Csend. Hótakaró fogja el a hangokat. Nemcsak hétvégén bóbiskol a város, de bármelyik nap bármelyik órájában tesszük (tennénk) ki a lábunkat az iskolaépületből, némaság. Halk léptekkel haladunk előre a kihalt utcán. Faág se rebben. S akkor hirtelen hangos ének szűrődik át a hórétegből, betölti a mezőkön át a horizontig nyúló üres teret: egy öregember totyog szemközt a járdán, dalolászva, maga előtt tolva egy bevásárlókocsit. Mintha energiafelhő venné körül, olyan ez az ének, ez a sűrű hang, amit húz maga után, és ahogy továbbhalad, a háta mögött újra összezárul a csend.
Mintha a behavazott házak széthúzott függönyei mögött nem lenne mozgás, nem ennének, nem szólnának, mintha mindenkit fogva tartana az ágy. Álomkór kerítette hatalmába Dániát, álomszag üli meg az utcát, az időnként felbukkanó autókat, a hidegben is kitartó futókat, a szupermarketben válogató vevőt. Tudom, a bjerringbrói gyár sem állt meg, emberek igyekeznek, gondolkoznak, terveznek, így kell lennie, hisz ettől forog a világ; csak mintha a hó elcsitítaná a vibrálást. Takaréklángon csordogál az élet.
Vasárnap erdei sétát teszünk a hóesésben. A csupasz faágak nyugodtan fogadják a rajtuk gyűlő súlyt, úgy nyúlnak az ég felé, mintha áldás hullana. Érkezik, egyre érkezik a szitálás; nem fenyegető, erőszakos, nem lehet rá haragudni, hogy miért nem marad már abba; csak elfogadni lehet. Masírozunk az ösvényen, tempósan, hogy ne bolygassunk sokáig. A fehér csizmám alatt csikorog a hó; nem kéne hátramaradni, mert betemet a finom por, és sosem találnak meg, ki se látszanék ebből a nagy fehérségből, de olyan nyugtató itt állni, és magamba inni a tiszta csendet. És végre hallani a saját gondolataimat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése