Ködből előtűnő hegycsúcsok

     Ugyan azt még nem tudjuk, mi az a folkehőjszkóle - én magam is lassacskán kapiskálom, ahogy benne élek, de majd jövő héten elmagyarázzák International Studies órán -, de jó, ha annyival már most képben vagyunk, hogy főleg művészeti oktatás, valamint sport és "Outdoor" (amolyan szabadtéri túlélő-gyakorlatozás) folyik itt, az enyémben. Hétfőn és kedden délelőtt, amikor a nemzetközi diákok a nemzetközi tanulmányok órán szívják magukba a dán nyelvet és a dán kultúrát, a dán diákok (és a második félévre is maradó nemzetközik) fotózást, filmszínészetet, zeneelméletet vagy rendezvényszervezést tanulhatnak főtárgyként, meg ki tudja még mit, ami most nem jut eszembe.
     És nem akárkiktől tanulhatnak; például az egyik fotótanár, Morten  Jay Z-t, Snoop Doggot és a Cardigans énekesnőjét is fotózta. Mert úgy tűnik, a dán nemzet kiválóságai nem fordítanak hátat kis hazájuknak, nem söprik le vállukról a jövő generáció gondját, és nem jelent számukra élve eltemetkezést, hogy valami jütlandi zugot tartsanak meg főhadiszállásként, vagy oda térjenek vissza.
     Tehát ezek a népfőiskolák nem(csak) dologtalan ifjoncok önjelölt művészkedését szolgálják (ahogy első látásra tűnhet), hanem jó szakmai nívót képviselnek, és fejlődni is lehet, ha valaki szándékozik. Meg persze eligazítást szerezni a jövőbeni pályaválasztáshoz. Egy dán lány, aki még az első napokban ült le mellénk ebédnél az étkezőben, mesélte például, az az álma, hogy hollywoodi színésznő legyen. Hosszú szőke hajú, valamivel karcsúbb az átlag dán lányoknál, a babaarc mögött megvillant a karakter, meg a fülében a kristály fülbevaló; rögtön teljesen magától értetődőnek éreztem, hogy ennek a lánynak hollywoodi babérokra kell törnie. S ezt a hollywoodi dolgot teljesen természetesen mondta el: nem vállat behúzva, mint egy titkos vágyálmot, amit csak pironkodva merünk elsuttogni, hogy aztán nehogy túl nagy legyen a pofára esés és a szégyen, és nem is fennhéjázva jelentette ki, mintha kétségbeesetten bizonygatni akarná, hogy ő erre képes, ő már most megérdemli az elismerést. Nem mutatta egyik tünetét sem a kis hazánk leendő művészei körében oly általános önbizalomhiánynak. Csak annyit mondott, hogy megtudni jött ide, érdemes-e egyáltalán egy próbát tennie, az álmait támogatja-e tehetség. És nem nézett rám szigorú tekintettel, ami azt ordítja, hogy csak neki van joga ilyen álmokat szőni, és mindenki, aki rajta kívül hollywoodi színészettel próbálkozna, közönséges tolvaj, aki rátenyerelt a céljaira. Nem; úgy nézett rám, mintha teljesen normális volna, hogy az embernek ilyen reményei legyenek, és az sem lenne gond, ha az asztal körül ülők mind Hollywoodra vetnék sóvárgó szemüket; és ha nem neki sikerül eljutni oda, a távoli felvevőgépek elé, akkor sincs harag; de akár eljuthatunk oda mindannyian.

Snitt.

    Térjünk vissza kicsit Mortenhez, a Jay Z-t és Snoop Doggot is fotozó tanárhoz. Minden napunk reggeli gyülekezővel kezdődik az előadóteremben (hogy ilyen messziről indítsak Morten felé), ahol persze éneklünk is, no meg az egyik tanár tanít valamit, amit tudni érdemes. Felvillant egy sokatmondó festményt, filozófiát, egy kis életet. Ma Morten volt a soros, és ő arról beszélt nekünk, hogyan mászott fel a hegy tetejére.
    A mászás rögtön az elején akadályokba ütközött, mert Morten egy kis faluban nőtt fel, még Bjerringbrónál is eltemetettebb helyen, ahol az emberek nem szoktak hegycsúcsokra kívánkozni, hanem a popsijukon ülnek, egy állásban építik a jóléti társadalmat, és utálják a felfedezőket. Morten azonban pont felfedezőnek született, nem nyárspolgárnak, így már hetedikesként azt latolgatta, hogyan tudna minél hamarabb a távozás mezejére lépni. Első fényképezőgépét vécépucolással vagy más hasonló dicstelen munkával kereste meg, aztán húszévesen Németországba tiplizett, és bekopogtatott egy céghez a portfóliójával, hogy mi lenne, ha rendelnének tőle pár szép reklámfotót. Nem rendeltek... sőt, egy év múlva,  két év múlva sem kapott megbízást... 10 év telt el, igen, biztosan nem értettem félre, már mindenki hülyének nézte, de ő csak nem adta fel, szóval 10 év múlva már emlékeztek rá a cégnél (sajnos némi időt igényel, mire az ember kiaknázhatja az ismerősségi hatás előnyeit), és végre kötélnek állt a cég, illetve munkába állította Mortent.
     S innen már nem is vezetett kacskaringósan az út az alaszkai hegyekbe, a gomolygó viharfelhők közt átfúródó csúcsok és a vetődő snowboardosok közé, ahova reklámfotókat ment készíteni egy amerikai turisztikai cégnek. Araszoltak a csúszós szirteken, lábuk alatt a fehér mélység, és megesett, hogy csak egy kifeszített kötél volt kapaszkodónak. És Morten ott, a csúcson egyensúlyozva, végre elkészíthette a képet, ami már hét éve körvonalazódott a fejében, amit már hét éve látott és hordozott magában, mielőtt ténylegesen lejátszódott volna az eseménysor, amikor a snowboardos belerontott a hóhalomba, és szanaszét spricceltek körülötte a jégdarabok.
     "Who wants, doubts not, and who doubts, wants not", tanította Morten. No meg hogy vegyük körül magunkat pozitív és sikeres emberekkel, mert tőlük kaphatunk löketet a hegytetőig. Az már csak az én privát hozzáfűznivalóm, (néha óhatatlanul beszúrok majd ilyeneket), hogy ha irigyeljük azokat, akik már befutottak, vagy közelebb járnak nálunk ahhoz a bizonyos csúcshoz, azzal elzárjuk magunkat attól, hogy meglássuk, hogyan is kell megmarkolni azt a kötelet, hogyan vessük meg a lábunkat a csúszós szirteken. Nincs mitől félni; az igazi hegymászók nem löknek majd le; tudják, hogy a csúcs, ami évezredek óta üdvözli a magasra érőket - mindenkié.

Bábel

"Mózes I. k. 11. fejezetének elbeszélése szerint Noé utódai, akik még mind egy nyelvet beszéltek, Sineár földjére mentek és ott egy várost, meg egy tornyot akartak építeni, amelynek csúcsa az égig érjen. Isten azonban meghiúsította törekvésüket és megbüntette elbizakodottságukat azáltal, hogy összezavarta nyelvüket, úgyhogy nem értették meg egymást és elszéledtek a földön." /a Wikipédia Bábel tornya című szócikkéből/

id. Pieter Brueghel: Bábel tornya

    Szokik a fülünk a dán nyelvhez. A dán az alapnyelv, elvégre egy dán népfőiskolán vagyunk; aztán röviden lefordítják angolra. A külföldi diákok így csak a lecsupaszított lényeget kapják, a poénokból kimaradnak. Van, akit zavar ez a rendszer, mert amúgy nem esik nehezükre angolul felvenni a fonalat, ha egyszer elszánták magukat. Én megértem, hogy ragaszkodnak az anyanyelvükhöz.
    Tömény adagokban kapják a dánt a hallószerveink. Előzetes, feltérképező jellegű dán tanulmányaim során arra jutottam, hogy a dán nyelv leginkább német-angol keverék, a dán szókincs nagy része felismerhetően e két nyelv szavainak továbbalakult változata. Legalábbis leírva. Mert hiába legyintünk elbizakodva, hogy milyen könnyű lesz felszedni ezt a dánt, amint élesben meghalljuk azt a furcsa horkantást, ami a dán nyelv, horkantós ének, inkább azért legyintünk elszontyolodva, hogy tíz év se lenne elég, hogy erre ráálljon a fülünk. Úgy hangzik, mintha folyton bokákolnának, mintha visszanyelnék a hányást (vagy a gyomorsavat). Elnézést a gyomorforgatásért, és a dánoktól is ezúton; de én így érzem, és biztos a magyar nyelvről is mondtak már hasonlóan szépeket.
    Szóval folyamatosan hallgatjuk a dánt, az órákon és a reggeli gyülekezőn. Ne higgyétek, kedves Olvasók, hogy ez megterhelő. Mert a nap jelentős részében kikapcsolhatom a figyelmem, ott vagyok és elkalandozom egyszerre, a saját útjaimra. Aztán angolra váltanak, és megnyomom az ON gombot.

    Azonban a dán nemcsak sziesztát jelent számunkra, külföldieknek - kirekesztést is. Mert a dánok dánul beszélnek; eleinte még vették a fáradságot angolra váltani, ha jelen volt valamelyik nemzetközi, de aztán feladták ezt a jó szokásukat. És hiába ült be időnként közéjük egyikünk, és dobott be néhány baráti angol szót, ők ragaszkodtak a belterjességhez, és két udvarias mondat után visszaváltottak dánra. Mostanra már nem is döngetjük anyanyelvük zárt kapuit.
    Nem állítom, hogy rasszisták. Inkább bizonytalanok, félnek, nem is igazán a külföldiektől, hanem  attól, hogy kilépjenek az ismerős, biztonságos falak mögül, és megmérettessenek a másmilyen, vagy másmilyennek vélt előtt; maguk sem tudják, milyen jól tudnak angolul. Aztán ki tudja; nem értem, mit beszélnek egymás között - simán akadhat közöttük egy-két hangadó idegengyűlölő.
    Számunkra, magyar, lengyel, lett, koszovói diákoknak marad az angol. Az angol a szakadék felett átívelő híd: egyszerűen ácsolt, könnyen átlátható és toldozható szerkezet. Igen kellemetlen lehet az angolok élete - még külföldön is kihallgatják őket, a metrón, az utcán; a mi beszélgetéseink megértéséhez sem kell bonyolult kódfejtő. Igazságtalanság; a dánok bármikor használhatják ellenünk a saját nyelvet, amibe mind tömörülnek, ugyanakkor a közös nyelvbe is belehallanak.
    Nagy a kísértés, hogy visszameneküljünk a saját, titkos nyelvbe. Jelenleg hatan vagyunk magyarok; a legnagyobb külföldi kolónia a dán népfőiskolás tömegben. Egy kis önálló közösség. És újabban köztünk is kezd elharapózni a szokás, hogy a saját nyelvet használjuk, hiába van ott egy másik náció. Csevegünk a titkos nyelven, amit csak mi, kiválasztottak értünk; kiszorulnak közülünk is; kiszorítók vagyunk. Már a három lengyel is a saját nyelven diskurál. Aztán valaki észbe kap, valakiben végül mindig feltámad a felelősségtudat, és visszaváltunk a közös nyelvre. Mert mivé lennénk hidak nélkül.
 
 

Téli álom

    Csend. Hótakaró fogja el a hangokat. Nemcsak hétvégén bóbiskol a város, de bármelyik nap bármelyik órájában tesszük (tennénk) ki a lábunkat az iskolaépületből, némaság. Halk léptekkel haladunk előre a kihalt utcán. Faág se rebben. S akkor hirtelen hangos ének szűrődik át a hórétegből, betölti a mezőkön át a horizontig nyúló üres teret: egy öregember totyog szemközt a járdán, dalolászva, maga előtt tolva egy bevásárlókocsit. Mintha energiafelhő venné körül, olyan ez az ének, ez a sűrű hang, amit húz maga után, és ahogy továbbhalad, a háta mögött újra összezárul a csend.
    Mintha a behavazott házak széthúzott függönyei mögött nem lenne mozgás, nem ennének, nem szólnának, mintha mindenkit fogva tartana az ágy. Álomkór kerítette hatalmába Dániát, álomszag üli meg az utcát, az időnként felbukkanó autókat, a hidegben is kitartó futókat, a szupermarketben válogató vevőt. Tudom, a  bjerringbrói gyár sem állt meg, emberek igyekeznek, gondolkoznak, terveznek, így kell lennie, hisz ettől forog a világ; csak mintha a hó elcsitítaná a vibrálást. Takaréklángon csordogál az élet.

    Vasárnap erdei sétát teszünk a hóesésben. A csupasz faágak nyugodtan fogadják a rajtuk gyűlő súlyt, úgy nyúlnak az ég felé, mintha áldás hullana.  Érkezik, egyre érkezik a szitálás; nem fenyegető, erőszakos, nem lehet rá haragudni, hogy miért nem marad már abba; csak elfogadni lehet. Masírozunk az ösvényen, tempósan, hogy ne bolygassunk sokáig. A fehér csizmám alatt csikorog a hó; nem kéne hátramaradni, mert betemet a finom por, és sosem találnak meg, ki se látszanék ebből a nagy fehérségből, de olyan nyugtató itt állni, és magamba inni a tiszta csendet. És végre hallani a saját gondolataimat.

Szívások és állatságok

    A tanáraink őszinte élvezettel osztják a szívatós feladatokat. Saját bevallásuk szerint is előre dörzsölik a tenyerüket, hogy mikor küldhetnek már pár rendbontó diákot extra konyhai munkára vagy buli utáni takarításra. Eszük ágában sincs megjátszani magukat - természetes, hogy az ember szeret a hatalmával élni. Én értékelem az őszinteséget. Legalább nem ér az a skizofrén érzés, mint otthon az egyetemen, hogy némelyik tanár, aki egy féléven keresztül toleránsnak és empatikusnak tettette magát, olyannak, aki emberszámba veszi a diákot, a vizsgán szemrebbenés nélkül lealázott, igazi angol udvariassággal fejezte ki, hogy sajnos nem fértem bele az aznapi válogatott keretbe. Mint mondtam, ilyesmiről itt szó sincs. Itt megvan a módja, hogy a tanár kipackázzon a diákkal - mert tudvalevő, a packázási késztetés a tanári pálya természetes velejárója -, kipackázzon, de csak az esti performance-ok során. Mert egyéb alkalmakkor nem szokás a diákok személyiségi jogait csorbítani.
    A nyitóbulira minden folyosó (a hálóhelyiségek 4 folyosón oszlanak el) kapott pár felemelő feladatot. A lényeg, hogy komoly arccal csináljunk magunkból minél nagyobb bohócot, hadd viduljon a többi folyosó, no meg persze a tanári kar. Skót táncot, idétlen ugrabugrálást kell elképzelni meg hasonlókat. S úgy tűnik, a dán diákok komolyan veszik ezt a bohóckodást - a kétperces előadást csak szerdán három órába tellett kitalálni és gyakorolni, hogy klappoljon minden részlet, és tökéletes legyen az ökörség. Pénteken még vagy másfél órán át csiszoltuk a nagy művet. Nem csoda, hogy mivel a nyitóheti sűrű programból alig lehetett egy órát lecsípni egy kis visszavonulásra, mivel a sok bolondság összerakásához a végtelenségig emberek között kellett lenni, és nem feltétlenül azokkal, akikhez önszántamból csapódtam volna, péntek estére, mire kezdődött a program, ahogy azt Viktória honfitársnőm mondta, talán elsőként és találóan írva le, milyen vagyok, ha túl sok inger zúdul a fejemre: összezavarodott a kisugárzásom.
     De mégis a tanárok a legelvetemültebbek. Az egyik performance-ban a kitömött rókaistenhez (de rákattantak erre a Your Foxiness témára) kellett imát írni és levezényelni egy közös dicsőítő szertartást, aminek a végén a tanárokat egy nagy tál vörös sütemény várta. Amelyikük előbb megette a süteményt, kiváltságban részesült, persze ennek mibenlétére utólag derült fény. Az irodalomtanár lett a győztes. Jutalmaként megcsókolhatta a rókaistenséget, nem több, mint két és fél másodpercig. Az irodalomtanár meg is csókolta. Méghozzá olyan hévvel, hogy a preparált róka beledőlt az egyik mécsesbe, és megpörkölődött pár szőrszála. Az irodalomtanár bocsánatot nyert ugyan a főpaptól, de a hívek a terjengő égett szag miatt sürgősen elhagyták a termet.
      A bulin a tanárok zenekara játszott, aminek elsősorban az az oka, hogy ha már itt van ennyi jó zenész, inkább pörgetnek egy kis funkyt, így nem kell a tuctuc zenére ráfanyalodnunk, és csak másodsorban az (szerintem), hogy legalább addig is szemmel tartsák a bulit. A későbbi történésekre úgysincs rálátásuk.

Deres táj vörös fényben

    Kirándulunk. Reggel 9-kor az iskola előtt áll a busz; még felkelőfélben van a nap. A vörösessárga napfény csíkokat váj a deres téglaházak közé, felkúszik a falakra, a városon túl behatol a párás erdő vízben tocsogó fáihoz, majd a mezőkhöz érve szétterül a tájon. Közben elhaladtunk Bjerringbro egyik büszkesége, a Grundfos székháza mellett - habár a bjerringbrói alapítású Grundfos cég multinacionálissá nőtt, székhelyét megtartotta a 7-8000 lakosú városkában -, majd később, az országút mellett felbukkan egy téglakastély, amit előző tulajdonosa delfináriummá tervezett átalakítani, ott lubickoltak volna a delfinek, Jütlandban a semmi közepén, és özönlöttek volna a látogatók; végül a jóember inkább továbbpasszolta az épületet. A napsugarak feloldódnak a folyók és az apró tavak víztükrében, csakhogy már kifakult belőlük a vörös, és fakó sárgán, ám szikrázó erővel borítják be a fehér földeket. Ezüstmezők, ezüstmezők mindenütt.

L. A. Ring: Sommerdag. Roskilde fjord

    Randers városka modern művészeti múzeumába érkezünk, ami felettébb hasonlít a hazai modern művészeti kiállításokhoz, már ami a festmények stílusát illeti, azzal a különbséggel, hogy az itt bemutatott művek nem állnak meg az 1950-es évszámnál. A modern művészet nagyjából akkor kezdődött Dániában, amikor a dán nép 1848-ban alkotmányhoz jutott, viszont ezzel egy időben a festők valahogy elvesztették az arisztokrácia korábbi nagy megrendeléseit. Így hát új vizekre kellett evezniük az elegáns portrék helyett: elkezdték a dán nemzeti öntudatot építeni. Mert a dánok csak abban az időben kezdték kapiskálni, hogy kik ők, és azon tűnődtek, hogy dánok egyáltalán vagy inkább valami németfélék, és ha dánok, mi mindennel büszkélkedhetnek. Így hát a sok munkanélküli festő tájképeket kezdett festeni a dán vidékről, pont olyan képeket, mint amilyet az imént leírtam. Az etno vonal később sem halt el: a dán impresszionisták a teheneket preferálták virágok helyett, és a tehenekre fókuszált a porcelánipar is.
     A kék bociszemű kubista nő, a bőrrel bevont dadaista csésze után aztán elérkezett a gyerekrajz-olajfestmények kora, hogy végül erősen transzformálódva ismét felbukkanjon a kortárs apokaliptikus táj. Dániából immár nem maradt más, mint a széles ég és a bolyhos felhők, amikben Laputaként lebegnek a szárazfölddarabok, és az égtengeren úszó szigeteken apró pontokként sejlenek fel a házak. Tágas, támasztalan éter mindenütt.

Poul Anker Bech: Efteraarsmorgen

Foxy ladies és a rapper esküvője az operaénekesnővel

    Zajlik a csapatépítés a népfőiskolán (a dán szó magyaros átirata: folkehőjszkóle).
    Tegnap két csoportra osztották a diákokat, méghozzá a nemi hovatartozás alapján. Nem kevesebb volt a feladat, mint mindkét csapatnak összeállítani egy kis performance-t, rapből, operából, és mellékelni hozzá egy mézeskalácsházat és egy művészeti alkotást. Hajrá srácok, van rá egy egész napotok.

    Biológiai okok folytán a hölgyek előadásáról adhatok részletes beszámolót. A dánok becsületére legyen mondva, a kevés külföldi diák kedvéért angolul tartották a brainstormingot.
    A népfősuli egyik büszkesége egy ronda kitömött róka, ami az "Ugly foxes" Facebook-oldalon is elnyerte a megtisztelő legcsúnyább róka címet. Ráadásul aznap a feladatért felelős tanár is rókás pólót viselt, így hamar egyetértés született, hogy a preparált rókának főszerep jut. Mit főszerep, ő lesz az istennő, akinek mindenki ajándékot hoz, akit versengve imádnak. Az ember Dániában is gyarló: a rókaistennőt mind a rapperek, mind az operaénekesek ki akarják sajátítani, bizonyítani akarják, hogy művészetükkel ők hódolnak jobban, ők érdemlik az áldást. És amikor a rapperek és operaénekesek egyszerre járulnak a mézeskalácsból épült rókatemplomhoz, kitör a viszály.

    Nemhiába opció a hőjszkólén a filmszínészet főtárgy, nem szégyenlősködtek a dán csajok; a két vállalkozó szellemű lány operatechnikája még hajazott is az eredetire. Az egyikük leakasztott egy puccos rózsaszín ruhát, a másik egy öltönyt (biztos a színészkellékek közül), ez utóbbi még kackiás bajuszt is pingált magára. De a képzőművészek se tétlenkedtek. Az operaénekesek mögött egy kartonpapírfa magaslott, lombjában tulipánok, körülötte furcsa virágok, pont mint a varázserdőben (vagy mint egy goa partyn). A rapperek mögött kartonpapírfalra festett graffiti, rajta a róka sötét napszemüvegben fensőbbségesen tekint le a hívekre (egy magyar lány volt egymaga a kivitelező). Ajándékba pedig egy posztert kapott a rapperektől az istennő, ami magát 2Foxot ábrázolta (2pac után szabadon). De érkezett az operaénekesek ajándéka is: egy festmény a Mona Lisa rókáról. A rókatemplom-mézeskaláccsal akadt némi gond, mert az eredetileg tervezett nagy méretben össze akart esni, de két magyar lány kisebbre faragta végül, bár így is gyatrán álltak a falak; az összképen sokat javított, hogy a felelős tanár fotója nőtt ki a tetőből.

    A fináléban aztán a Foxy Ladies and the Gang versenyt énekelt az operaénekesekkel, volt kórus, táncos lányok és szirén-papnők, hogy lenyűgözzék a közönséget.

    A fiúkból csak a végeredményt láttuk - hamar lebuktak volna a kémek. A közönség egy esküvőn találta magát, ahol egy rapper vett feleségül egy operaénekesnőt. A két tanú operaáriákkal kommentálta a nagy eseményt, bár ezt később a zsűri gregorián énekké minősítette, majd a szertartás közben rapre fakadt a menyasszony. A vendégsereg a fősulis tanárok arcképeiből applikált álarcokat viselt (művészeti alkotásként), a háttérben pedig egy nagy torta formájú asztalon díszlett az apró mézeskalácsház, ami, valljuk be, sokkal esztétikusabb volt a lányokénál. A boldogító igennél végül a vőlegény és a menyasszony csókot váltottak az álarcon keresztül - ahogy láttam, az álarc alatt undorral az arcukon.

   A felelős tanár és még egy kolléga pontoztak, az egyik vajszívűen, a másik kérlelhetetlenül. A versenyt a lányok nyerték, bár halkan jegyzem meg, hogy a legmagasabb pontokat azért a részfeladatért kapta mindkét csapat, amelyikben feltűnt a tanár arcképe. Úgy tűnik, a dánok is könnyedén korrumpálhatók.

    Nem volt itt szégyenlős kacarászás, senki nem akart kilépni a szerepből. Komolyan vettük, elmélyültünk benne, mindenki hozzáadta a magáét, és úgy álltunk ki, mintha életünk legfontosabb darabját adnánk elő. Hiszen mindig utólag derül ki, melyik volt életünk legfontosabb darabja.

Súlytalanság

     Amikor vasárnap este Bjerringbróba értem egy másik magyar lánnyal (a sulitól kijöttek elénk a vasútra), még szusszanni sem hagytak, máris bevezettek a nagyelőadóba, ahol már tartott a megnyitó ceremónia, és a kezünkbe nyomták a népfősulis énekeskönyvet, így mi is rögtön nyomtuk a dán dalokat a többi diákkal. Azóta is éneklünk minden reggel. Több örömöt és energiát pumpál a napunkba, mint a koffein.

     A kollégium az iskola épületében van, két szobára jut egy fürdőszoba, a nemzetközi diákok általában egy másik nemzetközivel osztoznak egy szobán, a lakóegység másik szobájában pedig két dán lakik. Figyelnek, hogy épüljön a kontaktus.
   A szobám egy felújított közép-kelet-európai kollégiumi szoba szintjének felel meg: ágy, asztal és kevés polc, szekrény a lakóegység előterében, a berendezés elég új. Vannak kissé lepukkant szobák is, ezek pont olyanok, mint a közép-kelet-európai kissé lepukkant kollégiumi szobák - látszik, hogy pár éve használják már. Nem hiszem, hogy a nagyon lepukkant közép-kelet-európai kollégiumi szobák szintjét a dánok képesek lennének reprodukálni.
   A szobák színvonala közti különbség nem a diszkriminációnak köszönhető. A miénk jó állapota szó szerint lengyel szobatársnőm, Karolina keze munkájának gyümölcse, aki már második szemeszterét kezdi az intézményben. A népfőiskolai diákok előtt ugyanis nyitott a lehetőség, hogy maradjanak még egy félévre, szinte ingyen, meg pár heti munkáért cserébe. Így hát ők végzik a felújításokat.

     A kevés polcom is félig üres. Elhatároztam, hogy két bőröndbe suvasztom bele minden cuccomat (a másik bőröndöt egy honfitárs diák hozta kocsival, ezért cincáltam csak egyet az úton). Általában embertelen mennyiségű holmival költözöm egyik albérletből a másikba, ami leginkább a költöztetésben segítők számára embertelen, de mintha engem is lehúzna a sok ruha, emléktárgy, bögre, ami felgyűlt, és hiába osztom szét, hagyom el a régi helyeken, mégis minduntalan megsokasodik. Őrizgetem az emlékeimet. Ez a sok tárgy, s velük a múlt, nehézkessé tesz. Kupacokkal a háta mögött az ember nem tud csak úgy felkerekedni.
   Ezért ragaszkodtam most a két bőröndhöz, és minden, ami már kilógott volna belőle, hátramaradt. Pihenjen vagy vesszen el, mit bánom én.
    Nem figyelek rá, hogy rendben vannak-e a tárgyaim - nincs is mit rendezgetni. Megkönnyebbültem. Üresség vesz körül.
    

Azok a csodálatos dán vasutak

    Alig vártam, hogy távozzam kis hazánkból. Az a rengeteg mogorva ember az utcán, aki úgy rivall rád, utasít rendre, ha véletlenül leejtesz egy cetlit vagy egy zsebkendőt, mintha ezért a kis balesetért kivégzőosztagot érdemelnél... és ez csak egy példa. Elég volt az áramló malíciából.

     Koppenhágából vonat vitt tovább Közép-Jütlandra a népfőiskolához. Kifizettem a borsos tarifát (és akkor még eufémizmussal éltem), azzal vigasztalódva, hogy minden bizonnyal kárpótol a szolgáltatás. Feltuszkoltam a húszkilós bőröndöt a kocsira, és amennyire tudtam, behúztam az ülésem mellé. Enyhén belógott ugyan a folyosóra, de ez még bőven elment volna a magyar vasutaknál. Érkezett az utaskísérő hölgy (nem kalauz, csak az étkezőkocsit tolja és az utasokat dirigálja); menten le is csapott rám, hogy pakoljam fel a poggyásztartóra a bőröndöt, mert ott nem maradhat. Közöltem vele, hogy sajnos túl nehéz, nem bírom felemelni. Meglepő módon a körülöttem ülő sok gáláns dán fiatalember nem sietett a segítségemre, pedig alighanem mind értették az angolt. Néztünk egymásra az utaskísérő hölggyel, mire a szemközt ülő fiú tétován felajánlotta a szolgálatait, de mielőtt szaván foghattam volna, egyszerűen visszakozott, mondván, a bőrönd túl nagy, és nem férne fel a poggyásztartóra. Nem volt apelláta - az utaskísérő hölgy bőröndöstül kiterelt az előtérbe, hogy akkor húzzam meg magam a pótszéken, a pótszéken kecmergőket pedig beirányította a helyemre. Mit képzelek, hogy intercity vonaton szállítani egy nagy bőröndöt egy távoli városba... De nem adtam olyan könnyen a bőröm; hiszen nem a pótszékért fizettem helyjegyet, próbáltam védeni az állásaimat. A szabály az szabály, ez nem az ő gondja, épp csak azt nem mondta, hogy örüljek, hogy nem hajít le a vonatról bőröndöstül. Ha nem használhatom ki a helyjegyem, visszaigényelhetem az árát? - kérdeztem merészen; tudtam, hogy erre semmi esély, de azt is tudtam, hogy ettől garantáltan felmegy a nő agyvize. Nem is maradt el a hatás, amennyire a dán morgásból megítéltem; ha elrontja a kedvem, én is lehúzom az övét - kíméletlen vagyok, ami az adósságokat illeti.
    Öt perc alatt elszállt a bosszúság, mert az ablakon a pótszékről is kiláttam, és nemsoká a tengeren süvítettünk át, nemcsak előttem, de alattam is áramlott a nagy kékség, ahogy a vasúti hídról lekukkantottam; tovasuhantunk a tenger morajló hullámain.

   Jó pár órával később, amikor a dán vasúti helyzet már erőteljesen a magyarországira emlékeztetett, mert ülőhely híján egymás hegyén-hátán tolongtak az utasok nagy utazótáskákkal, és az utaskísérő erélyesen terelgette be a morgó embereket az előtérből a fülkébe, ahol pedig már a folyosón is gyerekek ültek, nos, ekkor egy férfi telepedett mellém (aki igaz dán módjára vikingre emlékeztetett), és valamit mondott a pakkomra. Erre felvilágosítottam, hogy is kerülök ide, és a bőröndöt igazán nem tehetem a fejemre, pláne, hogy helyjegyem lenne odabentre. Ez igazán nem fair, mondta a viking, és megpróbálta meggyőzni az épp arra tévedő kalauzt, akinek fél fülében apró fülbevaló csillant, hogy orvosolják valamiképp az engem ért sérelmet; de a kaller is a szabállyal jött - biztos nem akarta összerúgni a port az asszonysággal. Bár addigra már aligha vághattam volna utat a tömegben; amúgy sem számított az egész. Mielőtt a viking a könyvébe mélyedt volna, még annyit tett hozzá, hogy az utaskísérő nőről szaglik a rosszakarat, és épp arról olvas, hogy az ember olyan energiát kap vissza a környezetéből, amilyet kibocsát.  
   

Első lépések

Amikor a repülő átvágott a Koppenhágát borító vastag, szürke felhőrétegen, kicsit megijedtem. A felhők súlyos paplanként nehezedtek a városra, és egy pillanatra úgy rémlett, ezen sosem küzdi át magát a fény; megijedtem, hogy itt nem süt a nap (azóta már süt szerencsére, éppen az íróasztalomra ömlik, hogy alig látom a monitort).
A központi pályaudvarnál kidugtam a fejem az utcára, és amikor láttam, hogy a dánok fedetlen fővel járnak, úgy véltem, elállt az eső, és bedobtam a húszkilós bőröndöt a csomagmegőrzőbe, hogy legyen pár chillezős órám, mielőtt továbbutaznék.

Azt mondják, manapság megszűntek a felnőtté avatás rítusai - eltűnt a szimbolikus ajtó, ami a nagybetűs Életbe vezetne át, és magunk se tudjuk, kirepültünk-e már a családi fészekből, vagy még mindig odajárunk tankolni. Ez is, az is, többnyire. Azt is mondják, nem véletlen, hogy manapság a fiatalok mind útnak indulnak valami külföldi ösztöndíjjal, ha csak néhány hónapra. Bizonyítani, hogy rátermettek, hogy képesek életben maradni.
Talán ezért indultam el én is egy szemesztert tölteni egy dán népfőiskolára - részben.
No meg hogy kipróbáljam, tényleg jobb máshol, vagy csak a relatív depriváció délibábja fertőzött meg (vagyis hogy a saját helyzetünket mindig rosszabbnak látjuk másokénál, illetve mindig látni mást, akinek jobban megy)? Ráadásul momentán semmi egzisztenciális perspektíva nem tárult fel, amiben fejlődhetnék. Legfőképpen pedig - elegem lett a hazai "polgárháborús helyzetből".

Így kerülök ide, Koppenhágába. S mielőtt továbbvinne a vonat Jütlandra, teszek egy kört. Hamar rá kell jönnöm, hogy a "nem esik az eső" fogalma országonként mást jelent: én már tűröm a hajam a sapkámba abban a zuhéban, amiben a dánok fedetlen fővel tekernek a bringán. Mármint az a néhány dán, aki ebben az időben kiteszi a lábát, mert mintha mindenki csendben pihenne valahol, néma a város. De ez a csend nem halálos, inkább nyugodt, álmos. Miután körbejártam a türkizzöld tetejű, vörös téglapalotákat, eltévedek a csatornához, ahol színes házikók szorultak a szürke víztükör és a szürke felhők közé - finoman permetez, simogat az eső.
Megkeresem Christianiát - mit tagadjam, ezért vágtam neki két órája. Az útikönyvem hevenyészett várostérképe alapján próbálok orientálódni, itt kell lennie valahol, már épp úgy érzem, sosem lelem meg, amikor a jellegzetes szag és a sok "no photo" jel eligazít, hogy történetesen itt állok. Éppen a közepén. Körülöttem a házfalakra festett színes varázserdők és, fogjuk rá, gombainstallációk. Sürögnek a hippik, ez aztán nem olyan szendergő, mint Koppenhága.

De már összefagytam, és látva, hogy Hippiországban pelyhekké lettek a cseppek, visszaindulok a főpályaudvarra; kezdődik az út. Ahogy Christianiát elhagyva a táblák is felhívják a figyelmem: "You are now entering the EU."