Amikor a repülő átvágott a Koppenhágát borító vastag, szürke felhőrétegen, kicsit megijedtem. A felhők súlyos paplanként nehezedtek a városra, és egy pillanatra úgy rémlett, ezen sosem küzdi át magát a fény; megijedtem, hogy itt nem süt a nap (azóta már süt szerencsére, éppen az íróasztalomra ömlik, hogy alig látom a monitort).
A központi pályaudvarnál kidugtam a fejem az utcára, és amikor láttam, hogy a dánok fedetlen fővel járnak, úgy véltem, elállt az eső, és bedobtam a húszkilós bőröndöt a csomagmegőrzőbe, hogy legyen pár chillezős órám, mielőtt továbbutaznék.
Azt mondják, manapság megszűntek a felnőtté avatás rítusai - eltűnt a szimbolikus ajtó, ami a nagybetűs Életbe vezetne át, és magunk se tudjuk, kirepültünk-e már a családi fészekből, vagy még mindig odajárunk tankolni. Ez is, az is, többnyire. Azt is mondják, nem véletlen, hogy manapság a fiatalok mind útnak indulnak valami külföldi ösztöndíjjal, ha csak néhány hónapra. Bizonyítani, hogy rátermettek, hogy képesek életben maradni.
Talán ezért indultam el én is egy szemesztert tölteni egy dán népfőiskolára - részben.
No meg hogy kipróbáljam, tényleg jobb máshol, vagy csak a relatív depriváció délibábja fertőzött meg (vagyis hogy a saját helyzetünket mindig rosszabbnak látjuk másokénál, illetve mindig látni mást, akinek jobban megy)? Ráadásul momentán semmi egzisztenciális perspektíva nem tárult fel, amiben fejlődhetnék. Legfőképpen pedig - elegem lett a hazai "polgárháborús helyzetből".
Így kerülök ide, Koppenhágába. S mielőtt továbbvinne a vonat Jütlandra, teszek egy kört. Hamar rá kell jönnöm, hogy a "nem esik az eső" fogalma országonként mást jelent: én már tűröm a hajam a sapkámba abban a zuhéban, amiben a dánok fedetlen fővel tekernek a bringán. Mármint az a néhány dán, aki ebben az időben kiteszi a lábát, mert mintha mindenki csendben pihenne valahol, néma a város. De ez a csend nem halálos, inkább nyugodt, álmos. Miután körbejártam a türkizzöld tetejű, vörös téglapalotákat, eltévedek a csatornához, ahol színes házikók szorultak a szürke víztükör és a szürke felhők közé - finoman permetez, simogat az eső.
Megkeresem Christianiát - mit tagadjam, ezért vágtam neki két órája. Az útikönyvem hevenyészett várostérképe alapján próbálok orientálódni, itt kell lennie valahol, már épp úgy érzem, sosem lelem meg, amikor a jellegzetes szag és a sok "no photo" jel eligazít, hogy történetesen itt állok. Éppen a közepén. Körülöttem a házfalakra festett színes varázserdők és, fogjuk rá, gombainstallációk. Sürögnek a hippik, ez aztán nem olyan szendergő, mint Koppenhága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése