre, pedig alighanem mind értették az angolt. Néztünk egymásra az utaskísérő hölggyel, mire a szemközt ülő fiú tétován felajánlotta a szolgálatait, de mielőtt szaván foghattam volna, egyszerűen visszakozott, mondván, a bőrönd túl nagy, és nem férne fel a poggyásztartóra. Nem volt apelláta - az utaskísérő hölgy bőröndöstül kiterelt az előtérbe, hogy akkor húzzam meg magam a pótszéken, a pótszéken kecmergőket pedig beirányította a helyemre. Mit képzelek, hogy intercity vonaton szállítani egy nagy bőröndöt egy távoli városba... De nem adtam olyan könnyen a bőröm; hiszen nem a pótszékért fizettem helyjegyet, próbáltam védeni az állásaimat. A szabály az szabály, ez nem az ő gondja, épp csak azt nem mondta, hogy örüljek, hogy nem hajít le a vonatról bőröndöstül. Ha nem használhatom ki a helyjegyem, visszaigényelhetem az árát? - kérdeztem merészen; tudtam, hogy erre semmi esély, de azt is tudtam, hogy ettől garantáltan felmegy a nő agyvize. Nem is maradt el a hatás, amennyire a dán morgásból megítéltem; ha elrontja a kedvem, én is lehúzom az övét - kíméletlen vagyok, ami az adósságokat illeti.
Öt perc alatt elszállt a bosszúság, mert az ablakon a pótszékről is kiláttam, és nemsoká a tengeren süvítettünk át, nemcsak előttem, de alattam is áramlott a nagy kékség, ahogy a vasúti hídról lekukkantottam; tovasuhantunk a tenger morajló hullámain.
Jó pár órával később, amikor a dán vasúti helyzet már erőteljesen a magyarországira emlékeztetett, mert ülőhely híján egymás hegyén-hátán tolongtak az utasok nagy utazótáskákkal, és az utaskísérő erélyesen terelgette be a morgó embereket az előtérből a fülkébe, ahol pedig már a folyosón is gyerekek ültek, nos, ekkor egy férfi telepedett mellém (aki igaz dán módjára vikingre emlékeztetett), és valamit mondott a pakkomra. Erre felvilágosítottam, hogy is kerülök ide, és a bőröndöt igazán nem tehetem a fejemre, pláne, hogy helyjegyem lenne odabentre. Ez igazán nem fair, mondta a viking, és megpróbálta meggyőzni az épp arra tévedő kalauzt, akinek fél fülében apró fülbevaló csillant, hogy orvosolják valamiképp az engem ért sérelmet; de a kaller is a szabállyal jött - biztos nem akarta összerúgni a port az asszonysággal. Bár addigra már aligha vághattam volna utat a tömegben; amúgy sem számított az egész. Mielőtt a viking a könyvébe mélyedt volna, még annyit tett hozzá, hogy az utaskísérő nőről szaglik a rosszakarat, és épp arról olvas, hogy az ember olyan energiát kap vissza a környezetéből, amilyet kibocsát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése