Bábel

"Mózes I. k. 11. fejezetének elbeszélése szerint Noé utódai, akik még mind egy nyelvet beszéltek, Sineár földjére mentek és ott egy várost, meg egy tornyot akartak építeni, amelynek csúcsa az égig érjen. Isten azonban meghiúsította törekvésüket és megbüntette elbizakodottságukat azáltal, hogy összezavarta nyelvüket, úgyhogy nem értették meg egymást és elszéledtek a földön." /a Wikipédia Bábel tornya című szócikkéből/

id. Pieter Brueghel: Bábel tornya

    Szokik a fülünk a dán nyelvhez. A dán az alapnyelv, elvégre egy dán népfőiskolán vagyunk; aztán röviden lefordítják angolra. A külföldi diákok így csak a lecsupaszított lényeget kapják, a poénokból kimaradnak. Van, akit zavar ez a rendszer, mert amúgy nem esik nehezükre angolul felvenni a fonalat, ha egyszer elszánták magukat. Én megértem, hogy ragaszkodnak az anyanyelvükhöz.
    Tömény adagokban kapják a dánt a hallószerveink. Előzetes, feltérképező jellegű dán tanulmányaim során arra jutottam, hogy a dán nyelv leginkább német-angol keverék, a dán szókincs nagy része felismerhetően e két nyelv szavainak továbbalakult változata. Legalábbis leírva. Mert hiába legyintünk elbizakodva, hogy milyen könnyű lesz felszedni ezt a dánt, amint élesben meghalljuk azt a furcsa horkantást, ami a dán nyelv, horkantós ének, inkább azért legyintünk elszontyolodva, hogy tíz év se lenne elég, hogy erre ráálljon a fülünk. Úgy hangzik, mintha folyton bokákolnának, mintha visszanyelnék a hányást (vagy a gyomorsavat). Elnézést a gyomorforgatásért, és a dánoktól is ezúton; de én így érzem, és biztos a magyar nyelvről is mondtak már hasonlóan szépeket.
    Szóval folyamatosan hallgatjuk a dánt, az órákon és a reggeli gyülekezőn. Ne higgyétek, kedves Olvasók, hogy ez megterhelő. Mert a nap jelentős részében kikapcsolhatom a figyelmem, ott vagyok és elkalandozom egyszerre, a saját útjaimra. Aztán angolra váltanak, és megnyomom az ON gombot.

    Azonban a dán nemcsak sziesztát jelent számunkra, külföldieknek - kirekesztést is. Mert a dánok dánul beszélnek; eleinte még vették a fáradságot angolra váltani, ha jelen volt valamelyik nemzetközi, de aztán feladták ezt a jó szokásukat. És hiába ült be időnként közéjük egyikünk, és dobott be néhány baráti angol szót, ők ragaszkodtak a belterjességhez, és két udvarias mondat után visszaváltottak dánra. Mostanra már nem is döngetjük anyanyelvük zárt kapuit.
    Nem állítom, hogy rasszisták. Inkább bizonytalanok, félnek, nem is igazán a külföldiektől, hanem  attól, hogy kilépjenek az ismerős, biztonságos falak mögül, és megmérettessenek a másmilyen, vagy másmilyennek vélt előtt; maguk sem tudják, milyen jól tudnak angolul. Aztán ki tudja; nem értem, mit beszélnek egymás között - simán akadhat közöttük egy-két hangadó idegengyűlölő.
    Számunkra, magyar, lengyel, lett, koszovói diákoknak marad az angol. Az angol a szakadék felett átívelő híd: egyszerűen ácsolt, könnyen átlátható és toldozható szerkezet. Igen kellemetlen lehet az angolok élete - még külföldön is kihallgatják őket, a metrón, az utcán; a mi beszélgetéseink megértéséhez sem kell bonyolult kódfejtő. Igazságtalanság; a dánok bármikor használhatják ellenünk a saját nyelvet, amibe mind tömörülnek, ugyanakkor a közös nyelvbe is belehallanak.
    Nagy a kísértés, hogy visszameneküljünk a saját, titkos nyelvbe. Jelenleg hatan vagyunk magyarok; a legnagyobb külföldi kolónia a dán népfőiskolás tömegben. Egy kis önálló közösség. És újabban köztünk is kezd elharapózni a szokás, hogy a saját nyelvet használjuk, hiába van ott egy másik náció. Csevegünk a titkos nyelven, amit csak mi, kiválasztottak értünk; kiszorulnak közülünk is; kiszorítók vagyunk. Már a három lengyel is a saját nyelven diskurál. Aztán valaki észbe kap, valakiben végül mindig feltámad a felelősségtudat, és visszaváltunk a közös nyelvre. Mert mivé lennénk hidak nélkül.