2012. március 31., szombat

Libikóka



     Néha az az érzésem, hogy a népfőiskolán kitágult az idő - még mindig tart a nappal, pedig már jó régen elkezdődött. S nemcsak azért, mert hét óra után megy le a nap ilyenkor kora tavasszal Dániában; valahogy itt sokkal több fér bele az időmbe, mint otthon, persze minden bizonnyal azért is, mert nem kell háztartással és hasonlókkal bíbelődnöm, amik alapállapotban megeszik az órákat és az energiát.
      Van, aki nehezen csapja agyon a felduzzadt időt. Lóg az órákról, és maga sem tudja, mivel telnek a napjai, csak elfolynak, cseppenként, csigalassúsággal. Nincs sem kedve, sem ereje semmihez - a legfárasztóbb tevékenység a semmittevés. Könnyen hatalmába kerít a skandináv nihil, a hely szelleme.
     Nehéz okosan gazdálkodni a megnyúlt idővel. Megragadni a pillanatot - benne lenni minden pillanatban. Teljesen érezni. Már annyi elég, ha az ember egy szombat délutánon többedmagával elmajszol egy sárga, érett mangót a folyosó napos konyhájában. Csend van, meg a mangó. Ahogy együtt majszolunk, és az ablakon át látni, hogy lebeg a szélben a fák árnyéka, és nincs aggodalom, csak a mangó, végül sikerül elérni egy pillanatnyi törékeny boldogságélményt. Egy pillanatra megállni az egyensúlyi ponton.

Snitt.

     Lassabban mozgok a megnyúlt időben - tempóm az idő tempójához alkalmazkodik. Lassabban mozogva az ember többet észrevesz, a figyelemnek van ideje alaposságra, letapogatni minden rezdülést és részletet. Van idő észrevenni és helyretenni, ami fölött korábban elsiklottunk.
     A bjerringbrói népfőiskolán két módja van az egzisztálásnak: a nyugalom és az unalom. Ráérős habitus mind a kettő; az egyik oldalon a harmónia ígérete, a másikon a késztetés, hogy fogj egy kést, és vágd magad - ugyanazon érem két oldala. Ide-oda billegünk.
     Vajon hogyan billenthetjük át magunkat az unalomból a nyugalomba? Jobb, ha magunkat billentjük, mintha csodára várunk, hogy átbillentsen. Tartalmat kell tölteni a kitágult időbe. A népfőiskolán sok tartalmat lehet találni, ha értő szemmel körülnézünk: van műterem, zeneterem sok zongorával, uszoda és konditerem, három percre szép erdő - csak bele kell fogni, áramlani egy tevékenységgel. Néha az ember megakad, nem érzi a flow-t, partra vetődik - itt is vannak apró bosszúságok, itt is van, ami kizökkentsen. De hátra kell hagyni, és újra felpattanni a hullámra, mert itt vagy áramlasz, vagy megbolondulsz.
     Tartalmat kell tölteni a kitágult időbe. Kapaszkodót találni a súlytalanságban. Épülni, barkácsolni a lelkivilágot; dolgozni azon, hogy értelmesen töltsük el az öt hónapnyi népfőiskolai vakációt.

2012. március 30., péntek

Trambulin



        A népfőiskolának nemcsak az a feladata, hogy bölcs anyaként vezesse a diákokat az alkotás és önmegvalósítás útján. A népfőiskolának rejtett küldetése is van: megpróbálni értelmes tevékenység felé terelni az elsodródottakat, segíteni a problémával küzdők beilleszkedését. Az itteni dán diákok között akadnak 17-18 éves fiatalok, akik kiestek a középfokú oktatási intézményekből, vagy néhányuknak valamilyen fogyatékossága van (például halláskárosodás), és, ahogy Line egyszer célzott rá nekem, többeknek valamilyen pszichiátriai diagnózisa. Van, aki beszél róla, van, aki nem. Van, aki elmondja, hogy nem tudta folytatni a gimnáziumot, és egy évet azzal kellett töltenie, hogy orvoshoz jár, és próbálja kivakarni magát a depresszióból.
      A skandináv országok magas depresszió- és öngyilkossági rátája közismert, bár a WHO 2011-es összesítése szerint a "sikeres" öngyilkosságok számát tekintve Dánia csak a 35., míg kis hazánk az előkelő 6. helyet birtokolja. A szóbeszéd szerint Skandináviában legtöbb a heroinista.
     Kétségtelen, hogy Dánia (és talán egész Skandinávia) levegőjét gyakran megüli a "nagy semmi", hogy az ember úgy érzi, nem tehet mást, mint belesüpped ebbe a nihilbe - beül a fürdőkádba, és elkezdi vagdosni magát. A hely szelleme. Ha eltűnik a nap, csak a légüres, élettelen tér marad. Márpedig ősztől tavaszig gyakran eltűnik. Különösen ilyenkor márciusban nehéz, amikor az ember már biztosra veszi a tavaszt, és csak esik az eső napokig.
     A csupasz ablakok fontos részét képezik a depresszió elleni harcnak: egyrészt nem gördül függöny a fény útjába, másrészt az ablakok - elrendezésüknek köszönhetően - szinte beterelik a fényt a házba, és végigáramoltatják a szobákon.
     A dán állam komolyan veszi a depresszió elleni harcot. Az állam gondoskodik a depressziósokról: lakhelyet biztosít és fizeti a rezsit, még kajapénzt is ad, továbbá a depressziós mellé kirendel egy supervisort, amolyan mentort, segítőt, hogy legyen kire támaszkodnia. A Guardian egy 2009-es cikke szerint a dán egészségbiztosítás a heroinfüggők számára ingyenesen napi két dózis orvosi heroint biztosít, hogy stabilizálódjon az életük, és csökkenjen a kriminalitás. Csak meg kell jelenniük az adagért a drogklinikán; így legalább nyomon követik őket. A dán állam nem hagyja elkallódni az állampolgárait.
     A népfőiskola a reintegráció egyik fontos porondja, főleg ha fiatalokról van szó. Hogyan? Először is, fix napirend a hétköznapokra: hétfőtől péntekig fél kilenckor meg kell jelenni a reggeli gyülekezőn (névsor), tehát biztosan fel kell kelni az ágyból. Ritmusban tartanak az étkezések és a tanórák, megakadályozva, hogy szétfolyjon a nap. A legfontosabb azonban, hogy a zenélés, a rajzolás, a sport, amivel itt az időnket töltjük, munkaterápia és művészetterápia jelleget is ölthet - foglalkoztat és segít a belső blokkok kifejezésében, oldásában. A népfőiskola mellett más intézmények is várják a készen állókat az életbe való visszatérésre, rövid kurzusokat tartanak nekik, például írásból, rajzból. A cél, hogy senki ne ragadjon a búskomorságban, hanem hasznos ember váljék mindenkiből.
     Dániában nem úgy zajlik a depresszió terápiája, hogy öt perc az orvosnál, recept, és irány a patika, aztán meg egy pohár víz és pirula. Itt a depresszió kezelése nemcsak a pszichiátria felelőssége és privilégiuma. Feltételezem, mivel élete során sok skandináv átesik legalább egy depressziós időszakon, egy diagnózis nem von magával akkora megbélyegzést; a depresszió itt közös tapasztalat. No meg a kezeletlen, elhúzódó depresszió nagyobb munka- és adókiesés, mint a csak fél-egy évig tartó. Alighanem humanista és gazdasági szempontok egyaránt ösztönözték a dánokat abban, hogy kiépítsék a sokpilléres védőhálót, trambulint, hogy elkapják a zuhanókat.

Snitt.

     Tegnap azt írtam, hogy egy átfogó elemzés szerint a dán a legboldogabb (legelégedettebb) nemzet a világon, most meg arról beszélek, mennyit küszködnek a depresszióval. Hogy is van ez? Először is, a depresszió nem végtelen állapot, még ha annak tűnik is, amikor benne vagyunk. Ha valaki kikeveredett belőle, ismét lehet életvidám, és írhat magas pontszámot a boldogságindexére a felméréseken. Valószínűleg egyszerre nem süllyed az összes dán letargiába, és az aktuálisan boldogok elfedik a boldogtalanokat. Bár kíváncsi vagyok, napos és szürke időben is felvették-e azt a boldogságvizsgálatot...
     Tegnap azt is említettem, hogy a jóléti állam gyenge pontja a "lét elviselhetetlen könnyűsége", a kényelmes lebegés a súlytalanságban. Amikor megkérdeztem Karolinát, aki már hosszabb időt töltött Dániában, és több dánnal is kapcsolatba került, hogy mit gondol arról, mi az oka, hogy itt ilyen könnyű belekeveredni a depresszióba, azt válaszolta, ő úgy látja, hogy ahol csak a jó van, nem kell küzdeni, törekedni, mert minden adott, és nem tűnik ki az öröm, ebben a jólétben elveszik a mélység, a talapzat. A súlytalanságban nehéz kapaszkodót találni.

2012. március 29., csütörtök

Boldogságindex

"A boldogság forrása nem rajtunk kívül, hanem bennünk van." /Lev Tolsztoj/
"Ki bánatot sosem ismert: boldogságot meg sem ért." /Rusztaveli/



     Hogy boldogabb vagyok-e a dán népfőiskolán, ahol kényelem van és gondoskodás, boldogabb, mint otthon? A helyzet az, hogy az itteni boldogságadagom pontosan megegyezik az otthonival. Kiegészítésként hozzá kell tenni, hogy a boldogságindexem otthon is magas volt, illetve amikor meredeken esni kezdett a már említett két okból, akkor tiplire vettem a figurát. De az otthoni jó boldogságindex szívós munka eredménye, mondhatni folyamatos boldogságtréninget kellett tartanom, tudatosság és önreflexió, gyűjteni a pozitív élményeket, örülni a mának, hanyagolni az aggodalmat és panaszkodást, hogy elérjem a jó színvonalat.
     Azt hiszem (attól tartok), hogy sok magyar táplálja magában a hitet, hogy máshol jobb sora lenne, jobban érezné magát. Kétségtelen, hogy lehet állampolgár-, munkavállaló- és fogyasztóbarátabb helyeket találni, de még a tejjel-mézzel folyó Kánaán sem lenne garancia a boldogságra; elnézést, ha valakit megfosztok egy illúziótól. Nemcsak a javíthatatlan magyar habitus húzná le a jó kedélyt. Mint írtam, az élmények sehol sem kiegyenlítettek, egyik napról a másikra minden az ellentétébe csaphat át, és az ember óhatatlanul kibillen az egyensúlyi pontról.
     A lelkiállapotunkat magunkkal cipeljük, mint egy tartozékot, és ha korábban nem sikerült helyrepofoznunk, egy költözéstől nem fog megjavulni. Ha az új miatti lelkesedés szárnyakat ad is egy időre, hamarost visszazuhanunk az alapállapotba, mert mindig lesz, ami elkedvetlenít; újra nekigyürkőzhetünk a barkácsmunkának.
      Továbbá úgy tűnik, a jóléti társadalmaknak (tejjel-mézzel folyó Kánaán) is van egy gyenge pontjuk. Ezt neveztem, illetve próbáltam korábban elnevezni a "lét elviselhetetlen könnyűségének", ezt a puha lebegést a súlytalanságban, ahol a legnagyobb gond, hogy van-e pénz a legújabb MacBookra, meg hogy Brazíliába menjünk nyaralni vagy csak Indiába, mert ez utóbbi olcsóbb. A jóléti társadalomban mást se lehet, mint jól érezni magunkat; csakhogy ha a jó mellett nem ér más, beszűkül az ingerskála, míg már észre se vesszük, hogy a jóban vagyunk, olyan folyamatos és magától értetődő. Barátságos langyos víz.
     Lehet választani: langyos élmény vagy kilengések - kinek mi. Távol vagyunk a boldogságtól. Barkácsolni így is, úgy is kell.

Snitt.

     A dánoktól elvileg lehetne boldogságot tanulni. Egy angol felmérés szerint a dán a legboldogabb nemzet a világon. A pszichológus kutatók 100 tanulmány metaanalízisével állították fel az országok "szubjektív jóllét" sorrendjét (pszichobabla, tudom, googlizzátok le azokat a szavakat, amiknek esetleg nem ismeritek a jelentését). Persze a képlet nem ilyen egyszerű. A kutatási eredményeket értelmezők szerint a boldogsághoz tényleg kell ez a bizonyos skandináv típusú jóléti állam (amit igyekszem minél jobban kitapasztalni, lesz erről is reflexió, ígérem), a jó szociális háló stb.; mondjuk úgy, szükséges, de nem elégséges. A dánok boldogságának, helyesebben mondva elégedettségének fontos eleme a sajátos dán habitus, miszerint nincsenek nagy elvárásaik, sőt, általában a legrosszabbra számítanak, és ha a dolgok csak egy kicsit jobban sülnek el - márpedig a legrosszabbnál általában jobb jön be -, akkor már tudnak örülni. Tehát elég ok a boldogságra, ha nem kapsz a képedbe egy iszonyatos katasztrófát.

Több infó erről:
What makes Denmark so happy?

Az a baj

"Nem is tudom, mit keresünk itt, az a baj.
A barátaid meg milyenek, az a baj.
Azér' nem megyek oda, mer' az a baj.
Az arca a baj, az arc a baj."
/Belga: Az a baj/

     Ha csirke van ebédre, az a baj, mert vagy sós, vagy íztelen, és mindig száraz. A salátával csak a baj van, mert folyton olyasmit kevernek bele, amit nem kellene. Ha krumpli van, az a baj, mert nincs mellette más értékelhető. De nagyobb baj nincs annál, mikor nincs garnélarák.
      Ha órára kell menni, az a baj, mert az ember már eltunyult, meg mindig szar a feladat is. De ha vége az órának, az is baj, mert mi a szart csináljunk. Ha korán kell kelni, az a baj, ha nem, meg csak alszol. "Mit keresünk itt, az a baj", de még véletlenül se kövesd a hazai belpolitikát.
     Ha mozizunk, az a baj, mert kényelmetlen az ülés, vagy bealszol a filmen; de lehet, már a projektor se kapcsol be. A szauna újabban túlmelegszik. Az eső mindig esik, amikor nem kellene. De a legnagyobb baj az örökös, megfejthetetlen dán karattyolás; hogy fognák be legalább evés közben.
     Olyannyira kiszűrődik a magyar beszédből a "bazmeg", a lengyel beszédből a "kurva" szó, mondhatni minden mondat szerves tartozéka, hogy a dánok érkezésünk után pár héttel megkérdezték, mit jelent. Igencsak kihúznák alólunk a szőnyeget, ha betiltanák a panaszkodást; hirtelen nem is jutna eszembe bedobható társalgási téma.
     A kelet-európai habitus mindenhova elkísér - bizalommal számíthatsz rá.

2012. március 28., szerda

Déja vu

P. S. Kroyer: Sommeraften pa Skagen sonderstrand
forrás: skagensmuseum.dk

     Az elmúlt két nap Skagenben üdültek a nemzetközi diákok. A dánnyelv-tanár berámolt minket a népfőiskola két kisbuszába, és körbevitt az északi csúcsnál levő üdülővárosban meg a környéken. Megszervezte, hogy mindannyian a szülei Skagen melletti nyaralójában aludhassunk. Jószívűek a dánok - nem sajnálják tőlünk az országismeretet.
     Amikor néhányan itt jártunk másfél hónapja, még csontig hatolt a szél, és ezüstösen fénylett a tenger. Azóta megszelídült a tél, krémes kékben játszik az ég és a víz. Ismételten Dánia északi csúcsa, a Grenen felé tartunk, diákok masíroznak a tengerparton, de ez a népfőiskolai kirándulások szokásos velejárója. Dánia északi pontjánál, ahol a földnyelven túl két irányból csapódnak egymásba a hullámok, a képzeletbeli háromszög csúcsán egy döglött fóka hever a homokba fúródva. A hátán finom homokréteg és szikrázó napfény, mert a nap egyaránt süt élőre és halottra. A parttól nem messze a hullámokból kikandikáló fókafejeket látni szanaszét - talán friss az élmény, és halott társukat figyelik. Hátrább, a sárga fűből kinő két második világháborús bunker; trappoltak máskor is e krémszínű fényben, máshogy, más szándékkal. Menjünk tovább, egy napra ennyi halál elég.
     Skagenhez közel megbújik egy apró skandináv sivatag, nem homoktenger, csak homoktó (az ország méretéhez illeszkedve), ami minden évben vándorol néhány métert, míg hatszáz év múlva, balsorsát el nem kerülhetvén, végleg a tengerbe gyalogol majd. Tűz a nap és nem hoztunk innivalót. Nyelem a nyálam és lehúz a cipőmbe gyűlt homok, két kiló plusz is talán (meg a költői túlzás). A sivatag szélén, ahol a homok a dán táj egy furcsa variációjába vált át, ahol megjelennek a barnás lankán a tavacskák és a pocsolyák, egy nagy kőkocka hirdeti, hogy eljutnak erre is furcsa emberi manőverek; talán egy Szaharában játszódó film forgatása után visszamaradt kellék, mert a dán törpesivatag sok filmben helyettesíti a déli tengeren túl terjeszkedő afrikai rokont.


     Másnap, amikor az éjszaka után úgy nézünk ki, mint csövesek és csavargók (hobók és vagabondok), felfedezzük Dánia híres üdülővárosát, Skagent, ahol kisebb és nagyobb vörös tetős, okkersárgára vakolt házak sorakoznak, vagyis inkább házikók, mert ez a szó több szépséget implikál; mindegyik ugyanolyan árnyalatú okkersárga (vajon központilag szabályozzák az alkalmazandó színt?), itt a vörös tégla a renitens. Elmegyünk a híres skageni impresszionistáknak szentelt művészeti múzeumba. S ott végre ér annyi flash, hogy úgy érzem, érdemes belevágni e posztba, mert talán több sül ki belőle, mint egy unalmasra ismételt dán tájleírás. Az egyik teremben egy festményre szegeződik a szemem, már messziről kiszúrom, majd közelebb érve eltántoríthatatlanul odarögzül a fókusz, hogy ezzel én már egészen biztosan találkoztam. A nagy kékségben összeolvadó ég és víz partján két fehér ruhás nő sétál a krémszínű skageni homokban, melyet lábnyomok szabálytalan mintázata díszít, üdülővárosok mindenkori dekorációja, és a lebukott nap maradékaként aranyszínű fény csillan a homok mélyedésein. Egy másodperc alatt kipattan a fejemből, hogy egy könyv borítóján láttam, ami azóta is otthon áll a könyvespolcon. Már nem is hallom többet a tárlatvezetőt, csak megigézve nézem a képet, vagy talán az emléket a könyvborítóról; és magamban írni kezdem ezt a posztot, hogy mit idézett fel bennem a regény és a festmény, és hogyan találkoztam először Skagennel egy könyv fedelén.


     Immár otthon, a népfőiskolán rákeresek interneten a könyvre, és csalódottan látom, hogy az emlék, miszerint eme bizonyos könyv előzéklapján azt olvasom, hogy a borítón a Sommeraften pa Skagen sonderstrand című festmény szerepel - konstruált, hamis. Mérgelődök, hogy ki kell dobnom, amit eddig "írtam", a legjobb részt mindenképp. Persze írhatnék virtuális bejegyzést, ki jönne rá, hogy azon a bizonyos könyvborítón valójában nem a Nyári este Skagen déli strandján látható; valaki felfedné előbb-utóbb, pláne, hogy én sután hazudok.  Így hát marad a tény, hogy emlékeim alapján Skagennel közös történetem valóban csak másfél hónappal ezelőtt kezdődött. De az élmény, hogy láttam már, valóban megcsapott, nincs hozzá kérdőjel; múltam bármely pontján rejtőzhet a festmény; attól bizserget a déja vu, hogy nem derül ki, miként történt az első találkozás.   

Snitt.
       
     Megbűvölten bámulom a festményt; mosolyognak rajtam a teremőrök. A nagy kékségben összeolvadó ég és víz partján két fehér ruhás nő sétál, valamikor a 19. század végén, a krémszínű homokban, melyet lábnyomok szabálytalan mintázata díszít, üdülővárosok mindenkori dekorációja, és a lebukott nap maradékaként aranyszínű fény csillan a homok mélyedésein. A festményen a két nő egymásba karolva járja az útját, hasonlóan, mint Tracy Chevalier könyvében, Isten két elfeledett teremtménye, nem méltányolt, mellőzött, kettő a sok 19. századi angol nőből, aki ilyen-olyan okból nem fogott magának férjet. És a számos, függetlenséggel sújtott vagy áldott (kinek hogy) nő közül azoknak, akik a konvencióból kiláttak (és hogy ez mennyi, arról nincs hozzávetőleges becslés, mert az ilyesmit a disztingvált naplókba nemigen jegyezték), akik a hímzés mögé felvilágosult szellemet rejtettek, meg hébe-hóba bátorságot, azoknak életük során talán jutott egy-két szeretkezés.
     Spoilerezek. Szemét dolog.

2012. március 23., péntek

Országok és alapszínek



     Ahhoz képest, hogy a múltkor beharangoztam, itt a tavasz, nagyon nyögvenyelős Dániában a március. Egyik nap esik az eső, rángat a szél, és a nap nem bír átférkőzni a felhődunyhán, hogy aztán másnap reggel fénybe borult égre ébredjünk. Az időjárás naponta, legritkábban kétnaponta, de időnként egy napon belül is ellentétébe csap át, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünk.
     Míg esőben elszíntelenedik a táj, addig a nap legkevesebb öt plusz fokot jelent és lüktető árnyalatokat. Azt hiszem, ez a színváltozás a sárga miatt van. Korábban megfigyeltem, hogy egy sárgára festett falon sokkal élénkebben hatnak a képek, míg a fehér fal minden színt elsápaszt, elerőtlenít. Sárga háttérből egy másik sárga is kiugróbb, mint a fehérből akármelyik szín. A sárga élettel tölt meg.
    Azt is megfigyeltem, hogy minden országnak van egy sajátos alapszíne, ami a táj minden árnyalatában ott rejtőzik; ha tájképet festenék, a festmény minden színébe kevernék egy keveset ebből az alapszínből. Görögország például kék, nemcsak a tenger, de a hegyek is, szinte egybeolvadva az éggel. Hollandia sűrű zöld, nemcsak a földek, de kissé a csatornák és a téglaházak is. Olaszország citromsárga, igazi erős, meleg változatban (a citromnak ugyanis hideg árnyalatai is vannak, de Olaszország nem ilyen), sárga dominál a házfalakon, és sárga férkőzik a földek és a tenger színébe. Törökország, nem meglepő módon, türkizkék (legalábbis a tengerpartokon). Németország - bár már rég jártam arra - emlékeim szerint barna, sokféle árnyalatban; nem túl szemet gyönyörködtető. Dánia pedig - okkersárga. Okkersárga a fű, napfényben zölddel keverve, esőben szürkével; korábban nem találkoztam sárga pázsittal, de úgy látszik, létezik ilyen is. Az okkert helyenként szürkés-ezüstös csatornák és tavacskák mintázzák, apró szigetek a sárgás tengerben, ami bekúszik a fák és a bozót színébe is. Kis hazánk pedig - homokszínű. Homokszínűek a folyók, a földek, a hegyek - kis hazánk egy kissé mindig fakó; talán a völgyben megülő sivatagos klíma teszi. Az otthoni színek (a táj nem) egészen hasonlítanak a dániaihoz, csak ez utóbbi sötétebb, és több benne a sárga; talán az itteni meleg, áradó napfény adja a különbséget. Egy orosz barátnőm ugyan azt mondta egyszer, hogy szerinte Magyarország krémszínű; egy külföldi gyakran máshogy látja a dolgokat, mint egy őshonos. Na jó, nem leszek  szigorú - elismerem, hogy kis hazánknak vannak krémszínű pillanatai.
     Dániában órákon keresztül utazhatunk anélkül, hogy változna a táj. Okkersárga földek, vízben tocsogó fák, talajvízfoltok, időről időre felbukkanó téglaházcsoportok. Végtelen, elzsongító jütlandi préri. A legtöbb téglaház vörös, néhány okkersárga (például a népfőiskola épülete). Elszórtan fehér házak is, az újabb építésűek pedig színes téglával (modern dán téglaházdesign), ezek a jütlandi préri renitensei.

2012. március 22., csütörtök

Gumboot dance



     A népfőiskola a gondolataimat is kitalálja. Sőt, az el nem gondolt gondolataimat is, nem kell energiát pocsékolnom arra, hogy bevonzzam a titkos vágyaimat; a zongoratanulás, az angol irodalom és az esőerdő után a népfőiskola újabb régi álmomat valósította meg, telepátia nélkül: az afrotáncot.
     Pedig otthon is rendelkezésre álltak a kapcsolatok, hogy kerítsek egy jó afrotáncórát, csak az elhatározás hiányzott. Most azonban szinte könyörgött a lehetőség, hogy ragadjam meg, ugyanis az egyik gyakornok tanár egy speciális dél-afrikai táncot, isicathulo-t vagy angol nevén gumboot dance-t tanít pár hétig szerda esténként, amíg a gyakorlata tart.
     Mint a neve is mutatja, a gumboot dance elengedhetetlen kelléke a gumicsizma. Az isicathulo vagy száz éve indult el a dél-afrikai aranybányákból, ahol a fekete bőrű bányászok akár hónapokat töltöttek, gyenge fényben és gyakran térdig érő vízben, így praktikusan a kéznél levő gumicsizma lett a kommunikáció eszköze. A gumicsizmán mint alternatív hangszeren dobolva üzentek egymásnak a bányászok, illetve a lépésekkel, mozdulatokkal a tiszteket és az őröket parodizálták, akiknek ki voltak szolgáltatva. Majd tökélyre fejlesztve a módszert önálló gumboot dalokat is költöttek, a sajátos ritmika olyasmi jelentéseket takart, mint "agyonszívat a főnök, ez a dagadt disznó", meg hasonlók. Aztán később megmutatták a tudományukat annak a bizonyos főnöknek, aki lelkesen tapsolt az afrikai bennszülött kultúrán, nem sejtve, hogy őt fikázzák vele.
      A dán gyakornoklány korábban egy hétig tanult gumboot táncot Dél-Afrikában. Igencsak elkerekedett a szemünk, amikor eredeti iramban eltáncolta, mi lészen a tananyag, de aztán európai kezdőknek lebutított tempóval már egészen emészthető volt. Külön pikantéria az órán, hogy jár a népfőiskolára egy félig dán, félig dél-afrikai lány, aki három évvel ezelőttig Dél-Afrikában élt. Anno sok gumboot táncot látott, de sosem próbálta ki, bár szerette volna; némi iróniával mondta, ha más nem, annyi értelme volt a Dániába költözésének, hogy itt megtanul pár hazai táncot.

gumboot dance video

2012. március 20., kedd

Hedonisztikus fenntarthatóság

    Milyen lesz a jövő városa? Azok számára, akik erre a kérdésre óriásira duzzadt mocskot és káoszt vizionálnak, optimista híreim vannak. A modern várostervezésben, már amennyiben jó kezekbe kerülnek a projektek, egyre nagyobb szerepet kap a fenntarthatóság. Nem is akármilyen színvonalon.

     Él Koppenhágában egy Bjarke Ingels nevű építész, aki a róla elnevezett Bjarke Ingels Group (BIG) többi munkatársával együtt szemet gyönyörködtető kreativitással építi be terveibe a fenntarthatóságot és a többi szép vízöntőkori eszmét.


     Vessünk egy pillantást erre a begörbített, fordított V alakú épületre, amit a team eredetileg svéd hotelnek tervezett, csak meglepetésükre nem nyerték meg a tendert. Nem akartak kidobni az ablakon ekkora munkát, így kapóra jött egy kínai businessman, aki a makettet látva lelkesen közölte, hogy a furcsa  épület történetesen egy kínai karaktert formáz, aminek a jelentése emberiség. Rögtön meg is hívta a BIG-et a sanghaji Creative Industry Expóra, ahol a sanghaji polgármester beleszeretett az épületbe, mondván, egyszerre testesíti meg a kínai gyökereket és a jövő Kínáját; Ingelsék persze mélységesen egyetértettek.
     A sanghaji Creative Industry Expo mottója a fenntarthatóság - "better city, better life". Bjarke Ingels úgy gondolta, ha már Kínában jár, megmutatja a kínaiaknak, mit is kell fenntarthatóság alatt érteni; semmiképp sem a meghaladott nézetet, hogy a zöld technológiákért fel kell áldozni a kényelmet és a szórakozást. Éppen ellenkezőleg, a jól tervezett fenntarthatóság hozzátesz az életszínvonalhoz, személyes szinten is:  ahogy a BIG-nél mondják, "yes is more" vagy "hedonistic sustainability".
     Ingels és kollégái a sanghaji expóra elszállíttattak pár biciklit és egy keveset a koppenhágai kikötő vizéből. Koppenhágában ugyanis a lakosság harmada biciklivel közlekedik (Sanghajban sok helyen tilos biciklizni, mert az utakat teljesen beborítják az autók; gondolom, elkélne a levegőbe egy extra adag légfrissítő is), a dán főváros kikötőjében pedig olyan tiszta a víz, hogy úszni lehet benne. A cél az volt, hogy a kínaiak megtapasztalják, mekkora móka a kikötő vizében lubickolni, majd lazán áttekerni a bringán az expó távolabbi részeire; tehát a környezettudatosság nem erőfeszítést követel, hanem örömöt ad. Még a kis hableány szobrát is elszállíttatták Sanghajba (a dán nacionalista pártok nagy protestálása ellenére), hogy minél hitelesebben imitálják a koppenhágai kikötőt. Alighanem sikerült megpendíteni a megfelelő húrokat, mert a BIG vitte el az első díjat az expón.


     Bjarke Ingels nem árul zsákbamacskát - egy maga tervezte ház egyik lakásában lakik. Az épület cikkcakk formájú, hogy minden lakás az utcára nézzen, ne egymásra - a formát a funkció határozza meg, nem az építész aberrált ötletei; mondhatni a belbecs vezeti a ceruzát, nem a külcsín. Ha azonban a magas színvonalú lakhatóság extravagáns kivitelt kíván, ám legyen.
     A beruházó egy parkolót is szeretett volna építtetni a lakóház mellé, klasszikus kockatömböt. Na, Bjarke nem hagyhatta, hogy sivár autókupacra nézzen az ablaka, tervezett egy parkolóházat inkább maga. Koppenhága fekvése teljesen sík, csak akkor látni dombot, ha valaki épít egyet. Ingels, hogy megtörje a monotóniát, lejtősre vette az épület tetejét, úgy lejtsen persze, hogy az építész lakásából szabadon maradjon a kilátás. Alul parkoló, felül lépcsőzetesen kialakított, napfény öntözte lakások, mindegyikhez kertes terasz a tetőn. A parkolóház természetes szellőzését a megfelelő méretű lyukak biztosítják a homlokzaton, a kerteket pedig az épület csatornarendszerében összegyűjtött esővíz táplálja. A mesterséges lejtő egy városi oázis, és szép példája az Ingels által "építészeti alkímiának" nevezett törekvésnek: a gyakran elrugaszkodott, ám mégis legcélravezetőbbnek tartott ötletek elegyítésével eljutni a legalkalmasabb objektumig (amolyan "bölcsek objektuma"), esetünkben a városi életforma elegyítése a vidéki kertes életstílussal, hogy ne kelljen választani, hanem egyszerre jussunk hozzá mindkettőhöz.


    A BIG talán legnagyobb projektje Azerbajdzsánban készül. A Bakuval szemközti Zira szigetére hét darab, hegy formájú épületet terveztek, az ország hét fő hegycsúcsát és ezzel az azeri nemzeti tudatot szimbolizálandó. Mivel a sziget eredetileg pusztaság, praktikusnak tűnt önálló ökoszisztémában gondolkodni,  ami olaj helyett megújuló energiaforrásokon alapul. A szél adja a villamosenergiát, a meleg vizet a napenergia, a tenger hűtő-fűtő hatása oldja meg a hűtést és a fűtést, a hegyek közötti parkba telepített dús növényzetet pedig esővízzel és tisztított szennyvízzel öntözik. Míg egy átlagos épület a természet kárára létesül, addig az új modell létrehozza a természetet egy kopár földdarabon, mondja Ingels. Ráadásul az épület nemcsak külsejében, de működésében is másolja a hegyeket: megfogja a szelet, a mélyben összegyűjti a vizet; lehet ötleteket lopni a természettől.
     Minden hegyben lakásokat és közteret alakítanak ki, továbbá a hegyek közötti nagy parkba golfpálya és további 300 villa települ majd. Hova lenne a világ az olajországok nélkül... hogyan próbálhatnánk ki a hedonisztikus fenntarthatóságot a gyakorlatban, ha az azeri fejesek nem engednének zöld utat és némi pénzforrást az új generációs, ökoszisztémás hegyházaknak.

Snitt.
   
Ui.: Kis kitérő. Ugorjunk vissza a sanghaji expóhoz. A BIG információs tábláin kis javításokat végzett a kínai cenzúra. A térképről ki kellett húzni Tajvant, mert Tajvan nem létezik Kína számára. Egy másik tábla kapcsán, amelyen a BIG Dánia jelképeként a hattyút, Kína jelképeként a sárkányt tüntette fel, a cenzorok udvariasan azt tanácsolták, a dánok cseréljék ki a sárkányt pandára, a modern Kína image-ének megfelelően.

Képek és további információ a BIG projektjeiről: http://www.big.dk/

2012. március 19., hétfő

Vendégek és vendéglátók

      Az egyik reggeli gyülekezőn az igazgatónő kérést intézett a nemzetközi diákokhoz: most már mindannyian magabiztosan mozgunk a népfőiskolán, fókuszáljunk hát nagy erőkkel az integrációra, és ne egymás mellé üljünk, hanem a dánok mellé, próbáljuk őket is megismerni. Pislogtam kettőt, hogy a dánok nem szeretnek hosszas angol párbeszédekbe elegyedni, abból meg eddig sem lett sok megértés, hogy fapofával hallgattuk a dán nyelvű diskurálást.
      Később kiderült, az igazgató miért ránk helyezte a felelősség súlyát. Az egyik lengyel lány egy beszélgetés során megtudta egy dán gyakornok tanártól, hogy míg Kelet-Európában mindent megteszünk a vendégért, nagy trakta, programok, baráti melegség, kínosan ügyelve, nehogy csorba essen a jókedvén, addig Dániában ez pont fordított: itt a vendégeknek kell jó benyomást tenni a házigazdára, barátkozni, beilleszkedni (gondolom, hálából, amiért befogadják).
      Ki tudja, talán ez a kulturális különbség veti vissza a döcögő integrációt, vagyis hogy mindkét fél azt hiszi, a másiknak kéne megtennie az első lépést. Nem idegenkedésről van szó, csak félreértésről.

2012. március 18., vasárnap

Esőerdő



     A dánoknak vannak meglepő ötleteik. Például Bjerringbróhoz közel, a jütlandi nihil közepén, az egyik falu szélén egy ötletes dán megépíttette Elvis Presley házának pontos mását. A többi dán jót nevetett a megszállotton, aztán hamar megsavanyodott arcukon a gúny, amikor a merész tulaj egy halom pénzt keresett a másolaton, mert évekre előre lefoglalják esküvőkre, évfordulókra és mindenféle partikra.
     Hasonló meghökkentő kezdeményezésnek tűnhet az esőerdő Randers, az ötvenezres lakosú város szélén. Valami ötletes businessman három nagy üvegkupola alá esőerdő-vegetációt és esőerdei állatokat telepített. Az ember azt hinné, ilyen kis helyen nem térül meg ekkora befektetés, de ha hozzávesszük, hogy sok hasonló kis és még kisebb település van a közelben, és Dániában nincsenek nagy távolságok, ráadásul egy szuszra beutazható távon belül nem találni másik esőerdőt, rögtön felfedezhetjük a gondolatban a potenciált.
      10 éves korom óta szeretném látni az esőerdőt. Ha bárhova utazhatnék a glóbuszon, Amazóniát választanám, esetleg Afrikában az Egyenlítő mentét, de a dél-kelet-ázsiai dzsungelt se dobnám vissza. Az a típus vagyok, aki képes megbarátkozni a realitásokkal, és jól sáfárkodik a kínálattal. Így ha már a sors fél órára tett le egy európai esőerdőtől, ráadásul csütörtök este kaptam egy fülest, hogy két magyar fiú a népfőiskoláról szombaton a dán dzsungelt veszi célba, gyorsan lebeszéltem velük, hadd férjek be én is az autóba.
      Randersben nehéz nem észrevenni a három méretes kupolát; a legnagyobba passzírozták a dél-amerikai esőerdőt, a két kisebbe az afrikait és az ázsiait. Amazóniába lépve megcsap a fülledt pára, kezdünk is vetkőzni a klímaváltozásban. Csomó gyerek nyüzsög a lábunk alatt. Egy fekete majom az egyik kölyök szájából elcseni a cumit, rohan fel vele az ágon, vizsgálja, gyűrögeti, szájába veszi a zsákmányt; a gyerek alighanem megbarátkozott a veszteséggel, legalábbis nem teríti be a dzsungelt sírás. Lehet tekeregni a széles esőerdei ösvényen (egész kényelmesen elfér a sok látogató), az alacsonyabb részeken belátni az akváriumok oldalán, úszkálnak a méretes amazonasi halak. Tapír, leguán, sok majom, papagájok a fák tetején (hangjukat még az üvegépületen túl is hallani). A talaj fölötti alacsony ágakon esőerdei hangyák futnak sorban egymás után, a testüknél 3-4-szer nagyobb levéldarabokat cipelve; az ösvény egy barlangba visz le, és látjuk, hogy a hangyák útja az ágról egy vékony, áttetsző csőben vezet tovább a fal mentén, nehogy eltévedjenek, a csőben beépített kamera, hogy a turisták átéljék, milyen, amikor hangyák rohannak szembe; végül a cső beletorkollik szépen egy üvegfal mögé a hangyafészekbe.
      A föld alatti barlangokban kígyók, az egyikben még denevérek is, bátran röpködnek közel a fejünkhöz (lehet, betanították őket?), sőt, az egyik sarokban egy halom emberi koponya halomba rakva, a 3000 éves hondurasi temetkezési helyet imitálandó. Még a romvárost sem felejtették ki; na jó, egy épületrészt  belőle. Vízesés és függőhíd. Etetési idő van, betolják a rolly kocsit, tálakba mernek és karámba szórnak mindenféle magot és gyümölcsöt; szállingóznak elő a majmok, és egy impozáns, kék, bóbitás madár.
      Továbbmegyünk, ki az üvegházból, a többi dzsungel felé vezető elágazáshoz. Lazán viseljük a sok klímaváltozást. Az afrikai dzsungelben frissebb a levegő és nagyobb a csend; még nem ért ide a kajaosztás. Az ázsiai esőerdő szaga jóval testesebb a többiéhez képest, sok az indiai rom és a kakas (gondolom, így autentikus), a teret beborítja a kukorékolás. Egy csoport bambuszerdő; nahát, mi mindenre gondoltak.
      Beszívom a fülledt dzsungelpárát, tapogatom a leveleket; csillognak a halak, összedugja az orrát pár rozsomák. Fenn, az üvegkupolánál ritkás a növényzet; itt nem sűrűek és beláthatatlanok a fák, de az ember tudjon megbékélni a tökéletlennel. Vagy pótolja a hiányt fantáziával. Ha meg nem éri be kevesebbel, gyürkőzzön neki a távolnak, az igazi dzsungelnek, ahol csíkokban szűrődik le a fény a húsos levelek közé; bátraké a szerencse.

Magyar ízek Dániában



     Hazamenős hétvége van a népfőiskolán: néhány hetente az iskolavezetés beiktat egy ilyet, kijelentik, hogy homegoing weekend, és a legtöbb diák szépen összepakolja a bőröndjét és hazautazik. Nehogy a frissen elköltözött nebulók elfelejtsenek hónapokig hazalátogatni; mintegy felülről segítve kialakítani a kollégista lét - szülőknél tett vizit ritmusát.
      Természetesen akik nagyon messze laknak, ezért túl drága és/vagy túl sokáig tart az út, így Koppenhágán tova, Feröer-szigetek, Kelet-Európa stb., maradnak, de az iskola népessége ilyenkor mintegy harmadára-negyedére csappan. Pár hetente jólesik a csend; kiszellőznek a falak.
     Ilyenkor takaréklángon üzemel a konyha. S mivel nem vagyunk láb alatt, mint máskor lennénk, a népfőiskola beleegyezik, hogy ha szeretnénk, főzhetünk magunkra. Mi tagadás, a magyarok nagyon vágytak már egy kiadós magyar vacsorára. Az utóbbi időben amúgy is kezdett elszürkülni a kezdeti izgalmas népfőiskolai ízvilág, különösen, amióta a konyha egyre gyakrabban próbálkozik olasz ételekkel, amikből csak a paradicsom és a bazsalikom hiányzik.
     A hozzávalókat gondoskodó anyánk, a népfőiskola biztosítja. De a jó szándék sem éri el célját, ha nem fogalmazzuk meg pontosan kívánságainkat: a magyar lányok is, miután csirkét rendeltek a húsleveshez, kézhez kaptak egy halom csirkemellet. Sóhaj és némi kreativitás. Csirkemell, zöldség (karalábé kivételével minden akad, ami kell), só, bors, kömény és kurkuma, ez utóbbival színezzük a levest, ha már nincs bőrkés csirkecomb. Csirkemell viszont annyi, hogy wokban készítünk a maradékból baconos-lilahagymás-gombás-tejszínes-csirkés ragut, pennével és parmezánnal. Kezdünk búcsúzkodni a magyaros ízvilág szellemétől.
      Az egyik kollegina tócsnit süt (beré, lepcsánka, ki hogy ismeri), fokhagymával, sajtszeletekkel a tetején, jó ropogósra. Na, ez tényleg olyan, mint otthon. Körbekínál mindenkit; nyomokban magyar vendégszeretet.
     A levesbe sajnos nem visz valami sok kraftot a csirkemell; a lében csak a sót érezni, még a zöldséget se igazán. Beledobunk pár krumplit, hogy felvegye a sok sót, zellert, hogy ha mást nem, zöldségízt adjon, kurkumát, mert még mindig hókaszínű. De legalább a gombás ragu szépen alakul, szerecsendiót reszelünk bele, talán a levesbe is aztán, mert már nincs vesztenivalónk. Rájövünk, hogy rendes kömény helyett római köményt szórtunk a lébe, attól az egzotikus mellékíz (meg persze a kurkumától). Belefőzzük a levestésztát, hátha.
     Végre kész, felpakoljuk a sok edényt a rolly kocsira, gyorsan takarítunk, mert már vége van a rendes népfőiskolai vacsoraidőnek is, kiürült az étkező rég, és az ügyeletes konyhalány zárná a konyhát és menne haza.
     A magyar estet az egyik folyosó konyhájában folytatjuk, beszállingózik pár külföldi diáktárs is. Sikert aratunk a Kelet inspirálta zöldséges csirkemell leves kreációnkkal, különösen miután egy kis Erős Pistával sikerül belevinni a magyar dominanciát. No meg beleképzelem a saját, otthon főzött húslevesem ízét. A tejszínes-gombás-csirkés ragu viszont tényleg az, aminek lennie kell. Emésztés és régi magyar kabarépoénok.

      Felvillanyozó végre hámozatlan, nyers zöldséget fogni a kezembe, ami arra vár, hogy étellé alakítsam az elképzeléseim szerint. Hogy végre ne csak kapjak és egyek, hanem készítsek és tápláljak.
      A helyzet az, hogy az itteni kedvenc tejszínes-garnélarákos salátámat bármikor elcserélném anyám egy tál káposztás tésztájáért. Sőt, anyám tökfőzelékéért is. Mondjuk egyhavi garnélarákadag egy nagy tál káposztás tésztáért. Az összes hátralevő háromhavi garnélarákadagomat azért nem adnám oda; egyelőre.
      Mindazonáltal lehet itt is kincsekre bukkanni. Például céklára, ami teljesen olyan, mint otthon anyámé. Otthon utálom. Itt kétszer is veszek belőle. Azt hiszem, ez a honvágy.

Snitt.

     A hazamenős hétvégék állandó programja a kenyérsütés. Van a népfőiskolán egy nagy, pejsestue nevű helyiség, eredetileg kandallós nappali, a népfőiskolán igazi szagelszívós tűzrakó hellyel. Skandináv éjszakákra ideális. Hazamenős hétvégék szombat estéjén kapunk egy nagy adag illatos kenyértésztát és egy halom nyársat. A kenyértésztából feltekerünk a nyárs végére, nekikezdünk sütögetni, a tűzbe bámulva, reménykedve, hogy nem lankad el a figyelmünk, és nem hagyjuk óvatlanul elégni a kenyeret, amiből kifolyólag kezdhetjük újra a háromnegyed órás folyamatot. Gitárszó és dán énekek. Mélázás és nyugalom. Tábortűzhangulat. Kint szakad az eső.
     A múltkor banánt is lehetett sütni, a banán héja alá csokidarabkákat rejtve, alufóliába csavarva mehet a tűz mellé. Nagy előnye, hogy tíz perc alatt kész, a banánt körülfolyja a csoki, rá pedig lekvár és tejszínhab. Mennyei. Tudni kell megvigasztalódni.
     

2012. március 15., csütörtök

Március 15-re

kokárdavirág

     Mint írtam, a fő ok, amiért beiktattam az életembe ezt az öt hónapos dániai vakációt, hogy kezdte megfeküdni az agyamat kis hazánk levegője. Kis hazánkban két okból rossz az oxigén, ebből az egyik, hogy sosincs egyről a kettőre, amitől mindenki deprimált. Odahaza az egzisztálás alapformája a nyűglődés.
     A másik ok, amiért jobb nem belélegezni az oxigént arrafelé, hogy bizony fertőzött. Talán végleg mutálódtak a molekulák, és nem is fognak visszaállni eredeti állapotba (kérdés, milyen volt az eredeti...).  Hogy mi indukált ilyen súlyos reakciót? A sok nácizás meg komcsizás, ami kis hazánkban az utóbbi években elhangzott, sőt, visszhangzott, a hangok pingponglabdaként verődtek vissza az emberek szájáról, és terjedtek tova, egyik hangképző szervről a másikra, mert valahogy a náci-komcsi megszólítás mindig generál választ, nácira komcsi, komcsira náci, végiggörög a sok emberen, mint a lavina.
    A náci-komcsi csak kiejtett szó, a végeredmény, a tünet; valami ugyanis kántálja belülről ezeket a hangokat. Nem mondok újat: a gyűlölet teszi odahaza beszívhatatlanul puskaporossá a levegőt. Intelligens középút (az ellenfél tisztelete) nem létezik a magyar közéletben (kérdés, létezett-e valaha, nem emlékszem, de még ifjú vagyok). 
     Lassan olyan odahaza élni, mint egy polgárháborúban: a szomszéd már nem embertárs, hanem ellenség, valami furcsa, értelmetlen kategória alapján. Valaki nekiáll csoportokra osztani az embereket, vallás, etnikum, politikai hovatartozás stb.; kategorizálni kell, különben honnan tudnánk, kik vagyunk, ki a náci, ki a komcsi, (a jó meg a rossz). Néhány címke elég, csak legyen harsány ("oszd meg és uralkodj"). 
     Nem tudom, mikor kezdett hatni rám a gyűlölet, mikor hangzott el tőlem az első, nem mondom meg, hogy komcsi vagy náci (bocs, de ez magánügy, és különben sem akarok emiatt olvasókat veszteni). Aztán egyszer csak egy barátom megkocogtatta a vállam, hogy ne haragudj édes, de szélsőséges vagy mostanában. Uppsz; az ember csak akkor veszi észre, hogy mocsárba lépett, ha már belesüllyedt derékig. Gondoltam is, jó lesz gyorsan kiutat találni innen.
     A gyűlölet sajna olyan, hogy terjed, kivédhetetlenül rárezonál, aki a közelébe kerül. Ahogy az oxigént is automatikusan felvesszük a levegőből, és az erek elszállítják a legtávolabbi sejtekig.
     Természetesen lehet viselni oxigénmaszkot. Vagy lehet használni füldugót, hogy ne halljuk a komcsizást és a nácizást. Homokba dughatjuk a fejünket, én kérem, struccpolitikát folytatok, mert a magyar politika túl ocsmány. Csak sajna a levegő attól még szennyezett marad, és nem halkul el a nácizás és a komcsizás amiatt, mert kirekesztjük. Magyarán a probléma nincs megoldva, csak elimináltuk a tünetet.  Először arra gondoltam, hogy a struccpolitikára szavazók számára írok e bejegyzés elejére egy figyelmeztetést, hogy vigyázat, a mai poszt a nyugalom megzavarására alkalmas mondatokat tartalmazhat; de én már csak ilyen szemét író vagyok, aki nem csinál magának lelki válságot abból, ha az olvasók szarabb lelkiállapotban hagyják el a szöveget, mint ahogy belefogtak; néha pont ez a cél. Sőt, hogy még egyet rúgjak, a struccok feje fölött szereznek legkönnyebben uralmat a nácizók vagy a komcsizók (mert a struccok a homok miatt nem veszik észre, mi zajlik körülöttük), aztán szegény jómadarak egyszer csak arra ocsúdnak, hogy elhordták a fejük körül a homokot.
      Kis hazánkban per pillanat nem az a kérdés, hogy rabok vagy szabadok, hanem hogy nácik, komcsik vagy struccok legyünk. Esetleg disszidensek.
     Ha zseniális író lennék, most következne a megoldás a problémára, magyarán mit tegyünk a gyűlölet ellen. Rossz kérdésfeltevés: ha valami ellen küzdünk, a másik fél leszünk a harcban, ugyanazon érme másik oldala; beszippant, és pontosan oda jutunk, ahova nem akartunk. Helyesen kérdezve: hogyan változtassuk át a gyűlöletet mondjuk toleranciává (mert a gyűlölet ott van, eltűnni nem fog, legfeljebb átalakul). De mivel ez csak egy blog, és nem regény, írhatom azt, hogy még töröm a fejem, hátha pár hét múlva szolgálhatok valami jó ötlettel. Az időmből kitelik itt a napsütötte, gondoskodó, szerető népfőiskolán (úgy tűnik, első körben, rövid távon a disszidensek járnak jól, bebebeee); kívülről, távolabbi rálátással az ember gyakran olyasmit is észrevesz, ami egyébként elkerülné a figyelmét. Persze nem biztos, hogy találok választ, nem biztos, hogy lesz folytatása a mai bejegyzésnek. Bocs. Nem mellesleg tanácsokat is szívesen fogadok a témakörben, mert a dolgok jelenlegi állása szerint júniustól ismételten kis hazánk fincsi levegőjét fogom szívni.

Ui.: Még annyit, hogy ma nem tettem fel kokárdát. Elfelejtettem bepakolni, pedig nem ezen múlt volna a bőröndtúlsúly; pedig egy igaz magyar (mindegy, hogy komcsi, náci, strucc vagy disszidens) biztos gondolt volna rá, hogy hozzon egyet magával március 15-re való tekintettel. Amúgy otthon is simán kimegy a fejemből; lehet, hazaáruló vagyok...

2012. március 13., kedd

A női emancipáció jótékony és sajnálatos következményei



     Dániában rendkívül magas színvonalra fejlődött az emancipáció, ami számos dologban tetten érhető. A családban férj és feleség egyenrangú (nemcsak egyenjogú) - tehát nemcsak a nők, hanem a férfiak is felszabadultak a korábbi keretek (korlátok) alól. Mindkettő egyformán veszi ki a részét a gyereknevelésből, bármelyik szülő elmehet gyesre, és teljesen általános esténként babakocsit toló apukákat látni az utcákon, hogy anyukának is jusson magára negyed óra.
     Társadalmi nem úgyszólván nem létezik. Miért állítom ezt? Viselkedésében semmi nem különbözteti meg egymástól a nőket és a férfiakat: a nők nem mennek előre az ajtóban, és a férfiak nem cipekednek többet. A dán lányok furcsállva, ha nem épp megsértődve néztek a magyar fiúkra, amikor azok előre akarták őket engedni. Aztán pedig majd' megszakadtak, amikor a sörös ládákat kellett az iskola bárjába cipelni, fújtatva, ketten összefogva igyekeztek a rekeszeket felpakolni a kocsira, de hát egy nőnek is bírnia kell annyi súlyt, amennyit egy férfinak, hisz ha már emancipálódunk, úgy igazságos, hogy kölcsönösen átvegyünk egymás feladataiból. Aztán nem győztek hálálkodni a magyar fiúknak, amikor azok kivették a kezükből a sörös ládát, hogy nincs apelláta, ők viszik tovább, ne kerüljön egy lány se sérvvel kórházba...
     Itt a hölgyek nem várnak udvariasságot a másik nemtől (talán nem is hölgyek többé...?) A nőnap rég feledésbe merült errefelé, felköszönteni is tré ilyesmivel egy XX kromoszómást, nemhogy virágot venni. Nincs megkülönböztetés (különbség se lassan...). Meg minek ünnepeljék őket az XY-ok, ha átvállaltak egy csomót a női lét misztériumából (már amit biológiailag lehetséges...), igazságosan megosztandó a terheket? Szóval úgy tűnik, a nők kezében már nincs annyi adu, amivel kieszközölhetnének maguknak egy ünnepnapot.
    Különben is, az emancipált nő, aki már nem a férfi otthonának angyala, hanem a saját útját járja (megszabadult a férfitól...), ne várja, hogy a lába elé boruljanak. Emancipált nők nem kapnak virágot - és ezt nem Dániában tanultam.
     A nők kaptak és cserébe fizettek - nem lehet kikerülni a deal szabályát. Milyen jól jön a közismert tény, hogy kis hazánk, a benne szocializálódott férfiakkal együtt, ötven évvel van lemaradva a jelenkortól, így odahaza nem tűnt még el a társadalmi nem. Itt hangos köszönömöt (és kacér pillantást) érdemel az otthon megszokott apró figyelmesség, hogy én lépem át először a küszöböt. Dániában imádom a magyar férfiakat.

2012. március 11., vasárnap

Honnan tudnak a dánok angolul?



     A dánok tényleg tudnak - az angol olyan számukra, mint egy második anyanyelv. Itt az angollal már óvodáskorban barátkozni kezdenek, bár a hivatalos tanterv szerint csak 3. osztálytól, 9 éves kortól válik kötelezővé az angoltanulás, attól kezdve azonban folyamatosan tart 18-19 éves korig, a középiskola végéig. Nem heti két-három, hanem sok gimnáziumban tizenkét-tizenhárom órában (a szakközépiskolákban esetleg csak heti öt órában, de pár év alatt ennyivel is sokra lehet menni), a végén már némi angol irodalommal is megspékelve, ahogy a népfőiskolai angolirodalom-órán felvilágosított az egyik dán diák.
     Persze a dánok angolja lehetne csiszolt, ám "nyelvidegen", ahogy otthon néha a nyelvszakos gimikben - mitől válik mégis olyan természetes hangzásúvá, mint egy jól elejtett bók? A dánok nem tanulják az angolt - belenőnek. A tévében eredeti nyelven szólnak a filmek (többnyire angolul), dán felirattal, sőt, gyakran a rajzfilmek is, és megesik, hogy társasjátékokat is angolul játszanak; nem szinkronizálnak, hanem elvárják, hogy a gyerek is megértse (vagy tanulja meg hamar olvasni a feliratokat). Mintha az embriót körbevenné még egy plusz anyaméh.
     A dánok az angoltanításban kihasználják a nyelvelsajátítás pszichológiai sajátosságait: az angolt bepréselik a dán mellé a nyelvelsajátításra fogékony korai életkorban, így az angoltudásuk szintje jobb, mint egy később tanult nyelv esetében, és valamivel gyengébb, mint az anyanyelvé, amit a gyerek nemcsak hallgatva, hanem beszélgetve is tanul a családjában. S mivel az angolt feltolták a fél-anyanyelv szintjére, még belefér a kapacitásukba, hogy egy további nyelvet, általában franciát vagy németet megtanuljanak.
     A passzív nyelvtudásuk valóban megközelíti az anyanyelvi szintet. Az aktív nyelvtudásuk ettől valamivel elmarad, pont azért, mert a dánok értelemszerűen dánul beszélnek egymás között, a nyelvüket nem cserélik el; a gyerekek dánul és angolul értenek, de dánul beszélnek. Az angol beszédet inkább tanulják, mint automatikusan elsajátítják, persze az állandó nyelvhallgatás sokat segít. A diáktársaim aktív szókincse mindazonáltal nem nagyobb az enyémnél.
      Alighanem túlságosan érzik a különbséget aközött, ahogy beszélnek, és ahogy beszélniük kéne, hiszen nagyon is tudják, hogy hangzik az angol egy anyanyelvi filmben; ezért lehet az, amit már eleget ostoroztam, nevezetesen, hogy mivel szégyellik magukat az apró-cseprő nyelvtani hibák miatt, - az angolt rosszabbul beszélő külföldi diákok megrökönyödésére - sok dán diák nem szívesen szólal meg angolul.

2012. március 9., péntek

Nem költök semmire

      Igazi all-inclusive service-t kapunk a népfőiskolán. Nemcsak lakhatást, ételt, felszerelést az órákhoz, de még a vécépapírt is a fenekünk alá tolják, csak hozni kell a raktárból, ha elfogy. Az ember csak a mosásra költ (a mosógépek pénzzel működnek), no meg arra, amiről nagyon nem tud lemondani, én például rendes teára, mert amit itt adnak, ramaty, pedig csak fel kéne markolni a filtereket az étkezőből.
      Két-három hétig elő se veszem a pénztárcámat, csak kallódik valahol a szekrény alján. A pénz - mint az élethez szükséges rossz - fogalma már törlődött a szótáramból; halványan dereng, mint egy emlék egy másik életből.
       

2012. március 8., csütörtök

Karolina



     Mint írtam, én csak fél évre jöttem Dániába, megtisztulni az otthoni nyűgöktől. Mondhatjuk úgy is, ideiglenesen disszidáltam. Az élet itt sem fenékig tejfel (vagy nem fenékig garnélarák); ha valami nehéz jön, erőt ad a tudat, hogy júniusban hazamegyek és visszakapom a régi életemet (nemcsak a rosszal, de a jókkal együtt).  De milyen érzés vajon, ha az ember nemcsak egy rövid időre lép le, hanem akár évtizedekre - milyen, amikor valaki azzal a tudattal indul el, hogy véglegesen disszidál? És miért szánja el magát ilyen döntésre?
     Karolina, a szobatársnőm, nem szándékozik hazatérni a szemeszter végén, hanem Koppenhága felé veszi az irányt. Karolina Lengyelországból indult, és képzett zenész. Zongorista, zenetanár, zeneszerző, táncoktató; begyűjtött egy halom diplomát, bizonyságul, hogy nem árul zsákbamacskát. A szakmát 20 éve tanulja - hosszabb idő, mint ha orvosnak készülne valaki.
     Mire jutott hazájában a sok papírral? Gyerekeknek tanított zenét - szép hivatás ez is, de nem ezért áldozta a zongorára a gyerekkorát. Koncerteket is adott, főleg karitatív célból - az ember legyen humanista, de abból nem lesz ennivaló, ha csak az útiköltséget térítik. Hamar oda fajult a helyzet, hogy a munka sok lett, de nem jött a pénz.
     Lengyelországban (és nemcsak ott, ugye), ahhoz, hogy az ember profi zenésszé (értsd olyanná, akinek jegyet vesznek a koncertjére) váljon, elsősorban nem tehetség és diploma kell, hanem - kapcsolat. Vagy egy jó menedzser. A legelőnyösebb persze a zenész família, ahol apuka és anyuka egyengeti az utat, és a gyermek is tűzközelben van, ami a jó ösztöndíjakat illeti. Aki nem a megfelelő helyre születik, adieu, kiszorul a húsosfazékból.
     Karolinát azonban nem olyan anyagból gyúrták, hogy megelégedjen kevesebbel, mint amit kitűzött maga elé. Ő zenélésből akar élni. Miért olyan sarkalatos pont a megélhetés? Mert, mint írtam, ha nincs mit a tejbe aprítani, ha az ember csak a levesestányérjára, pontosabban az üres tányérra szűkül, akkor nincs alkotás, nincs teremtés. Csak a hiány van, a frusztráció. A pénz - szükséges rossz. A pénz olyan az egzisztenciában, mint az önbizalom a pszichében: az is megárt, ha elapad, az is, ha túlteng.

      Ha rosszul érzed magad valahol, tégy máshol egy próbát, javasolják sokan. Karolina korábban vakációzott már egy szemesztert az egyik dán népfőiskolán, és akkor nem ebbe az országba álmodta a jövőjét. De aztán jött az otthoni nagybetűs Élet, a nyűgök, az egzisztenciális krízis, és valahogy, kétségbeesésében, ismét Dánia felé kezdett kacsingatni. No meg beleásta magát a dán nyelvbe, mert nyelvismeret nélkül necces hazát váltani. Majd felszámolta otthon az összes munkáját, hátrahagyta a családot, a barátait (egy fizikai költözés még a virtuális korban is szakadás), és nekivágott az ismeretlennek. Egymaga. Nem várta az állomáson sem szerelem, sem barát.
    Kiindulópontként eljött ide, a bjerringbrói népfőiskolára "zenét tanulni", hiába képzett zenész, aki otthon koncerteket adott; visszalépett pár lépcsőfokot, mert az új életet fokozatosan, lentről lehet csak felépíteni.
     Letöltötte szépen az őszi szemesztert a népfőiskolán, majd jelentkezett a tavaszira is. Minden diák (a dánok is) azzal a feltétellel maradhat egy teljes évre, hogy egy hónapot dolgozik az intézményben; Karolina többedmagával januárban egy hónapon keresztül renoválta a szobákat, dolgozott a konyhán, takarította az épületet.
    Nem túl felemelő három diplomával takarítani - gondolhatnánk. A helyzet épp az ellenkező: Karolina úgy emlékszik vissza, hogy olyan örömmel és lelkesedéssel tette a dolgát, mint évek óta nem, mert tudta, hogy saját magáért, a jövőjéért teszi: azért, hogy Dániában maradhasson, ahol talán egyszer zenész lehet. Úgy érezte, egy hónap takarítással itt többet lépett a zenélés felé, mint a jótékonysági koncertekkel otthon. No meg sosem árt olyan munkát végezni, amiből az ember alázatot tanul - tette hozzá.
     A disszidens mindennapok nem mindig könnyűek. Karolina a haladó zenecsoportba került, természetesen, ahol ő az egyedüli külföldi. Hiába tanul másfél éve dánul, mégis gyakran nem érti, miről beszél a tanár, aki ritkán zavartatja magát azzal, hogy angolra fordítson. És ez még a legkevesebb. Mert nem épp motiváló úgy zeneórákra járni, hogy nem fejlődik az ember, mert ezt a szintet már korábban meghaladta.
     No meg az embert időről időre előveszik a kételyek: van értelme annak, hogy egy dán népfőiskolán tölti az idejét? Valóban közelebb kerül ezzel a zenéhez? Kisül ebből egyáltalán valami? Erős célok kellenek, hogy ilyenkor legyen mibe kapaszkodni.

    Karolina tudja, merre tart, és mi a következő lépés. És végre ő van tűz-, illetve információközelben: neki van esélye lecsapni egy jó ösztöndíjra. Ráakadt egy PhD-re táncelméletből, dánul ugyan, viszont kelet-európai jelölteknek, ahol nemcsak a tanulmányokat és a lakhatást fedezik, de még jó zsebpénzt is adnak. 10 napja volt csak összerakni az anyagot (kopogtatott a határidő), így nem sikerült elég ajánlást összeszednie, mert a régi lengyel professzorainak sajnos lassú a reakcióideje, és még nincs meg a szükséges nyelvvizsga; de sebaj, ha idén nem, majd megpróbálja jövőre. A népfőiskola után Koppenhágában próbál munkát keresni. Nincsenek illúziói: a kelet-európaiak többnyire takarítással vagy pincérkedéssel keresik Dániában a kenyerüket. Ez is egy újabb szükséges lépcsőfok.
     Kérdeztem, nem gondolt-e arra, hogy megpróbáljon itt maradni a népfőiskolán tánctanárként, mert a tánccsoportnak csak egy tanára van, pedig nagyon elkélne a csoportbontás. De gondolt, és tapogatózott is, ám nem kapott kecsegtető választ.

Snitt.

 Ui.: Ahogy az egyik zenetanártól hallottam, számos szerencsét próbáló kelet-európai zenészt látni szerte Dániában. Az utcákon. Ugyanis, mint Karolina felvilágosított, Dániában sokkal jobban lehet keresni utcazenészként, mint Kelet-Európában hivatásosként. Itt értékelik a virtuozitást.

2012. március 6., kedd

Hogyan keverjünk türkizt?



     Festés órán nem tanulunk művészettörténetet. Minden órán más feladatot kell megvalósítani, virág, maszk stb.; mielőtt belekezdenénk, megnézünk pár diát, inspirálódni, hogyan vitték korábban vászonra a témát, majd mindenki szabadon előbányászhatja a saját belső vízióit. A lényeg a tapasztalás, a sajátélmény; minél mélyebbre  merülni az életbe, kihalászni a sok amorf titkot, és formává gyúrni, ahogy a népfőiskola aranyszabálya írja.

    Eddigi kedvenc feladatom az absztrakt önarckép volt: transzformáljuk magunkat olyan színű csíkokká, amilyen színeket viselünk. Ki kellett keverni azt a 8-10 színt, amit aznap felvettünk; hasznos, ha az ember lánya szereti magán az élénk színeket.
    Festéshez akrilfestéket használunk, flakonokban sorakozik az öt alapszín, kék, sárga, piros, fehér, fekete, ebből kell mindent előállítani. Az első órán megijedtem, de aztán csak előgomolyogtak a fejemben a színkeverés alapszabályai, és mára már bármelyik színt előállítom.
     Az absztrakt önarckép napján véletlenül épp a kedvenc színű ruháimat viseltem: sárgászöld (vagy zöldessárga), sötétkék, meg egyéb kék, aminek nem tudom a pontos nevét, piros, világoslila, világosszürke, fehér és természetesen türkiz, telten, melegen. Korábban már eljátszottam a gondolattal, hogy meg kéne próbálnom türkizt összerakni, és tessék, tálalva a kihívás.
    A műterembe lépve körülhullámoznak a színek, az ábrák és a fény. Üres papír az állványra, és elő jó pár tányér, amin nemsokára megjelennek majd a színmasszák, hogy aztán a papírra vándoroljanak.
    De hogyan keverjünk türkizt? Végy sok kéket, és kezdj el hozzá sárgát adagolni. Apránként, óvatosan, amíg  el nem éred a kék és a zöld közti határvonalat. Esetleg hozzá lehet tenni a korábbi, elszúrt türkizkísérletekből, különösen, ha zöldesebb árnyalatot szeretnénk. Amikor a festék épp annyira zöld, mint amennyire kék, elértük a türkizalapot, de ez még csak nyers szín, finomításra szorul. Deríthetjük egy kis fehérrel, hogy ne legyen olyan mély és komor, legyen inkább könnyed. A türkiz csodája, hogy meleg kék - de hogyan csempésszük bele ezt az ellentmondást, a melegséget? Kezdj el bele sárgát csepegtetni, finoman, keverd el minden csepp után, ellenőrizni, nehogy átbillenj zöldbe, mert a türkiz - napfény kékben.
     Amikor megvolt a türkiz és a maradék nyolc szín, megálltam megtervezni a csíkok sorrendjét. Sokkal több van egy absztrakt önarcképben, mint azt sokan gondolják. Kezdődjön a pulóverem a lap bal szélén: sötétkék, sárgászöld (vagy zöldessárga) és türkiz. Épp úgy váltják egymást a csíkok a papíron, mint a pulóveren. Mellé kerüljön a tűzzománc ezüstfülbevalóm: tengerkék (hívjuk így), zöld (elrontott türkizkísérlet), zöldessárga (pont, mint a pulóverem), és a világosszürke, ezüstöt imitálni. Zárjuk le egy vastag zöldessárgával, és ezzel a fejemről le is ugrunk a lábamra, mert a Converse-em cipőfűzője pont olyan sárgászöld vagy zöldessárga, mint a fülbevalóm közepe (össze vagyok rakva, mint a lego), és a vastag sárgászöldes csík jelképezi a fülbevalóm végét és a cipőm kezdetét. A sárgászöld után piros, világoslila, fehér és világosszürke - ez a cipőm. Fessünk mellé egy dupla világosszürke csíkot (épp, mint a cipőm egyik színe) - felkerült a farmerem is (nem, tényleg nem kerül sok időmbe reggelenként a perfekt színösszeállítás). És ha már a nadrágomnál tartunk, jöjjön mellé megint a sötétkék, sárgászöld (vagy zöldessárga) és a türkiz, vagyis a pulóverem. Körbeértünk - illetve a lap jobb szélére. A papírt beborítja a színesszenciám.

Snitt.

     Nemcsak a festés órán, a művészeti szakon sem oktatnak művészettörténetet. Létezik (jelen van) az egyén és a szín.
     Épp tegnap este került sor egy nagy népfőiskolai koprodukcióra. A művészeti osztály hátteret festett napokon keresztül: expresszív, lélegző geometriai formákat; ki-ki ami a fejében megfogant. Majd tegnap este magát festette a sok művész, testfestékkel; expresszív, lélegző test. Ki-ki a saját háttere elé állt, és létrejött az expresszív, a lélegző. Jött a fényképész osztály meg a komplett felszerelés (fényképezőgép, világosítás, a népfőiskola rendelkezésre bocsát mindent), hogy megörökítsék az expresszívet és a lélegzőt. Majd minden festett művész a társai háttere elé állt a sajátja után, és kattogott tovább a sok fényképezőgép. Mert itt egymás várát is építjük. És összvárat a sok kicsiből.

     

2012. március 4., vasárnap

Erdő



     Bjerringbróba megérkezett a tavasz. A hónak már több mint egy hete nyoma veszett, és elkezdtek megnyúlni a nappalok. Frissesség tölti meg a levegőt.
     Az erdőből eltűnt a téliálom-szerű aroma, helyette nagy erőkkel váj utat a fák közé a nap. Csupaszak fölöttem az ágak, és alant előkerült az őszi avar a hó után, de a napfényből és a hangokból érezni, hogy ez tavasz, nem ősz. Halványsárga fény gomolyog a fatörzsek között, és felcsíkozza a fekete árnyakat. Már nem néma az erdő, hanem zajong, csivitel, zizeg, susog. Hébe-hóba állatokba botlani; egyszer három őzbe, máskor meg egy fácán tipeg magabiztosan a földön, az ember orra előtt - úgy tűnik, nem egy ijedősfajta; de ki bántana itt egy állatot?
     Az erdő csak hárompercnyi séta a népfőiskolától. Tekintélyes farengeteg; önálló birodalom. Nem ildomos hangos szóval megzavarni. Csendben, komótosan sétálok, meg-megállva; beiszom a nyugtot, a neszeket. Az erdőben, épp mert nincs szó, erős igazán a gondolat. Tudom, gyakran kuszának tűnhetek, ezekben a reflexiókban: egyszer öröm, másszor panasz, gyors váltásban egymásután. Átsöpör. Ki tud kiigazodni ezen a helyen? Unalomvarázslatkirekesztésszeretet, egymás mellett, egyszerre létezik. Átengedem, ami jön.
     Az erdő szélén már teljesen a nap uralkodik. Fényes golyóként bukkan elő az ágak közül, húz előre, kirángat a rengetegből. A sűrűből a sárgás gyepre lépek, feltárul az ég, mögöttem fényben fürdenek a fák. Beszippant, én követem; belegyalogolok a napba.

Építeni csak szeretettel

     A népfőiskolán nem bujkáló művészeket nevelnek, akik a garázsba vagy az íróasztalfiókba rejtőznek. A rajzszakosok képeit kiállítják a főfolyosón, a zene- és táncszakosok pedig időről időre előadnak a diáktársaknak - szokni és tanulni kell önmagunk megmutatását. Pár hetente open stage-et rendeznek a Café Farmorban, ahol mindenkinek jut öt perc rivalda, akinek van mersze kiállni.
     Itt a mersz csak ahhoz kell, hogy legyőzzük a lámpalázat és az önmagunkba vetett kételyeket - nem mond senkiről ítéletet szigorú zsűri. Tapsot érdemel az is, akinek kétszer kell elkezdeni, vagy időnként trallalázik a dalszöveg helyett.
     Megsimogatják mindenki fejét, akár villant, akár botlik. Nemcsak a tanárok, a diákok is; mindenki emlékszik, milyen félszeg volt, amikor először színpadra állt, netán le is esett nyomban. A népfőiskolán nem bevett szokás a gúnyolódás; nem tapossák agyon a friss hajtásokat.
    Akinek először remegett a hangja, másodjára bátrabban kiereszti, mert rájön, hogy nincs mitől tartania - és tisztábbá válnak a hamis hangok az énekben. Leomlik a bizonytalanság, helyére saját magunkat építjük fel, és építik a többiek is, mindenki építi mindenki várát. Tulajdonképp ezért jöttünk... Épülni csak szeretetben, építeni csak szeretettel lehet.

2012. március 2., péntek

A középpont felé

VaMi: Nap
/a művész engedélyével/

     Mint írtam, a népfőiskola teljesen leveszi a fiziológiai szükségletek súlyát az ember válláról. Nem kell a kajapénzt számolgatni és a rezsin idegeskedni, mint otthon. Most, hogy le van a gond ezekről a nyűgökről, teljes erővel a zenetanulásra fókuszálhatok.

      Egy korábbi bejegyzésben eléggé lehúztam az otthoni zeneoktatást. Annyiban finomítanom kell a kritikán, hogy jócskán megizzadnék a szintetizátor fölött, ha nem adott volna erős alapokat az általános iskolai ének-zene óra. Amikor zenére jelentkeztem, szobatársnőm, a zenészdiplomával rendelkező Karolina megnyugtatott, próbáljam meg nyugodtan, mert nagy különbségek lehetnek kezdők és kezdők között. S valóban: Dániában, aki nem jár zeneiskolába, az nem ismeri a ritmikát, és nem tudja, eszik-e vagy isszák a CDEFGAHC-t. De mivel én mindezen már átküzdöttem magam az elemiben, sokkal könnyebb felfogni az akkordokat; mondhatjuk úgy is, vágom, mit miért csinálok.
     Nem állíthatom, hogy fel-alá szánkázok a keyboardon, de kis gyakorlással le tudok játszani 3-4 közeli akkordot, egyszerű ritmikával, sőt, már a másik kezemet is feltettem az első mellé. Jó, egyelőre csak egy ujjat a másik kezemről, a teljes három ujj a másik kézről a most következő hétvége kihívása lesz.
     A húsz újonnan érkezett diák közül többen jelentkeztek zenére, és annyi diák lett, hogy külön csoportba gyűjtötték a kezdőket. Van kezdő, középhaladó és haladó csoport.
    Nagyon jól jártam a kezdő csoporttal: mindössze hatan vagyunk, így több figyelem jut mindenkire. Dob, gitár, basszus, énekes és két billentyűs. Ráadásul a hat emberből három friss diák - arcukon a kezdeti lelkesedés állandó mosolyával, ami sajnos a január végén érkezettek arcáról már kissé lekopott; de most az új diákokéból fel lehet töltekezni. Négy dán, meg ketten vagyunk külföldiek a koszovói fiúval; annyit mosolygunk egymásra, hogy akkor sem érzem magam kizárva, ha épp dánul beszélnek. Második napja zenélünk együtt, de már érezni a közösségi szellemet. Továbbá nagy megkönnyebbülésemre az új tanárokkal R'n'B slágerek helyett rockballadákat veszünk, ez utóbbiak jelentősen közelebb állnak a lelkivilágomhoz.
     Igaz, hiányoznak a Line-féle örömenergiák; bár a kóruson, amit Line vezet, továbbra is jut belőlük. Kapunk és lemondunk egyszerre.

     Az ember mindig tanul magáról valami újat. Rájöttem, hogy a közös zenélés során akkor tudok bent maradni a csapatban, ha magamban megtalálom a ritmust; amikor másokat kezdek figyelni, például épp melyik billentyűn az ujjuk, máris kiesem, elvesztem az akkordot, nem talál oda az ujjam. Ha magamban hallom a ritmust, a melódiát, könnyedén visszatalálok bármilyen megcsúszás után; míg ha belül káosz van vagy süketség, képtelenség bekapcsolódni a többiek játékába. Mert nincs meg velük az együttes élmény.
     Eleinte, a ritmusgyakorlatoknál gyakran levettem a szemüvegemet, ami annyira erős, hogy mondhatni nélküle nem látok érdemben. Így a figyelmem nem mászott el a látványon, a többiek arcán vagy azon, hogyan dobog a lábuk - belülre koncentráltam. S ahogy jött a zene kívülről, a többiektől, rövidesen hallani kezdtem belül is, és sikerült bekapcsolódnom a közösbe.
    Hasonló élményeim voltak otthon jógaórákon. Az egyensúlygyakorlatok a gyengéim: akkor is elesek, ha becsukom a szemem, mert a testpozícióm megtartásához kell a vizuális észlelés, de elesek akkor is, ha azt nézem, hogy megy a többieknek. Akkor értem el előrelépést, amikor nem tettem be kontaktlencsét, és nem vettem fel a szemüvegem: épp annyira láttam, amennyi kell a (relatíve) stabil posztúrához, de másokat már nem tudtam vizslatni. Magamra figyeltem, és lassanként megéreztem, hol van a középpont; meg tudtam állni féllábon a kicsavart testhelyzetben. Ám amint bekúszott egy gondolat, hogy jeeee, milyen ügyesen megtaláltam az egyensúlyt, máris borultam megint. Tudatosan, tudatosban nem lehet belső pontot találni - ahhoz áramlani kell.

    Itt a legnagyobb "gondom" az, hogy megtaláljam magamban a zenét, ahelyett, hogy otthon a kosztpénzt számolnám és azon bosszankodnék, hogy magas a rezsi. Otthon nyomorgatnának a létezés megoldatlan fizikai feltételei, illetve arra menne el rengeteg időm és energiám, hogy megteremtsem a feltételeket. Ha az ember csak vegetál, kínkeservesen tud onnan feljebb lépni, az alkotásig - nehéz kiszűrni a sok zavaró, figyelemelvonó tényezőt. A levesestányérra szűkülve nehéz kinyílni a világ számára, és a leszívott energia helyén nem marad miből teremteni.

Lehet-e kényszeríteni az integrációt?

     Mint írtam, körülbelül húsz új diák érkezett; mindegyik folyosónak lett új lakója, csak a mienknek nem. Természetes, hogy az új diákokat is gyorsan integrálni kell, ez így van rendjén. Az integráció első lépcsője pedig a lakófolyosó, ami a tanárok által eltervezett mesterséges közösség. Senkinek nincs beleszólása abba, melyik folyosóra kerül, költözni nemigen lehet. Sőt, lehetőség szerint barátok csak a legritkább esetben lakhatnak együtt, hogy a diákok minél több társukkal kerüljenek érintkezésbe. Ha csapatépítésre kerül a sor, mindig a folyosón kezdik, illetve heti egyszer, szerda délelőttönként össze kell ülni egy folyosótalálkozóra.
     Hétfőn délelőtt minden folyosó visszavonult, hogy megismerkedjenek egymással az új és a régi diákok. A mi folyosónkra nem került új diák, így érdemesnek tűnt kihasználni ezt az időt egyéb, a folyosót érintő ügyek megvitatására. Ugyanis a folyosók minden hónapban felelősek egy-egy hétvégéért: bulit rendeznek, a folyosó lakói állnak a bárban, és takarítanak a buli után. És mivel a mi folyosónk lassan sorra kerül, megpróbáltuk megbeszélni, mi legyen a buli témája. Három ötlet érkezett: emo party, gyerekzsúr és reggae party, ez utóbbi tőlem. Nem szerény személyem a hangsúlyos, hanem hogy egyike vagyok a három külföldinek, aki a folyosón él (van még két norvég lány, de ők nem számítanak "idegennek"). Később a reggae party ötlete némi dán ötlettel kiegészült Közép-Amerika-bulivá, magyarán vegyük be Jamaica mellé Kubát és Mexikót. Mivel a folyosónkra még három hétvége jut, célszerűnek tűnt, hogy csak beosztjuk a három buliötletet, és le van a gond a brainstormingról.
     Tudni kell még, hogy a mi folyosónkon dánul folynak a megbeszélések. Azokon a folyosókon, ahol sok a külföldi, az angol az alapnyelv, de nálunk, lévén a lett lány és én nem értjük csak egyáltalán a dánt, mert Karolina, a lengyel szobatársnőm tanult dánul és a norvég lányoknak sem okoz gondot csúszkálni a két nyelv között, a "saját nyelv" maradt használatban. Általában Line, aki a folyosóvezető tanárunk, ötpercenként lefordítja a külföldieknek, miről folyik a szó. Ez így indult az első folyosós megbeszélésen.
     Most hétfőn tehát ott vesztettem el a fonalat, hogy akkor beosztjuk szépen a három bulitémát. Line kiment a megbeszélésről, dolga volt, és gondolom, úgy tűnt, ennyit csak el bírunk intézni; attól kezdve abba is maradt az angol tolmácsolás. Folyt dánul a megbeszélés, néhányan nézegették egy papíron a hétvégék beosztását, melyik folyosó mikor, mi külföldiek unottan bámultunk ki az ablakon. Végre felkerült a beosztás a folyosó hirdetőtáblájára, kiszállingóztak a dánok. Néztem a papíron a mi folyosónk időpontjai mellett a bulikat: valahol menet közben kiesett a reggae party. A dánok dánul törölték egy nemzetközi diák ötletét - mondhatni dánosan oldották meg a problémát.
     Nem áldozok arra egy bekezdést, hogy leírjam, mennyire kiakadtam; szóltam Linének, csütörtökön, a zeneóránk szünetében szeretnék tíz percet beszélni vele. Aztán eljött a kedd, folytatódott a csapatépítés. Délutánra fotóversenyt rendeztek a tanárok: minden folyosónak nyolc fotót kellett készíteni, megadott téma alapján, és a fényképeken a folyosó minden lakójának szerepelnie kell (nem volt kibúvó és lógás). Újrakezdődött a brainstorming; az első dolgom volt megkérni a csapatot, legyenek szívesek angolul beszélni, hogy a külföldiek is hozzájárulhassanak a közös munkához. Karolina mondott is pár jó meglátást; a dánok figyelmen kívül hagyták, mintha meg sem hallották volna. Nem ez volt az első eset, Karolina máskor is bedobott már pár ötletet, de a dánok mindig átléptek rajta. Az angol nyelvet szép lassan megint felváltotta a dán. A mellettem ülő lánynak időnként eszébe jutott, hogy fordítson. A fényképek elkészítése volt a legkevesebb; valahogy túlestünk rajta; utánoztuk a dánokat, de fogalmunk sem volt, mi történik. Időnként valamelyik dán elismételte, hogy elnézést, de elfelejtette, hogy nem értjük, miről folyik a szó; én meg csak dühöngtem magamban, hogy ha valaki folyamatosan nem emlékszik arra, mi hangzott el az elmúlt tíz percben, csak szajkózza újra, az a memóriazavar egy fajtája, úgynevezett anterográd amnézia. Karolina csak nevetett, milyen udvarias stílusban vesznek semmibe. Nem harcoltunk, mi értelme lett volna, hárman a tizenhárom dán ellen; győzzön Bábel, ha azt akarják.

     Szentül megfogadtam, hogy beszélek Linével, és kibulizom, hogy elköltözhessek egy másik folyosóra. A fene se szenved amiatt még négy hónapig, hogy van egy-két ember a folyosón, aki nem szíveli a külföldieket. Aztán kiderült, Karolinán kívül a lett lány is hasonlóan értelmezi a hétfőn-kedden történteket, és akkor már praktikusnak tűnt, ha a folyosónk külföldi-dán integrációját hozom szóba.
     Elmondtam Linének töviről hegyire, mi történt, és hogy nem épp demokratikus a törvényhozás, ha a külföldiek javaslatairól van szó.
     Line nem látta ilyen erősnek a probléma "kisebbségi" oldalát; mert a folyosónkon nemcsak a külföldiek, de esetenként a dánok ötleteit is laza kézmozdulattal kiejtik a hangadók, csak mivel ez dánul történik, mi nem tudunk róla. Tény, hogy a folyosón eddig mindig elmaradt a szavazás, ha döntésekről volt szó, egy-két hangosabb dán magához ragadta a vezetést. És képzeljem el, folytatta Line, amikor a tanárok a szemeszter végén olvassák a diákok értékelését a félévről, mindig kiderül, hogy sok dán is kirekesztve érezte magát, nemcsak a folyosóról, de a tanórákon is.
     Mondtam Linének, nagyon visszaveti a nemzetközi diákok integrációját, ami tudtommal a tanári kar szívügye, hogy fontos dolgok dánul hangzanak el, illetve a folyosós szervezéseknél általános probléma, hogy a dánok dánul állnak neki, mintha a külföldiek ott sem lennének. Javasoltam, hogy sokat lehetne lendíteni az ügyön, ha forszíroznák az angol használatát, legalább ott, ahol mindenkinek részt kell vennie egy-egy feladatban. Ez nem lehetséges, mondta Line, mert sok dán meg az angol miatt érzi magát kirekesztve, mert nem beszéli olyan jól, mint szeretné. Ehhez tudni kell, hogy a dánok mind nagyon jól tudnak angolul, Dániában jóval nagyobb hangsúlyt helyeznek az oktatásban az angolra, mint Kelet-Európában (már csak a földrajzi közelség miatt is). A nemzetközi diákok mind rosszabbul beszélik az angolt, csak mivel rá vannak kényszerítve, használják, és képesek is magukat megértetni. De inkább nem kötöttem az ebet a karóhoz - éreztem, hogy csökönyösség lett volna tovább verni a vasat.
     Kérdeztem, elköltözhetnék-e másik folyosóra. Persze szó sem lehetett róla. Ezen a helyen nem általános az önrendelkezés - ott laksz, ahova tesznek. De legalább ez a kérés átlépte annyival az ingerküszöböt, hogy Line megígérte, jobban odafigyel, hogy ezentúl ne rekesztődjünk ki a folyosós megbeszélésekből.
     Megelégedtem ennyivel; azzal, hogy megosztottam, le is ment rólam a frusztráció.

Snitt.

     Tény, ha az ember nem beszéli az ország nyelvét, sokkal érzékenyebbé válik arra, ha ezt a nyelvet nemcsak használják körülötte, hanem felhasználják ellene. Mert bármit mondhatnak, és nem tud ellene protestálni.
     Úgy látom, hogy a folyosói csoportok az iskola legrosszabbul működő közösségei. Mivel a tanórákat az ember maga választja, sokkal pozitívabb lelkülettel közelít a többi résztvevőhöz, mint a folyosón, ahova tényleg csak berakták, és időről időre frusztrációk érik, mert küzdenie kell azért, hogy egyáltalán meghallják. Az embereket nem lehet csoportokba rendezni, és azt várni, hogy a felsőbb hatalmak elképzelései mentén barátkozzanak.
     A folyosók kialakításának eredeti célja, a népfőiskola nagykönyve szerint, hogy tanuljuk a közösséget, tanuljunk az életről. Ennek a célnak, úgy vélem, a lakófolyosók vitathatatlanul eleget tesznek; hozzuk a csoportdinamikát, mint egy szociálpszichológiai kísérletben.

Snitt.
   
 Ui.: Az integráció összességében nem áll már olyan rosszul. Észrevehetően oldódik a dánok és a disszidens kolónia közötti határ - de nem a csoport szintjén. Találkozunk az órákon, a kávézóban, a konditeremben - mindenki újabb és újabb emberrel áll szóba. Egyesével közeledünk egymáshoz.