2012. június 30., szombat

Utózönge 1. - Gipsy


     Ez a bejegyzés már délen születik, nemcsak délebben, hanem egészen délen, ahonnan könnyebb visszatekinteni az elmúlt pár hónapra, mint benne lenni és úgy igyekezni rátekinteni. Bizony innen esett a pillantásom az egyik legkellemetlenebb leckére, amit Dániában tanultam, alighanem szintén a gondos elhárító mechanizmusok folyománya, hogy nem sikerült ezzel szembenézni, és ottlétem során nem esett erről szó.
      A hazaúton, Koppenhága felé a kedves dán kertész hölgy, aki fuvarozott engem és egy honfitársat, futtában (vezettében) megjegyezte, hogy a koppenhágai pályaudvaron az utóbbi években felütötte fejét a zsebtolvajlás, és ez mekkora probléma, magyarok és lengyelek indították az ipart, legalábbis ez a szó járja, de ne vegyük magunkra. Nem is feszegettük tovább a témát, csak hajtottunk tovább a kocsival, majd a dán kertész hölgy kitett minket Koppenhága egy külső vasútállomásán, és a lelkünkre kötötte, váltsunk jegyet a vonatra.
     Sokat töprengtem ebben a pár hónapban arról, mennyire igazságtalan másodrendű állampolgárként kezelni minket, egyenként a sok kelet-európait, hiszen nem indítottunk háborút, nem mi építettük a falat, és nem a mi aláírásunk szerepel gyanús politikai szerződéseken, legfőképp pedig nem tehetünk arról, hova születtünk; az én őseim csak a kertjeiket művelgették, amit meghagytak nekik - de ha nem így lett volna, hanem falat építenek és aláírnak, miért az én vállamra hulljon a teher? Gyakran gondoltam rá, aztán inkább elhessegettem, de végül mégis rá kellett jönnöm, ez a helyzet, a tény, az igazság, hogy a kelet-európaiak lettek Nyugat-Európa gipsyjeivé. A népfőiskolán az egyik tanár udvariasan, de félreérthetetlenül a szemünkre vetette - jogosan -, hogyan bánunk mi magyarok otthon a gipsykkel; ugyanakkor Dániában egészen hasonlóan bánnak velünk: tolvajnak tekintenek (mit tudnak arról, milyen a Nincs), és azt a munkát adják (tisztelet a kivételnek), ami nekik nem kell (takarítás, mezőgazdaság, mosogatás stb.), annyiért, amennyiért ők már nem végeznék el. Integrációt kiáltoznak, és azt várják, adjuk fel, amilyenek vagyunk, vállaljuk az eldánosítást, mert az a jó, a civilizált. És legyünk hálásak, hogy helyet kapunk, még ha a másodosztályon is.
     Gipsyzni annyit tesz, mint lenézni, megbélyegezni - ezt az cselekszi, arról árulkodik, aki lenéz, megbélyegez. A saját szemellenző mögül vizslatni és az onnan látottak alapján képet alkotni, ítéletet mondani, holott hiányzik a tapasztalat, milyen érzés a másik bőrében lenni.
       

2012. június 21., csütörtök

Utóirat - Repülés

     Az elmúlt öt hónapban bejártuk Dániát, középről  indultunk, és eljutottunk északranyugatrakeletre,  délen oda, ami egykor Dánia része volt csak elpártolt, és el a fővárosba is. Ez az utolsó út immár haza vezet.
    Rajtam ismét az összes súly, mind az 50 kiló (becsléseim alapján), amit idehoztam, lekerült a polcokról és ki a szekrényből, ahol eddig lapult, ügyesen titkolva valódi nagyságát, és betömörült a bőröndjeimbe meg a hátitáskámba. Cipelhetem.
    Egy honfitárssal vágunk neki az országnak, átvágunk a fővárosig, ahonnan a repülő hazaszállít majd. Úgy döntünk, kikerüljük a csodálatosan drága és stresszkeltő dán vasutat, helyette buszra ülünk, ami olcsóbb, a komppal megy (jó flash), csak épp Aarhusban lehet rá felszállni, és addig bizony valahogy el kell vergődni a csomagokkal. Péntek délután háromkor eszembe jut egy jobb megoldás is, legalábbis potenciálisan olcsóbb a busznál, nevezetesen az a honlap, ahol a dánok autós fuvarokat szerveznek maguknak – az autósok hirdetik, mikor, honnan és hova mennek, hány ember fér be és milyen tarifáért. Van egy rakás Aarhus–Koppenhága fuvar másnapra, gyorsan regisztrálok a website-on és elkezdek e-maileket irogatni a sofőröknek, nem árulva zsákbamacskát, hanem elárulva, hogy magyar népfőiskolai diákok vagyunk Bjerringbróból, jelentős mennyiségű pakkal. Az első e-mail után öt perccel jön a válasz, hogy sajna betelt, és belátom, nem az utolsó pillanatban kéne elkezdeni tervezni és szervezni az ilyesmit, de nem adom fel.
     Este tízkor a népfőiskolai búcsúprogram után (vicces tanári prezentáció a tanári kar és a világ történelmének nagy pillanatairól fényképekkel illusztrálva) csekkolom az e-mailem, és hitetlenkedve látom az egyetlen pozitív választ a sok kiküldött levélre, hogy valaki másnap épp Bjerringbróból indul (nem is Aarhusból), épp olyan időpontban, hogy még részt vehessünk a legutolsó népfőiskolai búcsúprogramon (búcsúéneklés és mindenki megölelése), ráadásul komppal megy át Jütlandból Sjaelland szigetére, és elvinne mindkettőnket. Mindezt pontosan feleannyiért, amennyibe a vonatjegy kerülne. Azonnal kapom a telefonom, és megkérem, jöjjön értünk a népfőiskolához. Nem győzök csodálkozni: pont onnan, akkor és olyan módon, ahogy nekünk a legjobb. A bevonzás és spontaneitás győzelme.

    A rendkívül kedves dán hölgy tündéri szöszke kislányával (igaz, Dániában mind a sok gyerek szöszke és tündéri) utazik sjaellandi rokonait meglátogatni. Felvesz minket a népfőiskola parkolójában, és még ő szabadkozik, hogy ki kell raknia Koppenhága egy külső vasútállomásán, mert nem a főváros a végső úti célja. Kertész, és filmszerű díszletként egy gereblye fekszik a kocsija oldalában. Meséli, milyen érdekes a munkája, minden megbízásnál újat kell tanulnia, attól függően, épp milyen típusú kertet tervez, más a lelki élete minden fának és virágnak.
     Repesztünk Aarhus felé az ismerős úton, és még egy pillantást vetek a városra, mielőtt felgördülnénk a kompra, ahol rövid időre szétválnak útjaink a kedves kertész hölggyel, mindenki ülőhelyet keres magának. A komp mosdójában Dandryer márkájú kézszárítónál szárítom a kezem, és a márkajelzésbe épített diszkrét dán zászlócska jelzi (ha a név nem lenne elég informatív), hogy mindent a hazai iparért. Kimegyünk a tatra beszívni a tengert, süt a nap (bár azt a kabátot viselem, amit otthon márciusban) és rángat a szél. A jobb oldalon fénypászmaerdőben siklanak a távoli vitorlások, a komp hátul sűrű habot ver a vízből és hosszú csíkot húz vele a tengeren, és a bal oldalon, nos, bal oldalon vár minket a csoda. A vízpárán átsütő nap szivárványt kanyarít a tengerre a hajótest mellé, kis félköríves színtranszformációt, ami mintha a víz alatt lebegne, a hajó rejtett kísérője, jó szelleme. Hálaadás pillanata.
     A komp kitesz Sjaelland csücskén, ami hasonlít Skagenhez abban, hogy a keskeny földnyelv mindkét oldalát tenger nyaldossa. Egy rövid szakaszon látni is a kettősséget az autóútról: az egyik oldalon a már ismerős szürkéskék dán tengerkép, a másikon azonban meleg azúr árnyalatok keveredése, mintha délen járnánk, a dűnék sárgás dán füvével a parton. Felcsillan a remény.
     A dán kertészhölgy kirak a vasúton, és két megállóra nem veszünk jegyet (magyar diák árérzékeny), amíg a központi pályaudvarra érünk, a metróra azonban veszek, mert tartok az ellenőröktől. A füstös dán buddhista lakásán szállunk, akinél előző koppenhágai utamon már töltöttem egy éjszakát. A lakás ezúttal kevésbé füstös, a dán buddhista épp dolgozik. Beállítom a sarokba a súlyos bőröndöket, amikkel eddig se volt sok gond, mert háztól hozta az autó, aztán meg az egyiket gurította a honfitárs (csodálatos magyar gavallérok) a maga nehéz hátitáskája mellett, egy bőrönddel meg gyakorlottan elpepecseltem. A lakásban leheveredünk a piros fotelokba, és megkönnyebbülten pihentetem a szemem a szobán, a koszos padlón és a dán buddhista érdekes tárgyain, a remekműbe készült mérlegen, ami olyan pontosan mér, hogy bármelyik vegyész és gyógyszerész megirigyelhetné, a kendóhoz használt sisakon, a lótuszt formázó mécsestartókon, a a japán porcelán teáskészleten, amibe beleragadt a maradék tea. Mesélő tárgyak és gyengéd harmónia.
     Vasárnap délelőtt kényelmesen ejtőzünk a honfitárssal és a füstös dán buddhistával, aki elárulja, hogy a metrójegy csak a turistáknak olyan drága, a dánoknak megvannak a maguk bérletvariációi a költségcsökkentésre. De mit érdekel engem az ár, mert egy szerencsés véletlennek köszönhetően a dán buddhista épp azon a metróvonalon lakik, amelyik egyenesen a reptérre visz, és a honfitárs felpakolja az ülésem mellé a cókmókomat, én pedig elégedett vagyok, mert sokat megér életem legkényelmesebb reptérre jutásának élménye. A honfitárs leszáll Christianiánál, mert ő még pár napig élvezi a Dánia egyik legnagyobb idegenforgalmi bevételét hozó rebellis hippikolónia vendégszeretetét, mielőtt hazajön - az igazság, hogy a kakaskodó, rendszeren kívülre törekvő „szabadállam” sem tudja kikerülni a jóléti államot, és ez így van rendjén, mert Dániában mindennek rendjén kell lennie. Én pedig a vezető nélküli metró elülső ablakán át az alagútba fókuszálok, a szemem előtt hosszan elnyúló sötét folyosóba, amelynek kanyarjaiban kígyózik és távoli középpontja felé siklik a szerelvény.
     Utolsó lépéseimet teszem itt, immár a reptéren, (bár soha ne mondd, soha), hiába ez a jelenkor egyik legfejlettebb gazdasága és társadalma (igen, vitathatatlanul), és sok szempontból példamutató. Tudom, hogy akik otthon várnak, olyannak szeretnek, amilyen vagyok, introvertáltnak is, nem úgy, mint a népfőiskolán, ahol kizárólag az határozza meg az értékbecslést, ki mennyivel járult hozzá a közösség életéhez.
     A reptéren iszonyatos kavarodás, mert Dániában ezen a hétvégén kezdődik a vakáció, és mindenki azonnal kezdeni akarja a nyaralást, én pedig koppanok, és leckét kapok abból, hogyan adódik össze grammonként a súly; de jóval több lenne a tanulópénz, amit a többletkilókért felszámolnak, ha a kézipoggyászom alakjába és súlyába is belekötnének.
     De földet érés után koppanok igazán, amikor kisül, hogy a nagy kavarodásban egyik bőröndömet sem adták fel a gépre, Koppenhágában ragadtak az utasok negyedének-ötödének poggyászával együtt. Gyorsan alkalmazkodok a helyzethez, megtanultam Dániában az ilyen-olyan leckékből, hogy elfogadjam, ami van, és meglássam a jó oldalát. Jelen helyzetben, hogy házhoz hozzák két nap múlva az egész rakományt.

Snitt.

Ui.: Budapest. Van, aki kijön elém, és átveszi a kézipoggyászt. Harminckét fok. Zörögve zakatoló metró. Száraz levegőjű, poros utcasivatagok. Oázishangulatú romkocsma, a fák alatt szanaszét szórt asztalokkal. Végre egy jó búzasör.

2012. június 15., péntek

Capricciosa


     Abszolváltam a az utolsó népfőiskolai hetet, valamint a kollektív költözési élményt, hogy hiába pakoltam be hamar a cuccaim kétharmadát, még sincs relax, mert lövésem sincs, hova megy a maradék egyharmad, a bőröndlecsukásról nem is beszélve. Közben volt csütörtök este gálaparty, kiöltözős-estélyis-öltönyös, betanult társastánccal az elején (les lanciers-nak hívják a keringő itteni megfelelőjét, sok sasszé megkoreografálva), aztán pedig gyertyafényes, ülésrendes vacsorával, ahol a tanárok szolgáltak fel, és ismét meghatódom, milyen természetességgel szolgálnak ki, tanúsítanak alázatot, csak most sokkal szembetűnőbben, mint egyébként az öt hónap során. Hölgyeknek táncrend, ahova feliratkozhatnak az úriemberek, hat tánc erejéig (persze semmi bonyolult követelmény, kacsázz, ahogy jólesik), a tanárok pontozzák a párokat.
     Abszolváltuk a diplomaosztót és mellé a tanárok végigölelését, így fejezve ki a gratulációt és köszönetet kézfogás helyett; megindító népfőiskolai szokás. Meghallgattuk az igazgatónő búcsúbeszédét, aki azzal engedett ki minket a valós, nagybetűs, felnőtt Életbe, hogy az itt épült kapcsolatok közül sok remélhetőleg és jó eséllyel tartani fog, tovább érik, csak ezután hoz majd gyümölcsöt, meg hát minden bizonnyal bonyolódik is; így szerveződik a társadalom a népfőiskolán. Majd teljesítettem a cuccaim maradék harmadának elhelyezését, közben sokat tanultam bizonyos fizikai korlátokról; a bőröndök mérlegelését mérleg híján nem abszolváltam, így majd a reptéren koppanok, és tanulom meg, hogyan adódik össze grammonként a súly. Holnap távozom végre, először Koppenhágába, majd vissza kis hazánkba.

     Írhatnám, hogy hazamegyek újra kis hazánk fincsi levegőjét szívni és várat építeni a szarból. Ez előbb-utóbb, valamikor a jövőben minden bizonnyal így lesz. Rá kellett jönnöm Dániában, hogy az ember ott érzi magát legkönnyebben otthon, ahol felnőtt. Jól érezni sok más helyen lehet magunkat, de nagyon meg kell dolgozni azért, hogy máshol is legyen tartós otthonélményünk, mint ahova a gyökereink kötnek. (Igaz, vágyhatunk az újdonság varázsára jobban, mint az otthon biztonságára.) Persze szarból várat építeni nem valami jó szagú és felemelő. Mocskos meló, na. Háboroghatunk, hogy nekünk csak a szar jutott, és leléphetünk máshova (a lelépés minden következményével), de ha mindenki után csak az út porzik, és nem az építési terület, senki nem fog kis hazánkban szeretettel építeni. Mert adott helyen elsősorban (de nem kizárólag) azok építhetnek szeretettel (lélektelenül vagy öncélúan bárhol lehet), akik oda és annak a helynek tartoznak. Szomorú lennék kis hazánkat elhagyatottnak látni.
      Első lépésként mondjuk kitalálhatnám, mit szeretnék igazán csinálni, pörgethetném ezen nagy erőkkel az agyi áramköröket, mint a dánok. Semmi kedvem, őszintén szólva. Az utóbbi években nem voltam a kiszámítható pályára állító elhatározások embere, ritkán láttam fél évnél távolabbra (most még addig se). Azt szeretem, ha belebotlok a dolgokba, tevékenységekbe, emberekbe, vagy azok botlanak belém. Csak semmi tervszerűség - az ilyen mentalitással is sok mindent lehet kezdeni, bár nem ebből születnek a nagy rendszerek. Ha már arról van szó, milyen rendszert teremtenék, én bizony utat engednék a teljes spontaneitásnak, egy olyan utópiának, hogy mindenki ügyesen vonz be, jól választ, nem sértve érdekeket, olyan helyre kerül, amivel elégedett, és senkinek nincs szüksége arra, hogy a másikat utálja. Többször volt olyan élményem, hogy egy helyzetben mindenki teljesen elfért, aki benne volt, nem estek csorbák; mindenkinek jól jött ki a lépés. A hatalom és rangsorolás ismeretlen és értelmetlen lenne. Központi irányítás szükségtelen, mert mindenki jól irányítja saját magát, és magától épül a közösség, szabályos és szabálytalan alakzatokba, ahogy esik.
      Nem tudom, mi lesz, és az kis hazánkban lesz-e, vagy máshol. Szeretem a meglepetéseket. Mondjuk elhatározok annyit, hogy spontaneitáskeltő rituálé gyanánt eszem egy capricciosa pizzát. Amikor legutóbb ettem, egy kör alakú felfedezőutat jártam be általa; egyik helyre szórva a gomba, mellette a sonka, valahol középütt a tojás, a másik végén egy foltban olívabogyók, no meg egy szeglet a kihagyhatatlan articsókának. Hányaveti stílusban rádobálva minden, így puffant (így segítette a tésztára a gravitáció); mindig új területekbe kóstolsz bele; ha becsukod a szemed, nem tudod, mire számíthatsz a következő harapásnál. Visszagondolva, azzal a capricciosa pizzával kezdődött nálam a spontaneitás időszámítása.
      

2012. június 14., csütörtök

Búcsú



    Mit szeretek Dániában? Hogy nagyra becsülik a kortárs művészetet, és összhangban élnek a természettel. Ahogy az áthatolhatatlannak tűnő felhőrétegen végül mindig átverekszi magát a bőrmelengető napfény, és utat váj a házakba, mert a mérnökök és kivitelezők figyelnek rá, hogy utat engedjenek neki. Szeretem, hogy az élhetőre tervezett településeken egymással ölelkezik művészet és természet, és jut hely minden élőlénynek.
    Szeretem az elmeháborító skandináv zenét, de a szintén elmeháborító dán humorra nem tudtam rátanulni. Szeretem, hogy ölelgetik egymást az emberek, és a visszafogott sportcipők azon vetületét, hogy nem dicsőség a flancolás.
    Viszont nem szeretem a visszafogott sportcipőkben, hogy az uniformizáltságot is szolgálják, ami nem a szívem csücske, akárcsak a beszabályozottság. Nem szeretem a közönyt sem, amivel jó párszor találkoztam.
    A dán utópiáknak elismeréssel adózom, a nagyobb utópiának és az ebbe ágyazott kisebb utópiának egyaránt.

    A népfőiskolának hálával tartozom, hiszen gondoskodott rólamszeretettel építgetettkitalálta az el nem gondolt vágyaimat, és a tenyerén hordozott. Néha megpróbált megregulázni, de ennyi belefért. Legfőképpen pedig vezetett a felfedezőúton.
    Azt mondták, a népfőiskola tanítani is akart, a demokráciáról. Nos, az itteni társadalmi tanulmányok alighanem egész másról szóltak, mint amit a tantervbe írtak. Szóltak a dán jóléti modellről és arról, milyen hely jut a kelet-európaiaknak ebben a dán jóléti modellben. Legtöbbször azonban a mosolygó megosztottságról szóltak. Rájöttem, nem az a lényeg, hajlandóak vagyunk-e angolul beszélni vagy sem, ez csak a tünete az elzárkózásnak, ami a belbecset uralja, és csak ha ez megváltozott, akkor lesz közös nyelv. Én nem attól öregedtem pár hónap alatt éveket, hogy a rezsivel és a kajapénzzel zsonglőrködtem kis hazánkban, hanem attól, hogy ezt itt látnom kellett (és kipróbáltam). Megtanultam egy életre az ilyen-olyan  népfőiskolai leckékből, hogy egy jó közösségben mindenkinek jut hely, csak a közönynek és rosszindulatnak nem. És hogy érdemes azért munkálkodni, hogy ne letörlődjenek, hanem keveredjenek egymással a színek a palettán.
    

2012. június 13., szerda

Barkácsolok


    A berlini út óta valahogy kifogyott az öröm szele a vitorlámból, mint az a hangvételből is érződhetett. Odaadtam a közösségnek az erre szánt energiát, a maradékot pedig elvette a boldogságtákolás, ami pont erőforrás híján vallott kudarcot. Nehezen találtam meg a flow-t az órákon és az órákon kívül (jobbára csak a zenében sikerült, meg ebben a blogban); hiába nem maradt más dolgunk, mint jól érezni magunk a végéig, a rideg dán nyár nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A külföldiek közül sokan csak a hazamenetelt várják, tengenek-lengenek, sóhajtanak, hogy nem foglalták kicsit előbbre a repjegyet. Beszédes adat, hogy az utolsó hétre lelépett a külföldi diákok fele - azok, akik meg tudták oldani busszal és vonattal, nagyobb spontaneitással választva meg az időpontot.
     Egy haszna volt annak, hogy feladtam a boldogságra törekvést. A súlytalanság elviselhetetlenségében előbukkant a nehéz is, amit nagy erőkkel próbált elfedni a langyos köd, mint zavaró tényezőt. Rá tudtam nézni arra is.
     Pakolok. Kicsinek tűnik ez a két bőrönd ahhoz képest, amennyi holmim áll a szekrényben. Érzéki csalódás, reméljük. Eleget kaptam és láttam a dán vendégszeretetből, többet is, mint ami "jólesett".

     A népfőiskola azért megadja a módját az utolsó hétnek, le kalappal. Fakultatívan kezelem a programlistát, hogy abba töltsem a kevés megmaradt energiámat, ami a legjobban megéri. Pár óra erejéig visszakapom, amit szerettem a népfőiskolában és Dániában, utolsó pillantást vetni rá. Például amikor hétfőn este utoljára felléptem a zenecsoportommal (aminek szintén csak a fele maradt meg, hatból három), előadott mindhárom zeneosztály és a táncosztály is. Ismét érzem, milyen jó légkör kering itten, hogy voltak pillanatok, amikor családdá forrtunk. A fellépés után a tanáraink az iskolaépület egyik eddig nem látott zugába vezetik a zenészeket és táncosokat, tágas nappali sok kanapéval, biztos az üdülővendégeknek, és bort hoznak, sajtot és gyümölcsöt, hogy még egyszer átéljük, milyen remek dolog volt együtt lenni és alkotni ezekben a hónapokban.
     Kedd délután kenuztunk a Gudenaa folyón, a várostól öt kilométerre levő Tanga tótól indultunk, és beeveztünk szépen a bjerringbrói hídhoz, ahol iszogatni szokott az itteni aranyifjúság. Ki nyugodtra, ki borulósra veszi a figurát a vízen, és ezúttal nemcsak egy járműből szemlélem a tájat, hanem én is benne vagyok a jütlandi prériben, részesévé válok a tükrös folyónak, a két oldalán elnyúló sárgászöld mezőnek, de még a mellettünk elhúzó vadkacsacsaládnak is. Utolsó örömmorzsák.

2012. június 11., hétfő

Visszapillantás



     Azért jöttem Dániába, hogy kipróbáljam, milyen külföldön élni, egy másik kultúrában. Hát ebbe az élménybe bőséggel belemerülhettem a népfőiskolán, ahol öt hónapig éltünk együtt egy fedél alatt egy rakás dánnal meg néhány másik kelet-európai szerencse- és élvezetvadásszal - elkerülhetetlen volt a kultúrák találkozása, súrlódása, vegyülése. Hogy milyen volt mindehhez a terep, hogyan teltek mindennapjaink e sajátos népfőiskolai valóságban?
     Az órákon semmi más dolgunk nem volt, mint előbányászni magunkból és megmunkálni, feldolgozni az ércet - növekedni, kiteljesedni. Meg persze együtt lenni, együtt csinálni valami jót, építeni a közösséget. Csak semmi teljesítménykényszer. Zongorázni természetesen nem tanultam meg, eljátszom pár akkordot, és ennyi pont elég az együtt zenéléshez, amiben mindenki játssza a maga pár akkordját, ütemét, kis dallamát, és a szólamokból összeáll a zene. Szakmailag is lehet fejlődni, persze, de inkább az órákon kívül, ahol nincs közös mederbe terelő, összehangoló terv, csak a saját kísérletezés és erőfeszítés. A népfőiskola adja az eszközt, az időt és energiát pedig mindenki maga, igény szerint.
     Úgy éltünk a népfőiskolán, mint egy nagy család, a nyolcvan diák, a tanárok, valamennyire még a többi itt dolgozó is. A tanárok tényleg remek személyiségek, ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, még ha nem is mindig tűntek tökéletesnek (de ki az?). Bátorítóak, szívesen adnak tanácsot annak, aki kér, és azt sugározzák, mindenki olyannak jó, amilyen. Főleg Line, az első zenetanárom, nála sosem éreztem, hogy külön lapra tartoznának dánok és külföldiek, számára mindenki egy kategória. Egyedül az igazgatónőn éreztem, hogy időnként mást mutat, mint amit mond, és mást mond, mint amit gondol.
     A diákok közül is sokakkal kerültünk közel egymáshoz - az ember alaposabban megismerszik egy fedél alatt lakva. Búcsúzóul a népfőiskola szétosztott egy halom emlékkönyvet, mindenki válasszon egyet, írja rá a nevét, és írjunk valami kedveset emlékül egymáséba. Úgy döntöttem, csak azokéba írok, akik baráttá váltak, de legalább fűződik hozzájuk egy fontosabb emlék; ahogy számba vettem, kinek az emlékkönyvét gyűjtsem be, körülbelül a diákok negyede jutott eszembe (úgy, hogy a külföldiek harmada elment addigra), ami jó is, szomorú is - szomorú, hogy az ide járók háromnegyedével nem alakult ki érdemben kapcsolatom, viszont a negyedéhez mélyen kötődöm. Otthon sem ápolok haverságot, csak barátságokat. Jó is, szomorú is, rólam is mond valamit.
      Tipikusan jóléti intézmény ez a népfőiskola - azzal tölteni hónapokat, hogy jól érezzük magunkat, belátható egzisztenciális haszon nélkül. Legalábbis első látásra így tűnik. Jobban szemügyre véve azonban, minden félévben a temérdek dán népfőiskolára temérdek ifjú dán iratkozik be, és elsajátítja a mentalitást, hogy az élet fontos részét képezi a személyes növekedés, és hogy ápoljuk a közösséget. Ebben van csak igazi társadalmi távlat.
     Zárt közösség, de voltak kattanások és pletykák, amikkel szórakoztam és szórakoztattam magam. Ha rossz volt a helyzet, mert volt sok apró bosszúság, ami beárnyékolta a végtelen "jól érzés" egét, kimentem járni egyet a városba vagy az erdőbe, hogy visszakapjam Dánia törékeny szépségét. A boldogságot itt sem tálalják fel a svédasztalon, magadnak kell megsütögetni. A lelkivilágot mindenhol barkácsolni kell.
     Sokat töprengtem ezeken a sétákon, hogy az otthoni vegetálásból és "polgárháborús helyzetből" nem a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, hanem a lét elviselhetetlen könnyűségébe és a mosolygó megosztottságba jutottam. A mézes madzag sosem oda vezet, ahova elképzeljük.

2012. június 10., vasárnap

Integrációs aktus


     Nem született sok bejegyzés a népfőiskolai partik tombolásáról, tán egy kivétellel. A népfőiskolai bulik szokásos forgatókönyve, hogy a dánok söröznek a Café Farmor kanapéin, és mindenféle variációit játsszák az úgynevezett "drinking game"-nek, kártyával, társasjátékkal, vagyis amikor minden körben van egy lúzer, akinek innia kell. Ezalatt a külföldiek jól beisznak a privát bulijukban (illegálban, mint meséltem), olyan tizenegy felé kiszállingóznak, és utána esetleg kerekedik valami olyan buli, ami hasonlít az otthoni bulikhoz. A dánok is táncolnak, amikor már nagyon részegek, csak nekem ezt többnyire nem sikerült megvárni, mert addigra bepunnyadok, és belátom, ma se lesz "fergeteg party", és az éjszaka maradék részét hasznosabb az ágyamban tölteni. Sokáig gondolkodtam, miért nem buliznak a dánok, aztán rájöttem, hogy csak másképp buliznak. Erre Berlinben jöttem rá, amikor utolsó este fakultatív népfőiskolai közösségi programként elmentünk egy kocsmába inni, és ugyanúgy zajlott minden, mint otthon a népfőiskolán. Még a magyarok is ugyanazt a formát hozták: a berlini mércével is drága, 3 és fél eurós sört úgy kerülték ki, hogy fogtak egy üres söröspoharat a kocsmából, átvitték a szemközti éjjel-nappali boltba, ahol vettek egy másfél eurós sört, kinyittatták, kiöntötték a kocsmai pohárba, és az eladó lány nevetésétől kísérve visszabattyogtak.
     Említettem azt is, hogy a népfőiskolai bulik mindig valamilyen tematika köré szerveződnek, ami meghatározza a ruhát (jelmezt), a dekorációt, a welcome drinket és többé-kevésbé a zenét. Volt például James Bond-party, szilveszter, és sok más; a dánok különösen preferálták azokat a témákat, ahol koktélruhát lehetett viselni, csillogni, előadni a sztárt. Van abban valami vicces, a jütlandi préri kellős közepén kreált díszletek közt játszani a glamourt.

     A tegnapi buliban mindazonáltal az átlagnál több spiritusz volt, nemcsak azért, mert ez volt az utolsó. Esküvői tematikát rittyentettek össze, nem is akármilyet, hanem cigány esküvőt - látszik, azért csak-csak inspirálja Kelet-Európa Dániát. Ráadásul egy dán lány és egy magyar fiú házasodott (lám-lám..., és nem véletlenül...). Esküvőhöz lánykérésen keresztül vezet az út, amit a magyar fiú gavallérosan abszolvált is szerdán egy kiránduláson a billundi Legolandben: levette a kalapját, letérdelt, ékes szóval ecsetelte, miért ő lenne az eszményi férj ("csak anyádat ne hívjuk meg, annyival is kisebb a lagziköltség"), és a beszéd végén egy dobozkából elővarázsolta a gyűrűt, amit a recycling ékszereket készítő honfitársnő alkotott népfőiskolai alapanyagból. Csak az utolsó mondat csúszott félre, a "you shouldn't say no" helyett ugyanis "you  should say no" csúszott ki a fiú száján, de hát ilyen ez a fránya freudi tudatalatti, no meg a férfiember házasodási kedve.
    Az ara mélyen meghatódott, az ujjára húzta a gyűrűt, és a néhány jelen lévő diáktárs beszámolója szerint a körülöttük állók azt hitték, igazi lánykérés, és lelkesen tapsoltak. A pénteki legény- és lánybúcsút szombat délután templomi esküvő követte a tornateremben. Dánok és romák ugyan élesen elkülönültek, sötét koktélruhák versus színes kendők, hangsúlyos smink és messzire fénylő bizsuk, de a templomi ének a Scorpionstól a Wind of Change, a vasfüggöny leomlásának korából. A menyasszony ruhája a népfőiskolai divat szerint lepedőből összetűzve - letisztult vonalvezetés. A cigány vajda, lógó öltöny, sportcipő, fején fácántollas kalap (bajor vadász beütés), óva inti fiát az utolsó szó jogán a házasságtól, és szemetes zacskóban rázza a pénzt, hogy jelezze, nem földönfutók közé házasodik az ara.
     Írtam korábban, az integrációt nem lehet kényszeríteni, nem lehet elegyíteni vegyületeket, amik nem elegyednek önszántukból. A népfőiskolai társadalomtervezés kudarcot vallott ugyan, de létezik egy nehezen bejósolható változó, ami lehet csupán maradék egy matematikai egyenlet végén (állítják a Mátrixban), mégis csak ezzel lehet számolni, amikor (és többnyire) a manipuláció kudarcot vall: a választás szabadsága, ami az utolsó pillanatban jó irányba lendíthet egy hiába erőltetett halmazegyesítést, metszet képzésével (tudom, hogy ez matematikailag egy nagy katyvasz).
     Ünnepi vacsora az étkezőben, vörös alátétek, még névkártyák is (melyik diák áldozott órákat a dekorációra és az ülésrendre?); berendelték a konyhai személyzet nagy részét szombat estére. A svédasztal előtt nagy kivetítő, hogy senki el ne mulassza a dán-holland mérkőzést az EB-ről; a dánok szolid elégedettséggel konstatálják a győzelmet, talán ha hárman kurjongatnak; nem is értem, miért nem szikráznak az örömtől, de nem lepődöm meg. Két órán keresztül esszük az esküvői menüt (szokásos népfőiskolai fogások), amit időnként beszédek szakítanak meg, a vajda, a vőfély, a dán anyós ("kislányom, minden erőmmel megakadályozom, hogy a csatornában végezd, ezért holnaptól beköltözöm"), a menyasszony húga, barátnője. A meccs után végre cigányzene is megszólal, közben szokásos iszogatás az asztalnál, néhányan csettintgetünk; nem adott a légkör, hogy ropjuk is. Kilenctől levetítik a videót a lánykérésről, majd az ügyeletes tanár kihirdeti, hogy a nagy felhajtásban tönkrement a mosogatógép, úgyhogy pakoljunk és helyezzük át a lagzit a Café Farmorba.
     A Farmorban egy cigánydal jut a Családnak, vigadni, majd kiűzhetetlenül benyomul az amerikai folklór, szokás szerint. A vőlegény és a menyasszony tanakodnak, kiutalt-e a népfőiskola nászutas lakosztályt.
     Marad a tévé a könyvtárrészen, ahova szép lassan visszaszivárgunk így a félév vége felé, hiába hozták a szabályt pár hónapja, hogy az üdülővendégeké a hely. Belenyugszunk abba, ami van.

2012. június 8., péntek

"I have had my vision"



     Május közepére csak bezöldült a lassan éledező erdő. Ha létezik nagy kékség, akkor ezt nagy zöldségnek kell nevezni, még ha mókásan is hangzik. (Itt van megint a rossz idő, és akkorát dördült az ég, hogy felkaptam a fejem. Welcome to Denmark.) Zöldben úszik az erdő, időnként látni, ahogy zöld színben gomolyog a napfény a fák között; mintha megfestenék a levelek, bár a biológiához nem értek eléggé ahhoz, hogy szabatos magyarázatot adjak a jelenségre.
    Csontvázból sűrű anyaggá duzzadtak a fák. (Na, lezúdult, mintha dézsából.) Élet van. Hallani a lélegzetet. Egyik sétámon napos helyet kerestem az ösvénytől arrébb, fák ölelésében, hogy üldögéljek és hallgassam az erdőt. Megláttam a tökéleteset: sűrű ágak közepén fénysziget, oda is másztam, és azt kellett látnom, hogy a hely foglalt - hogy ne lenne foglalt egy ilyen remek fénytócsa -, soklyukú halom pont a fényszigeten, valakinek az otthona. Persze nem terítettem rá a plédem.
    (Olyan sűrűn esik, hogy fehér függönynek látom, jég is. Nem megyek ki ma sem). Már hozzászoktam, hogy nem ijednek meg tőlem az állatok. Az őzek is végigmérnek, mielőtt továbbfutnak, nincs bennük riadalom. Azt hiszem, azért, mert Dánia minden lakója tudja, minden élőlény, hogy itt az ember nem uralni akarja a természetet, csak helyet találni magának benne. Hely pedig jut mindenkinek.
      Mostanában gyakran elgondolkodom, hogyan ért össze a sok apró lépésből, megszólalásból a teljes dániai élmény. Minden mozzanat előrevitt, minden elmondott valamit, még ha utólag nyert is csak értelmet, utólag vettem csak észre, hogy jé, máshol vagyok. Észrevétlenül épült össze bennem. (El is állt. Micsoda csend. Egy-két csepp még. A nyári zápor sehol sem időzik, csak beköszön, és rohan tovább; még ha Dániában végtelennek tűnik is a felhőtenger.)

    Ha követjük az erdősávot a szántóföldtől elválasztó ösvényt, el lehet hagyni Bjerringbrót - másfelé is el lehet hagyni, természetesen, de erre nagyon érdemes. A sötét faágak közé benyúlnak, majd elhalnak a fénycsíkok. A szántóföld zöldjét megfakítja és arannyal árnyalja a lemenő nap, hasonló, mint egy halványabb eozin árnyalat egy porcelánon. Nem tudom, milyen termény nő a szántóföldön, az emlékeimben búza van, de az eszem azt mondja, kizárt, csak a gyerekkorom vetíti be. Ropogós nyáresti levegő. Követjük az ösvényt, szétfújjuk a pitypangerdő fehérjét. Lehúzzunk a cipőnk - lábunkat simogatják a nedves fűcsomók.
     (Ablakot nyitottam. Friss, megtisztult levegő. Felázott föld- és növényszag. Rákezdte egy madár. Szürkésfehér foltos az ég.) Az ösvény a Bjerring nevű faluhoz visz, a templomhoz és a templom körüli temetőhöz, amilyen minden dán falunak van. Bjerring temploma sötétszürke, és jóval kisebb, mint Bjerringbróé, a temető sem nőtt akkorára. Ülünk a temető egy padján, rendezett, virágillatban fürdő sírok. A sötétszürke templomra és a temetőre ráborul a ciklámen ég. Rezzenéstelen. Béke. A templom aljától magas lépcső visz föl a templom bejáratig, jócskán felemelkedünk a föld fölé, és a templomajtó olyan magasan van, hogy egész messzire ellátni, rálátni a letisztult téglaházak tetejére.
     Továbbmegyünk, a betonút mentén, a Bjerringbróba visszavezető kereszteződéshez. Virágzik az orgona, belenyomom az orrom és anyámra gondolok. Szedek is. Mögöttem lebukott a nap, és a távolban kezd mélykékbe fordulni az ég. Visszafordulok, és képben látom a tájat, nem meglátom a képet a tájban, hanem képpé változik a táj, kétdimenzióssá, mint amikor festményt néz az ember. A jobb felső sarokban a lankák mögé lebukott nap ciklámen nyoma. Alatta, a kép közepébe nyúlva zölden hullámzik a táj, látom a csíkozást a szántóföldeken. A ciklámentől a halványsárgán át fakó szürkéskékbe vezet az ég a túloldalra. A kép bal alsó sarkában vörös téglaházak, tanyaépületek, lekerített karám a távolban zölden hullámzó szántóföld alatt. Bal alsóból jobb felsőbe emelkedik a kompozíció. Sötét tónusok, kevés feketét kevert a színekbe az este.
     Issza a szemem a képet a kitágult időpillanatban. "Megvolt a látomásom" - hogy Virginia Woolf szavaival éljek.

2012. június 7., csütörtök

Még egy vicc

     Mint egyszer már beszámoltam róla, időnként lelepleződik, hogy imitt-amott milyen furcsa elképzeléseket táplálnak Kelet-Európáról. Többnyire az alkohol oldja meg a nyelvet, például a népfőiskolai gimis zenekarok fesztiválján, amikor épp a ruhatárban voltam ügyeletben egy lengyel lánnyal, és két kapatos srác kikérte a kabátját. Angolul mondtunk valamit, mire érdeklődtek, merről tévedtünk ide. Megadtuk a koordinátákat, erre az egyik fiú megkérdezte, miért szeretjük mi ott lenn ("down there") annyira az oroszokat? Látványosan visszahőköltem, a kotnyeleskedő fiú haverja pedig azonnal szabadkozni kezdett, ne hallgassak rá, nem tudja, mit beszél. Rájuk hagytam, és nem világosítottam fel őket, hogy tényleg lövésük sincs, miről beszélnek (a másnapi józanodást amúgy sem élte volna túl a kioktatás), mert képzelhetik, mennyire szeretjük az oroszokat, amikor kézhez kapjuk otthon a téli gázszámlát, és az átlag magyar nekiáll számolgatni, hogyan tudná átcsoportosítani a családi büdzsét, hogy valahogy rendezze a csekket; vagy le se ül számolgatni, csak sóhajt egyet, annyira esélytelen. Még fél óráig füstölögtem azon, hogy életemben nem hallottam ilyen abszurd sztereotípiát, aztán rájöttem, minden sztereotípia ilyen abszurd, csak ez akkor igazán szembeszökő, amikor rólunk próbál valamit elmondani.
      Ezzel az "orosz barátsággal" már korábban is csipkelődött az egyik tanár, akinek amúgy is szokása volt az angolt orosz akcentussal beszélni "international" órán. Persze vettük a lapot, vele nevettünk, bár keserű szájízzel. Lehet, a kelet-európaiak orosz szimpátiája csak a dán humor újabb megnyilvánulása, A-t mondani, amikor tudjuk, valójában B a helyzet; így szórakoztatják magukat, ha már a dán politika nem kínál semmi ütőset, keresnek valami csámcsognivalót a környéken; aki egy kicsit konyít a történelmi konstellációkhoz, tudhatja, hogy A helyzet valójában aligha áll elő még pár évtizedig. Fene se tudja, mi van a fejükben. Az abszurd meg tényleg erre való: tréfát gyártani.
      A dolog pikantériája, hogy épp azok vetik szemünkre az orosz kapcsolatot, akik - bár láthatóan nem tartják számon, igyekeznek figyelmen kívül hagyni - sok szempontból hasonló rendszert építettek fel, mint amilyet a szovjetek próbáltak nálunk összekalapálni.

2012. június 6., szerda

Pletyka



     Igazán ideje már így, a félév vége felé, hogy előbújjon pletykás énem a disztingvált mesélő mögül. Eszem ágában sincs senkit kompromittálni: nem fogok nyilvánosságra hozni neveket. De vétek lenne nem beszámolni a félév két leghírhedtebb esetéről.
     Az első nagy attrakcióra Valentin-napon került sor, amikor is szerelmes és egyéb üdvözlő leveleket lehetett bedobálni egy dobozba, amiket két diák kézbesített a címzetteknek. Hogy, hogy nem, az igen jóképű, nős és három gyereket nevelő angolirodalom-tanár is kapott egy névtelen levelet, melyben a szerző nem rejtette véka alá szándékait: "You're so good, I need your muscles". Az amúgy vékony testalkatú tanár vette a lapot, kitűzte a levelet az iskolai hirdetőtáblára, sőt, lefényképezte, és a Facebook-adatlapjára is posztolta. Megindult a nyomozás a tettes után, aki minden erkölcsi szabályt felrúgva szemet vetett egy tanárra; a tanári kar hetekig várt, míg végre információhoz jutott. Persze néhányan tudtuk, hogy az elkövető egy külföldi diák - a dánok a nyílt színen nem hajtanak a tanárokra -, sőt, egy magyar, akinek latin temperamentuma bombaként robbant a mérsékelt Dániában. A nevet végül kiszivárogtatta valaki - nem titok, amit több ember tud -, és a honfitársnőnek rá kellett jönnie, nem mindenhol dicsőség az érzékiség, pláne, ha nem tudják kordában tartani. Pár hét alatt elcsitult a szenzáció, bár ahogy egy kollégája beszámolt nekünk, az angolirodalom-tanár másfél hónappal később is meg volt győződve róla (talán most is), hogy a magyar kollegina jövendő férjét és gyermekei apját látja benne; kissé elrugaszkodott a levél szövegétől, amikor tartalomelemezte. A magyar kollegina az izgatás vádpontja mellé egy jó cselekedetet is strigulázhat: úgy hallottuk, a levéllel feltornázta a tanár egyébként alacsony önértékelését.
      A másik szaftos eset Berlinben érte el tetőpontját, bár fokozatosan íveltek fel az előzmények. Volt köztünk egy leszbikus litván lány (már hazament ő is), akiről több hónap után derült ki, hogy a lányokhoz vonzódik, amikor pár nappal a berlini út előtt, az outdoor osztály norvégiai kirándulásán elcsábított egy dán lányt (akkor koronázta siker csábítási kísérleteit). A tanári kar is hamar tudomást szerzett az ügyről az outdoor tanártól - a közös hálózsákot és a nagy intimitást nehéz lett volna nem észrevenni -, a kísérők csipkelődtek is a buszon Berlin felé. Ez ugyan nem feltétlenül befolyásolta volna a románcot, inkább az kavart port, hogy a litván lányhoz Berlinben csatlakozott az ottani barátnője. Beköltözött a hotelbe, sőt a szobába is, de litván barátnőnk nem jött zavarba, összetolt két ágyat, egyik oldalára betelepítette a berlini barátnőt, a másik oldalára a dán lányt, így élvezték az édes hármast, némiképp rontva a hotelszobában lakó másik három diák komfortérzetét. Az édes hármas nem bomlott fel a berlini út végével, a berlini barátnő ugyanis velünk utazott Bjerringbróba, és a népfőiskola vendégszeretetét élvezte, amíg haza nem indultak a litván kolléganővel. A dán lány, mondjuk úgy, alkalmazkodott a körülményekhez, viselte, amit a sors rámért - a szerelmet nem lehet befejezni, csak mert fáj, mert második helyre szorultunk, vagy a szájára vett a népfőiskola.

     Érdekes barátságok alakultak a népfőiskolán, amik kibomlásukban olyan természetesek voltak, hogy csak az utóbbi időben vettem észre rendkívüliségüket. Egy félig koszovói, félig görög diák és két szerb srác között, akik hónapokig dolgoznak itt a Grundfosnak, és laknak a népfőiskolán, mellesleg jó barátai minden magyarnak is.  Kérdeztem az egyik szerbet, hogy van ez, marja egymást Szerbia és Koszovó, ők meg ilyen jó haverok itt (például a koszovói fiú teljesen kiakadt azon, amikor az ügyeletes tanár kitiltotta a szerb fiúkat a Café Farmorból, mondván, csak diákok léphetnek be, hogy milyen bánásmód ez). Nem az számít, hogy valaki szerb, koszovói, albán, akinek helyén a szíve, az barát, válaszolta a szerb fiú.
     Aszerint, amit a médiából hallok, véres vitáknak kéne zajlania magyar-szerb és szerb-koszovói fronton, ehelyett inkább baráti iszogatások zajlanak. Nagy igazság: a valós helyzetről csak mindenki maga győződhet meg, minden más forrásból érkező információ csak - pletyka.

2012. június 5., kedd

Vál(t)ások

     Nem tartott ki végig mindenki a népfőiskolán. A dánok közül is néhány diák végleg hazautazott a félév letelte előtt. Volt, aki az iskolán kívül álló okból, másnak pedig nem feküdt annyira a neves intézmény, vagy egyszerűen besokallt (mindig együtt lenni, mindig alkotni...); vagy ellenkezőleg, nagyon elcsúszott az unalomban. Időnként pont azokat nem sikerült elkapni, akik amúgy is "megcsúszósak", problémásabbak, akiket a népfőiskola épp visszavezetni akar vagy helyet találni nekik a társadalomban, az egyik hidden agenda szerint. A népfőiskolán mindig megrendült hangon jelentették be, ha valaki elment idő előtt; nem jó reklám az elégedetlenül távozó.
     A külföldiek közül is elmentek már többen, így a vége felé. Jövünk-megyünk, együtt vagyunk-elválunk. Váltjuk egymást; továbblépünk, átveszi majd helyünket az új generáció. Váltogatjuk is; bármilyen csúnyán hangzik.
    Egyeseknek vizsgák miatt kellett hazautazni; mások egyszerűen úgy érezték, eleget voltak már itt, hazavágytak. Hosszú idő az öt hónap, tökéletesen elég arra is, hogy az ember elveszítse a lelkesedését. Ketten Berlinben ragadták meg az alkalmat, ahonnan könnyebben és gyorsabban hazajutottak. Egy lengyel lány, aki Skóciában járt egyetemre, tehát komoly tapasztalatai vannak, milyen, ha nem fogadnak be könnyen, annyira megunta a dán-külföldi elkülönülést, és hogy be vagyunk zárva egy pici városkába (nagyon drága innen a vonatjegy bárhova) meg egy halom szabály közé, hogy Berlinből hazautazott Lengyelországba. Álltunk páran a hotel ötödik emeletén Berlinben, figyelve, ahogy ő meg ott áll már a liftben az ölelős búcsúk után, azelőtti pillanatban, hogy csukódna a liftajtó, és akkor jutott eszébe: "Csak az egyik tanárnak szóltam, hogy elmegyek, légyszi adjátok át üdvözletem a többieknek!"
      Karolina is lelépett már, Koppenhágába költözött. Talált bébiszitter munkát júniustól egy angol-amerikai házaspárnál a koppenhágai Rózsadombon (adózás után havi 15.000 koronáért, bár ugyanezért a munkáért egy dánnak minimum 19.000 korona járt volna, világosították fel; csak emlékeztetőül, a kód 1 Ft = 40 DKK, és Karolinának még diszkriminatív fizetéssel és magasabb megélhetési költségekkel is jobban megéri itt tengődni, mint Lengyelországban - anyagilag biztosan). Először Skype-on bonyolította az interjút, majd felutazott személyes találkozóra, és övé lett a meló, nem utolsósorban, mert a külföldi házaspárnak nem fontos a dánság, viszont Karolina mellett szólt, hogy versenyképes áron vállalta. Egy lengyel párral közösen bérel szobát, akik szintén itt kezdték a népfőiskolán, illetve menet közben haza kellett utazniuk, és csak Koppenhágáig jöttek vissza. A lengyel pár lány tagjának is majdnem lett pincérmelója egy olasz étteremben, csak mire visszajött Lengyelországból, nem volt meg a hely; addig üsd a vasat, amíg meleg. Jó dobbantó a népfőiskola, beleugrani a jóléti államba.
     Persze nem biztos, hogy ez ellenére van a dán államnak. Talán pont ez lehet a Cirius-ösztöndíj "hidden agendája": megnyitni a kapukat a jóléti társadalom potenciális sorkatonái előtt, hiszen be kell tölteni minden állást, ami adót termel, azokat is, amiket a dánok az alacsony fizetés miatt nem vállalnának el. Ki tudja, talán a kelet-európaiak ösztöndíjának további hidden agendája, hogy találkozzanak velünk a dánok, szokjanak minket, és fogadóképesebbé váljanak.
     A népfőiskolai javakkal akkor is ügyesen lehet sáfárkodni, ha nem Dániába tervezünk. Karolina mellesleg az iskola stúdiószobájában felvett 12 számot, mondhatni egy komplett albumot, ezzel lendíteni majd a zenészkarrierjén. Egy magyar lány recycling ékszereket készít itteni "alapanyagból", komplett kollekciókat legyártott már. Én is összegyűjtöttem nem kis élményanyagot, jó lehet bármire később. A jóléti államot lehet szeretni és kevésbé szeretni, egy valamit mindenképp érdemes, ha már itt vagy: kihasználni.
     

2012. június 4., hétfő

Kattanások

     Vasárnap ebédkor az órára néztem, és felszabadulva arra gondoltam, két hét múlva ilyenkor már a koppenhágai reptéren fogok kolbászolni. Újabban nem találok a fogamra való ételt, sivárrá vált a kezdeti ínycsiklandozó kínálat; alighanem lejön az a pár kiló, ami itt rám mászott, mire hazaérek. Már elkezdtem latolgatni, milyen menüt rendeljek anyámtól a fogadásomra.
    A dán napsütés persze alig volt hosszabb kérészéletűnél, a nyár visszamérséklődött 15-25 fok közé, de a záporok nem nyúlnak kiadós esőzéssé, mint tavasszal; mindenesetre visszakapcsoltam a fűtést. Különösen a friss esti szag lopja érzékeimbe a nyarat, csak kihajolok az ablakon, és dől hozzám a lélegző vidéki nyáreste; hallgatom a madarakat, tudva, hogy onnantól kezdve, hogy visszaköltözöm a városba, felváltja helyüket a fülemben az autózúgás.
      A nappalok valószerűtlenül hosszúra nyúltak, este fél 11-kor még tart a szürkület, szabad szemmel is látni. Mióta elkezdődött a nyár, és tudni, hogy öthavi vakációnk a végéhez közeledik, jobbára azzal töltjük az időnket, hogy azokkal legyünk, akiket megszerettünk, és azzal foglalatoskodjunk, amiben kedvünket leljük. Aminek le kellett zajlania, megesett már, mi háborgathatná a visszaszámlálást.
     Időnként számot vetek azzal, mivel töltöttem ezt a rengeteg időt, ami rendelkezésre állt. Jártam az órákra, becsülettel. Ez a blog is megevett napi egy órát átlagosan. Közösségi életet is élni kellett persze, hiszen voltak egy páran, akikkel jó érzés volt együtt lenni, no meg élvezni kellett a népfőiskolai all-inclusive ellátást is, ha már adott. Sokat sétáltam, míg már a könyökömön jött ki a kis Bjerringbro, bár akad egy-két szép út, amit végigjárok búcsúzóul. A maradék időben (mert még mindig akadt bőséggel), hagytam magam mindenfélére rákattanni, könyvre, blogra, sorozatra, franciagyakorlásra egy honlapon (nem lesz a reklám helye), bármire, ami az utamba akadt, és volt olyan hosszú, hogy bele lehessen mélyedni. Volt idő szabadon barangolni.  

2012. június 2., szombat

Szivárvány

     Az ARoS, vagyis az aarhusi műcsarnok tetején nem múló szivárvány fut körbe, ahova be lehet lépni, bebújni a színek belsejébe. A népfőiskola március óta ígérgeti, hogy elvisz minket, külföldi diákokat a szivárványba. Nem túlzok azzal, hogy ez volt az a program, amitől mindenkinek felcsillant a szeme. Hónapok óta hallgattuk, hogy majd elmegyünk egy másik héten egy másik tanárral, de nem most. Legalább kétszer ott álltunk a műcsarnok közvetlen közelében, csak nem mentünk be. Úgy tűnt, múlt hét kedden délelőtt végre megvalósul az ígéret; ugyan egyik tanár sem tud velünk jönni, de épp aznap ingyenes a belépés, és kapunk pénzt vonatjegyre (megtisztelő jele a bizalomnak); mindenki tölteni kezdte az elemeket a fényképezőgépébe. A bejelentés után nem sokkal azonban végképp összetört a remény, ugyanis újabb bejelentkezés következett, hogy nem megyünk sehova, egyáltalán nem megyünk már, mert nincs pénz. Elutaztunk mindent, ami a hétfő-keddi óránk büdzséjében rendelkezésre állt. Próbálkoztunk, hadd kaphassuk kölcsön az iskola két kisbuszát, a benzinköltséget csak össze tudják kaparni, a belépés meg ingyenes aznap; nem, nem, szó sem lehet róla.
      Gondolhatjátok, kedves Olvasók, egy úttal több vagy kevesebb, így is eleget kaptunk már. Hadd magyarázzam el, mit jelentett ez a szivárvány: hogy a hideg, vacogós kirándulások után, a dán nemzeti emlékhelyek után (melyek közül párnál leróttuk tiszteletünket) végre majd egyszer, ha már meleg lesz, feljutunk a szivárványba, a színkavalkádba. Tiszta öröm. Ez lebegett a szemünk előtt, amikor dán kultúráról tanultunk az órákon, majd elkezdtük bejárni a dán kultúra zegzugait. A csalódottságunk oka az volt, hogy bezzeg a dán kegyhelyek kihagyhatatlanok voltak, és azt húzták ki az útitervből, amivel igazán nagylelkű gesztust tehettek volna.
      A teljes történethez hozzátartozik, hogy nem véletlenül nem kaphatják meg a külföldi diákok a kisbuszt. Régen ugyanis megkaphatták tanári felügyelet nélkül is, egészen addig, amíg egyik kedves honfitársunk részegen bele nem szánkázott vele egy árokba Finnországban, hogy csotrogánnyá deformálódott szegény, és újat kellett helyette beszerezni. Az aprócska malőr után a kedves honfitárs odaállított a tanárok elé, piagőzösen, az illumináltságtól dülöngélve, ahogy a pletyka (alighanem költői túlzással) állítja, és közölte, gallyra ment a járgány; a mellékkörülmények mindenesetre vitathatatlanok voltak, és magukkal vonták a szabályt: külföldi diáknak kisbuszt többet nem. Így csattannak vissza a fejünkre honfitársak és egykori generációk húzásai és ballépései.


     Egy kiskapu azért maradt. A hétfő-keddi óráinkért aktuálisan felelős tanár azt javasolta, aki nagyon akar, próbáljon csatlakozni a művészetisekhez, ők nemsokára mennek a szivárványba, egyébként meg mindenki mehet önerőből. A művészeti órák csütörtök-pénteken vannak, azok a külföldiek, aki ide járnak, jól jártak, a többiek eldönthetik, hogy elkérezkednek-e a saját órájukról (ami vélhetően szintén jó élményeket tartogat), és megpróbálnak-e egyezkedni a művészetis tanárral. Persze én nem voltam rest (ismerhettek, kedves Olvasók), és szerencsém is volt, mert a művészeti osztályból nem ment mindenki a szivárványba, és rajtam kívül senki sem próbálkozott ezen a kiskapun átjutni, így befértem a keretbe.
       Fáradságos munkával és kis szerencsével feljutottam hát tegnap a szivárványba. A szivárvány egy színes üveglapokból összerakott kör alakú folyosó a múzeum tetején, Olafur Eliasson dán-izlandi művész tervezése a pályázatra, amelynek kiírása szerint a műcsarnok vízszintes tetejét éghatású térré kívánták változtatni. Eliasson szeret vízzel, fénnyel, levegővel alkotni, esetenként színeket vetíteni rá, és beleküldeni a nézőt a közepébe, optikai játszadozásra invitálva.
      Minden üveglap egy újabb árnyalat, egy lépés előre, a körbeérés felé. Egyikből alakul a másik; mígnem visszatér önmagába. Ciklikus transzformáció. Zöld árnyalat mossa át a látképet, a tetőket, az ipartelepet, majd tábláról táblára haladva már sárgában fürdik az ég, felizzik a nap, és sárgán fénylik a tenger a távolban. Amelyik színben állok, ott alig veszem észre, hogy átfestették a tájat, a szemközti oldalon látszik igazán, hogy a szivárvány színes csíkot húz a panorámában. A szemközti üveglapok visszatükrözik egymást és benne minket is; egymásra vetített áttetsző tájképek. A "piros lámpás negyed" átszínezi a hajunk, a ruhánk, tüzessé válnak a tornyok. A vörös és a viola határán tűnik fel, hogy a folyosó padlóját színes szakaszokra osztja az üvegtáblák fénye, és szakaszonként módosul az árnyékaink árnyalata. A kék fagyossá változtatja a bőrünk, belilul a piros rúzs a szánkon; zimankó, de lassan enyhül, ahogy a türkizen át ismét a zöldbe lépünk, észrevétlenül. Nemcsak a mi színeinket alakítják az üveglapok, egymásét is: a kékből nézve bordóban játszik a szemközti piros szivárványcsík és benne a panoráma. Határtalan színkeverés.

Fotó: Görgényi Gizella

     Kimászunk a szivárványból, majd a modernizmuson és a kortárs művészeken át lejutunk az időszaki kiállítás emeletére. Az amerikai Tony Oursler a videoinstalláció specialistája. Egyik sötét szobából a másikba érünk, ahol kiabáló, hörgő, dörgő, fújtató hangokat adnak ki mindenféle amorf testek, amikre Oursler arcokat vagy arcrészleteket vetített. A homályban vicsorgó óriási száj, oldalról ránk sandító arcméretű szem; egy terem tele a sötétben felfüggesztett szemgolyóerdővel, máshol meg kivetítőn sorokba rendezett arctömeg. Háborognak és hahotáznak; szerencse, hogy minden mozgásképtelen, csak az alakzatokon grimaszolnak az arcok. Ontják magukból a monológot. Rám mered és fogva tart a sok hatalmas írisz. Vakrémület.