2012. április 29., vasárnap

Promóció népfőiskola módra

     Első hozzávalóként vedd a célcsoportot, a dán gimnazistákat, akiknek majdan a népfőiskolán a helyük, és akiket most egy napra be kívánunk terelni az intézménybe, hogy kóstolót kapjanak az itteni vidám életből. Mit szeret a dán (és persze nemcsak dán) fiatal, legyen gimnazista, népfőiskolás stb.? Leginkább koncertezni és fesztiválozni. Szervezz hát a népfőiskolára egynapos fesztivált középiskolai zenekaroknak - amire a gimis bandák előreláthatólag egy halom gimis havert is elhoznak, miként a népfőiskolások is minden bizonnyal felvonultatnak pár barátot. Meg is töltöttük a népfőiskolát egy rakás potenciális diákkal.
      Bízd meg a népfőiskola rendezvényszervezést tanuló osztályát a szervezési feladatokkal, így nem lesz problémád a tananyaggal sem. Az egyéb munkákra pedig oszd be szépen a sok maradék népfőiskolást, a bárba, a ruhatárba, szendvicset csinálni, jegyet árulni, no meg színpadot építeni a tornaterembe és a nagyelőadóba. Mindenki hozzátesz két óra munkát, az egészet pedig összefogja a rendezvényszervező osztály - csak a vikingkülsejű biztonsági őröket kell kívülről importálni.
      Miután feltálaltál minden jókedvet és élvezetet, jössz csak rá, hogy elfelejtetted hozzáadni a takarítószemélyzetet - mert a népfőiskolai diák fix, hogy elpárolog, mihelyst parancsba adod a takarítást.

2012. április 28., szombat

Apránként

     Eddig azt hittem, lassan jön a tavasz, de idővel rá kellett jönnöm, hogy a dán tavasz - ilyen. Szeles és hűvös. Az egyik dán lány felvilágosított, hogy vannak esősebb és naposabb évek, van, amikor húsvétkor húsz fokot mérnek, hát idén épp egy esősebb évet fogtunk ki. Amint kisüt a nap, kiülünk a fűbe, a szabadban ebédelünk, mert szinte biztos, hogy két óra múlva beborul és esni kezd, nemcsak olyan tavaszi záporosan, hanem hidegfrontosan, szürkén, akár két napig is. Felfoghatjuk úgyis, sok szép tavaszi esőben van részünk; sokszor átélhetjük az élményt, ahogy a nap hirtelen átpislákol a szürke felhődunyhán, és fénnyel szórja be az utcát, az udvart; már reflexből körülnézünk ilyenkor, nincs-e valahol szivárvány.
      Még nem lombosak a fák, bár már látszanak az előjelek, még nem borítják virágok az udvarokat, csak itt-ott nyílik egy pár, és fel kell öltözni (pulcsi, kabát), ha sétálni megyünk. Közben várakozva figyeljük a természet minden rezdülését, kis túlzással külön megtapsolunk minden bimbót és rügyet. Majd' egy hónapig vártam az áttörést, hogy hirtelen berobbanjon a meleg, mint otthon, és akkor megnyugszunk, hogy ott van elűzhetetlenül 5-6 hónapig, de rájöttem, hogy északon aztán várhatom - itt apránként jön, meg-meghátrálva.



     Március elején még őszszínű volt az erdő, mostanra már bezöldült, de nem a falevelektől. Az aljnövényzet bújt ki a földből, meg sok apró fehér virág, és moha lepte el a fák törzsét. De ez már a tavaszi erdő, lombkorona nélkül is, tömény növénykipárolgással, és zajos, mint egy játszótér: minden léptem mellett rezeg valami a bokorban, vagy megrebben egy madárszárny a fejem fölött. Más sétálók is szembejönnek, sokan futva vagy kerékpárral szelik az erdőt - végre látni, hogy laknak emberek a téglaházakban.
     A bjerringbrói erdőt keresztül-kasul behálózzák az ösvények, hogy sose tudom, merre járok, mégsem tévedek el, mert rémlik, melyik irányban a falu, és úgyis kivisz az első arra tartó csapás - biztonsággal bóklászhatok. Patak is kanyarog az erdőben, fahidak ívelik át, és helyenként padok is jelzik a partján, hogy itt meg lehet pihenni. Még nem jöttem rá, hogy több patak, vagy csak egyetlen nagyon kacskaringós, mert véletlenül szoktam kilyukadni nála séta közben, követni egy ideig, majd elhagyni, hogy valami zugösvényen át megint belebotoljak, azon tűnődve, ez másik, vagy ugyanaz.
     A bjerringbrói erdő olyan, mint maga Bjerringbro: patakos, ismerős, hamar a széléig lehet jutni, és a részletekben hordozza a szépségét. Ahogy a népfőiskolán is nap mint nap mintát kapunk Dánia egészéből, a szervezettségből, és hogy mi mindent jelent egy közösség egyenjogú tagjának lenni. A részek ugyanúgy tartalmazzák az egészt, ahogy az egész a részeket. 

2012. április 26., csütörtök

Poszt-fogyasztói társadalom


     Tegnap elkezdtük vesézni a dán boldogság titkát, ma tovább vesézzük. Nézzük, mi számít Dániában értékesnek. Az autónk márkája, a ruhacímke, hogy mit mutatunk a külvilág felé? Nem. Itt nem öltöznek kirívóan, visszafogott sportcipő, farmer és bő blúz, ez az átlag dán fiatal viselete, puccos kocsit is talán ha egyszer láttam a bő három hónap alatt, az is német rendszámú volt; semmivel sem extravagánsabbak vagy trendibbek a kelet-európaiaknál. Dániában nem a pózolás adja a személyiséged értékét.
       Itt a pillanat a fontos, és a sok apróság, amit a pillanatban találsz. Sétálni az erdőben, feltöltekezni a természettel a dolgos hétköznapokra, és a barátokkal lenni, közösen csinálni valami jót, ez a becses immár. Emlékezzünk csak, ezt a mentalitást a dán állam is serkenteni próbálja a sok támogatott, apró és nagyobb sportklubbal. Nem hajtani, kergetni a mulandót, a tárgyakat, amikre előbb-utóbb ráteszi a kezét az enyészet (vagy ha nem bomlanak le, hát a szeméthegy), hanem olyan emlékeket gyűjteni, amikre ha az ember visszanéz, azt mondhatja, érdemes volt élni.
      A másik fontos faktor, amit már említettem is, hogy a dánok (saját bevallásuk szerint) nem várnak túl sokat,  inkább kevesebbet, és a legrosszabb kimenetelre (is) számítanak. Így nem kergetnek irreális illúziókat, viszont amikor valami jó történik, vagy kicsit jobb annál a kevésnél, amit elővételeztek, már szerencsésnek érzik magukat, és ami fő, meg tudnak elégedni azzal, amit kaptak.
      Megkockáztatom azt is, hogy mivel mindenkinek jut valami (ami azért máshol is így van, nemcsak Dániában), és mindenki örül a maga valamijének, nem érzi magát kisemmizve attól, hogy a másiknak valami más jutott, és neki pedig nem jutott minden. Úgy érzem, itt kevésbé tűnik zöldebbnek a szomszéd kertje.

     A pillanatnak élni, apróságoknak örülni, az emberekre fordítani az időnket, megelégedni - minek is az ellentéte ez? Mindig egyre többet akarni, magasabbra vágyni, soha nem nyugodni, halmozni, a birtoklásért dolgozni, és végül felfújódni, mint a Kis Gömböc (aztán kopp...).
      Szerencsére itt-ott, és nemcsak Dániában, leginkább az emberi mentalitásban, már látszanak a jelei, hogy ezt a valamiért mindig teperő, énközpontú amerikai álmot és fogyasztói társadalmat lassan felváltja a fenntarthatóságra és együttes élményre/érzésre épülő post-consumer society. Azonban tekintve, hogy a skandináv jóléti állam a fogyasztói társadalomba vetett hit fénykorában épült, arra az elképzelésre, hogy a növekedés folyamatos (az anyagi gyarapodás fialta a jóléti szolgáltatásokat), adódik a kérdés, mennyire menthető át a rendszer egy olyan korszakba, ami nem a javak sokasodásával, hanem mérséklésével számol. Ezt a kérdést oldják meg a közgazdászok, legyenek szívesek.


2012. április 25., szerda

Jólét és jóllét



      Említettem korábban, hogy egy 2006-os vizsgálat a dánokat hozta ki a világ legboldogabb nemzetének. De pontosan mit is kell ez alatt érteni? A szóban forgó felmérést végző pszichológusok a szubjektív jóllét fogalmával operáltak, ami a pszichológia által kiötölt elnevezés az élettel kapcsolatos általános elégedettség megragadására. A válaszadótól megkérdezik, hogy az elmúlt x évtizedre visszatekintve, vagy akár a születésétől számítva mennyire elégedett az életével általánosságban? Sokszor élt, él át örömöt, boldogságot, pozitív érzelmeket? Mennyire érzi úgy, hogy sikerült célokat és értelmet találnia az életében? A kutatók fogták 178 ország szubjektív jóllét vizsgálatát, és összesítették az eredményeket - ebben a versenyben lett első Dánia.
     Mielőtt a dánok hurrázni, a többiek pedig irigykedni kezdenének, gyorsan közbevetném, hogy a pszichológia egész sor fogalmat talált már ki a boldogság különböző változatainak lefedésére. Arra az állapotra, amikor pár pillanatra egységélményt élünk át a világgal, és átitat minket a harmónia és eufória keveréke, az elméletalkotók a csúcsélmény nevet aggatták. Amikor belefeledkezünk egy tevékenységbe, és eggyé válunk vele, szinte megsemmisülve a cselekvés és alkotás örömében, flow-t élünk át. A boldogság kistestvére a derűlátás, jó kedély és jóra számítás, vagyis az optimista attitűd. És természetesen a pszichológus kollégák minden bizonnyal ki tudnák egészíteni ezt a teljesség igénye nélkül készült felsorolást.
      A szubjektív jóllét lényege, mit gondolsz arról, mennyire érzed, érezted jól magad összességében, ha végigtekintesz az életeden. Nem arról szól, éltél-e át katarzist, vagy per pillanat mennyire vagy feldobott állapotban. Magyarán Dánia boldogsága a mindennapok kiegyensúlyozott, békés elégedettsége.

      A kutatók statisztikai képletek segítségével azt a következtetést vonták le, hogy azok az országok elégedettebbek, ahol jó egészség, jómód, és jó oktatási rendszer van, sőt, e három tényező megléte valószínűsítette is, hogy az adott ország lakói elégedettebbnek érzik magukat. Az pedig nem meglepő, hogy a jó egészség, jómód és jó oktatás egymással is kéz a kézben szokott járni. Nem csoda hát, hogy a skandináv jóléti államok (Finnország 6., Svédország 7.) jó helyen végeztek a szubjektív jóllét megmérettetésen, hiszen itt épp az a lényeg, hogy mindenki egyformán juthasson jó egészségügyi ellátáshoz és közoktatáshoz, a jólét meg errefelé nemcsak a villanegyedben terem.
      Persze a média rárepült a dán boldogság titkára, és ha beütjük kedvenc videómegosztónkba a "Denmark, happiness" szavakat, egy halom riport sorjázik majd a képernyőnkön, amiben az újságírók megpróbálják a számok mögött megfejteni a receptet, és megkérdezik magukat a dánokat is.
      Az egyik tényező, ami sokat lendít a dán boldogságindexen, az egyenlőség. Mit is jelent ez Dániában? Egyenlő hozzáférést a jóléti szolgáltatásokhoz, és hasonló (vagy az átlagosnál hasonlóbb) életszínvonalat mindenkinek; mindezt a szolidaritás talaján: akinek több van, többet fizet a közösbe, így korrigálják a különbségeket. Az állam egyformán felelősséget érez minden állampolgára iránt, és mindenkit egyformán invitál a társadalomba - mindenki azonos jelentőséggel bír, hiszen a jóléti állam működtetéséhez mindenki részvétele szükséges.
      Mivel mindenki azonos jelentőséggel bír, nincsenek alsóbbrendű és felsőbbrendű csoportok. Továbbá léteznek ugyan vagyoni különbségek, de a tehetősek nem törnek irritálóan magasabbra az átlagnál, és nincsenek leszakadt szegény rétegek. A társadalmi különbségeknek jelentős boldogsággátló hatása van: ha valakinek több jut, ráadásul arcpirítóan több, akkor irigykedni kezdünk, bosszankodni, mert nekünk kevesebbre futja és igazságtalan az élet, az alul rekedteket pedig megvetni, a saját sorsukért hibáztatni, és persze recesszió esetén is mindig kéznél vannak, ha bűnbak kell ("nem dolgoznak és még azt a kevés munkát is elveszik előlünk", hogy csak a leglogikusabb vádakat említsem, amik el tudnak hangzani).
      Mindenki azonos jelentőséggel bír, azaz mindenkit megillet az emberi méltóság érzése, függetlenül attól, milyen ruhát visel, és mivel keresi a kenyerét. Dániában nem aszerint választanak az emberek munkát, hogy mennyi pénzt és presztízst hoz a házhoz, hiszen az emberhez méltó élet(színvonal) itt születési előjog, hanem hogy ki mihez érez kedvet, miben tehetséges. Mindenki azt a foglalkozást, hivatást űzheti, amit szeret, vagy ami jó időbeosztást tesz lehetővé (például délelőtt takarítani), és a választást csak a munkalehetőségek korlátozzák, nem pedig az, hogy esetleg nem tud majd emelt fővel megjelenni az utcán.
      Az egyenlőség mellett a másik tényező, ami az elégedettségszintet megdobja, hogy Dániában nem félnek az emberek. Nem olyanok a körülmények, hogy félniük kellene. Nem kattog senkinek azon az agya, hogy valamelyik felebarátja mikor lopja el a kocsiját, a mobiltelefonját, a pénztárcáját - nem azt állítom, hogy az ilyesmi nem fordul elő, de nem annyiszor, hogy elérje a félelemküszöböt. Dániában attól sem kell félni, hogy elveszíted a munkád vagy a házad - nem azért, mert itt nem eshet meg, hanem mert az állam felkarol, ha ilyen sorscsapás bekövetkezik. Dániában bizalom és biztonság van.
      Olybá tűnik, hogy az elégedettséghez, vagyis inkább diszkrét boldogsághoz eliminálni kell egy halom negatív érzelmet, mint például társadalmi egyenlőtlenségek miatti frusztráció, létbizonytalanság miatti szüntelen aggódás stb. Ha ez sikerül, komoly lépést tettünk a boldogságindexünk javulása felé - megkockáztatom, egy kevésbé jóléti társadalomban is. A kérdés, hogy egy kevésbé jóléti társadalomban élve hogyan tüntessük el ezt a sok mérget. Love, peace, unity.
     

2012. április 24., kedd

Adok-kapok



     Az előző bejegyzésben azt írtam a dán jóléti államról, hogy társadalmi konszenzus talaján kiépített, minden arra jogosultat egyenlő mértékben megillető szolgáltatások széles köre, amelyet az állam a magas adókból finanszíroz. Az alábbiakban alaposabban megvizsgáljuk az adókat és a legfontosabb szolgáltatásokat, bár hozzáteszem, még mindig csak egy rövid betekintés szintjén.
     Az információ konvertálásához szükséges kód: 1 DKK ≈ 40 HUF jelenleg.

     A kiismerhetetlenül sokelemű adóhalmaz a dán GDP 48,9%-át juttatja az államkasszába. Nem csak elviekben.
     Nézzük a 2011-es személyi jövedelemadót. Mielőtt a matematika félelmetes vizeire eveznénk, szögezzük le, Dániában az szja-t kivétel nélkül levonják a fizetés átutalása előtt. Nem lehet elcsalni. A klasszikus szabadúszó életstílus, vagyis beszámlázol, kifizetnek, és majd utólag adózol az adóbevallásod szerint, itt nem létezik, a szabadúszás csak abban a formában működik, ha céget alapítasz, és ugyanúgy fizetsz magad után, mintha alkalmazott lennél.
    Dániában évi 44.600 DKK jövedelem alatt nem kell szja-t fizetni, ez a diákmunkák szintje. 44.600 DKK és 424.600 DKK éves jövedelem között 36,76%-os az adó, amely 25% kommunális adóból és 11,76% tb-járulékból tevődik össze; az átlagjövedelem e sáv felső negyedében húzódik. Remélem, konvertálunk szorgalmasan; ki hitte volna, hogy a matematika nemcsak egy középiskolai dolgozatírás során tud szorongást okozni, hanem akkor is - ha megfelelően kijön a számítás. 424.600 DKK éves jövedelem fölött 51,76% siklik el jövedelemadóba. De ne hullassunk könnyeket, egy Dániában dolgozó kezdő mérnöknek például így is havi 30.000 DKK marad a zsebében.
     Az szja természetesen Dániában is csökkenthető, például ha hitelt kell törleszteni (lakást, kocsit itt is kölcsönre szokás venni), vagy munkával kapcsolatos útiköltséggel, hogy a legfontosabbakat említsem.
     Az áfa 25%. Továbbá plusz adó terhelődik az édességre, dohányárura, autókra, gázolajra, elektromosságra és a vízre, meg még sok másra. A dán állam stratégiája, hogyha ésszerűbb fogyasztásra akarja ösztönözni a lakosságot, például elektromosság és vízhasználat tekintetében, fincsi adókkal veszi el a kedvet a pazarlástól.
     Persze ez csak sovány szelete a dániai adónemek szövevényes hálózatának, amiből a dán állam gazdálkodik, nem úgy, hogy mindenféle rejtekajtón elslisszant belőle, itt-ott lecsippent egy millát, mondván, aprópénz nem tűnik fel senkinek. Ha így tenne, a töredékét sem tudná tisztességgel megvalósítani az alábbi jóléti intézkedéseknek.

Gyerekgondozás
      Dániában minden fáról gyerekek lógnak. Minduntalan gyerekekbe botlani, egy országot sem láttam, ahol ilyen buzgón gondoskodnának a nemzet fennmaradásáról. Gyakran egyetem után házasság, és nemsokára jöhetnek is a kölykök, szép sorban egymás után; tipikus dán életpályamodell.
      A szülők egy évig mehetnek gyesre, apa-anya megosztva egymás között ezt az időszakot. Először 4 hetet az anya, majd 2 hétig az apa következik, a maradékon pedig saját belátásuk szerint osztozhatnak. Ezalatt a munkanélküli járadéknak megfelelő összeg jár nekik az államtól, amit a munkáltatónak kell felkerekíteni az eredeti fizetés összegére, így gyermekgondozási ellátás címén a legutóbbi fizetésnek megfelelő summa gazdagítja a családi büdzsét. 1 év letelte után a szülők már csak 1500 koronát kapnak havonta, és ez csak három gyerek felett emelkedik. Ami roppant szomorú, mert az iskolát megelőző gyermekgondozási intézmények nem ingyenesek, a bölcsőde egy hónapban 3000-5000 DKK-t, az óvoda 2500-3500 DKK-t kóstál. Az a szülő, aki otthon marad a gyerekével 1 éven túl, nem jogosult állami juttatásra; összességében ilyen ovi-bölcsi árak mellett is motiváltak a szülők gyes után visszamenni a munkába.
     Kevésbé anyagias téma, de ha már itt tartunk, elmondom, hogy a gyerekek délutáni alvását a dán szülők tradicionálisan a szabad ég alatt bonyolítják, télen is. Kitolják babakocsiban a gyereket, jól bebugyolálva, aki békésen szundikál, és szokja a hideget.

Munkaerőpiac
      A dánok a rugalmasság és biztonság (flexibility és security) összedolgozásával megalkották az úgynevezett Flexicurity elvét és rendszerét, amely a munkáltatók igényeihez szabott rugalmas munkaerőpiac és a munkavállalók védettségének ötvözete. A lényege, hogy a munkáltató meglehetősen könnyűszerrel kirúghatja az alkalmazottait, ha szűkében van a bevételnek, majd hamarost felvehet újakat, ha ismét virágos idők következnek. A cég 3 hónap végkielégítést köteles fizetni a szerencsétlenül járt munkavállalóknak. A dán munkanélkülit két évig illeti meg munkanélküli segély minden 3 évben, tehát két évig lehet folyamatosan munkanélkülin, utána egy évet folyamatosan kell dolgoznia ahhoz, hogy a juttatást ismét kiérdemelje. A munkanélküli segély összege a legutóbbi jövedelemtől függ, de legkevesebb napi 788 DKK; talán sokat kell szorozni, de higgyük el, megéri, hogy legyen összehasonlítási alap.
      A rendszerrel - túl azon, hogy drága - az a probléma, hogy a segély összege elég magas ahhoz, hogy versenyre kelhessen az alacsonyabb jövedelmekkel - sokan nem elég motiváltak visszasietni a munkaerőpiacra, csak mondjuk a második év végén, hiába segíti elhelyezkedésüket az állam képzésekkel és tanácsadással. Illetve vannak olyan rosszul fizetett munkák, amiket a magas segélyekhez szokott dánok nem hajlandóak elvállalni (hát majd a bevándorlók, szerencse, hogy kéznél vannak).
     Jelenleg 7,9%-os a munkanélküliség Dániában, ennek jelentős részét a sok frissdiplomás teszi ki, aki megszívta a válságot, és az egyetemről kikerülve nem tudott lehorgonyozni egy állásban.

Nyugdíj
     Nőknek és férfiaknak egyaránt 65 év a nyugdíjkorhatár, azonban nemsokára 67 évre emelik. Továbbá a teljes állami nyugdíjhoz szükséges 40 év munkaviszony.
     A nyugdíj összege 11.000 DKK körül van, annyi, mint a legalacsonyabb bérek. A nyugdíjasok 95%-a kiegészíti ezt magánnyugdíjpénztári járadékkal, a járulékfizetés egyébként leírható az adóból. Szinte csak azoknak kell megelégedniük az állami nyugdíjjal, akik túl sokat voltak munka nélkül aktív éveik során, ők azonban igényelhetnek segélyt.

Egészségügy
     Az egészségügy ingyenes, kivéve a fogorvost. Háziorvos, kórházi kezelés, a dán társadalombiztosítás alig győzi finanszírozni a sok igényt, de valahogy mégis megbirkózik a kihívással, mert a privát praxisok nem szaporodnak gombamód Dániában. Létezik ugyan néhány magánkórház, de a lakosság többsége megelégszik az állami egészségüggyel. A hálapénz intézménye természetesen nem létezik, és az sem bevett szokás, hogy az orvos a kórházi rendelés után a magánrendelőjébe rohanjon, kórházi rendelőben privát beteget fogadni pedig végképp nem. Az orvos eleget keres ahhoz, hogy ne szoruljon rá ilyesmire.
     A gyógyszer itt is pénzbe kerül, de minél súlyosabb a betegség, a tb annál nagyobb részét támogatja a gyógyszerköltségnek, a legsúlyosabb kórok kezelése pedig teljesen térítésmentes.
     Műtétek előtt itt is ki kell bekkelni a várólistát, néhány hét vagy hónap, de ha valakinek az élete függ tőle, persze soron kívül betolják a műtőbe.
    Gyermektelen pároknak pedig két ingyenes próbálkozás jár mesterséges megtermékenyítésre.

Oktatás
     Az oktatás ingyenes, általános iskolától az egyetem végéig, a tankönyvet kell csak fizetni, meg némi anyagköltség akad, ha például művészeti iskolába járunk. A cél, hogy mindenki tanulhasson, akinek elég agya van hozzá, illetve mindenki eljusson addig, ameddig az agya engedi, függetlenül attól, hogy mennyire szponzorálják a szülei.
     Az alapfokú oktatás az általános iskolát és a középiskola első felét foglalja magába, 16-17 éves korig; a tankötelezettség is eddig tart, de szakma nélkül senki nem kap állást. Ezután következik a gimnázium vagy a szakképzés, 18-19 éves korig. Gimnázium után kerül sor az egyetemre, de Dániában nem divat vaktában a vesztünkbe rohanni, az iskolapad után általában egy rövid időt, néhány évet népfőiskolán és/vagy munkával töltenek a fiatalok, mielőtt elszánnák magukat a végső választásra.
     A dán egyetemisták 5 éven keresztül, ameddig elvileg a felsőfokú tanulmányaik tartanak, havi 4200 DKK ösztöndíjra jogosultak az államtól. Tegyük hozzá, a kollégiumért havi 2000 DKK-t perkálnak, és akkor még nem ettek, nem söröztek, nem vettek tankönyvet, szóval az állami ösztöndíjból szűkösen lehet megélni (de nem lehetetlen). A második diploma sem fizetős, de ösztöndíj nem jár mellé. PhD-re az egyetemet végzettek 1%-a mehet, és csak ösztöndíjjal - ha az állam érdemesnek látja beléd invesztálni (egy átlagfizetésnek megfelelő összeget), nem pedig magadtól invesztálsz a PhD-fokozatba, ha úgy hozza ambíciód és pénztárcád.
     Itt jegyezném meg halkan, hogy a dán egyetemeken újabban divatba jött az üzleti tanulmányok-kínai szakpár. Dánia nem akar hoppon maradni, ha arról van szó, ki fölözi le a nagy kínai gazdasági terjeszkedés sűrűjét Európában.

Szabadidő
     A dán államnak arról is megvannak az elképzelései, mi az igazán jó módja a szabadidő eltöltésének: az a 15.000 sportklub, amibe felnőtt és gyerek (a hagyományokat követve általános iskolától) szerveződik, önkéntes alapon. Igaz, ezért a tagoknak kell egy kis éves tagdíjat fizetni, pár száz koronát. A legkisebb településnek is van valamilyen sportklubja, hogy az emberek ne tunyák, hanem fittek, és a lakók ne közönyösen egymás mellett élők, hanem élő közösség tagjai legyenek. Sejtekből épül Dánia. És nem feltétlenül a tévé előtt.

Egyház
      Az evangélikus-lutheránus egyházat illeti meg a hivatalos dán egyház címe és az ezzel járó állami támogatás. Ugyan a lakosság körülbelül 80%-a egyháztag (nagyváros 70%, kis falu akár 100% is), a lakosság mindössze 20-25%-a hisz a krisztusi mítoszban. Az egyház már csak, és továbbra is, tradíció; az életút során háromszor - keresztelő, esküvő és temetés alkalmával - a legtöbb dánnak jelenése van a templomban.
     A dán egyház kísérletezik a haladó szellemmel, például egyes papok összeadnak azonos neműeket is (nehogy egy bárányt is elveszítsenek), holott a jog csak a regisztrált élettársi viszonyt ismeri el azonos neműek között. Női lelkészek is elláthatnak szolgálatot, de több férfi kollégájuk még kezet sem hajlandó fogni velük (a haladó szellemnek erős gátja a konkurencia, úgy tűnik).

     Dániában az ember nemcsak érti, a bőrén is érzi, hogy jó helyre kerül az adója - vissza hozzá, szükség szerint. A skandináv jóléti állam fő kihívása, hogy elég pénzt szedjen össze a viruló vagy épp kókadozó polgár jólétének finanszírozására, de a magas közterhek ne vegyék el a kedvet a rendszer fenntartásától. Továbbá fontos, hogy az állam elég jó szolgáltatást nyújtson, de a túlzott kényelem ne csökkentse a motivációt a produktív korú polgárban a munkaerőpiacon való kibontakozásra. A finom határvonal bemérése, a kényes egyensúly megtalálása alighanem a matematika és a pszichológia tudományának szép együttműködésének gyümölcse (lehet).
     
Forrás:
Jesper Brixen 2012. 04. 23-án a témában tartott órája, Norgaards Hojskole, Bjerringbro.

2012. április 23., hétfő

Utópia



     Végre elérkeztünk Dánia alfájához és ómegájához, a dán jóléti államhoz, és az alábbiakban megkísérlem felvillantani, miként is áll össze ez a szép utópia, hogy realistához méltó nevet adjak neki. Az alábbi gondolatokat nem légből kaptam, hanem bizony szakirodalomra alapozom őket, mint az alant látható forrásmegjelölés is hivatkozza. Az itt következő szöveg nem szó szerinti fordítás, bár hamarjában nem tudnám megbecsülni, hány százaléknyi gondolat a saját kútfőm terméke - igaz, én nem vagyok címzetes úr, hogy mindenféle címek sugallják, magvas tudásnak kéne a fejembe tömörülni.
     Tehát a skandináv jóléti állam dán verziója. Mielőtt felgöngyölítenénk, mik az elemei ennek a gigantikus társadalmi kísérletnek, annyit megemlítenék, hogy a dán jóléti társadalom elsősorban, de nem kizárólag a dán szociáldemokratáknak köszönhető, és ezzel, kedves Olvasók, alighanem már számos prekoncepció született az agyatokban az állam működését illetően. De haladjunk lépésről lépésre.

1. Konszenzus
      A jóléti államhoz több lépőcsőfok vezetett, és a haladást mindvégig megegyezéssel kövezték, nem összecsapással. 1899-ben történt, hogy a Dán Munkaadók Szövetsége és a szociáldemokraták által támogatott Dán Szakszervezetek Szövetsége egy, a munkások erejét felemésztő hosszú konfliktus végére megegyezéssel tudott pontot tenni. Az így megszületett egyezmény nemcsak a következő évszázad munkaerőpiacának és politikai fejlődésének alapjait rakta le, hanem elhintette a tárgyalás útján történő konfliktusrendezést a dán társadalmi gyakorlatban. A munkások eztán bérük emelését, munkakörülményeik javítását nem harc, hanem egyezségek útján érték el.
     Az 1899-es szeptemberi egyezmény jótékony hatásaként természetesen a szociáldemokraták is erőre kaptak, és 1907-ben az állam elismerte a szakszervezet munkanélküli-segélyezési rendszerét. Továbbá a szociáldemokraták levonták a következtetést, hogy nem forradalom útján kívánnak előretörni, hanem a demokratikus elvek betartásával hatalomra jutni, és ott alakítani az állam működésén - ezért látványosan eltávolodtak a marxistáktól. Apró, de fontos lépések. Sőt, a szociáldemokraták szemében nem a burzsoázia volt a főellenség, hanem a revolucionista kommunizmus.
     A szociáldemokraták 1916-ban kezdtek közel kerülni az elképzeléseikhez, igaz, csak részben: ebben az évben csatlakoztak ugyanis a nemzeti koalíciós kormányhoz, hogy hozzájáruljanak a krízis leküzdéséhez. Ez a lépés azonban némileg ellentétben állt eredeti elképzelésükkel, miszerint csak akkor alakítanak kormányt, ha övék a döntő többség, koalíciós formában nem. Talán az, hogy a szociáldemokraták már kormánytagságuk elején kénytelenek voltak konszenzusokkal dolgozni, szolgáltatott elég leckét ahhoz, hogy amikor az 1950-es években és a '60-as évek elején sor került az igazi jóléti állam megszervezésére, a folyamat a négy parlamenti párt együttműködésén, közös munkáján alapult. A szociáldemokraták vezérelvei kiegészültek és módosultak a szociálliberális, a liberális és a konzervatív párt elképzeléseivel, a konszenzus viszont széleskörű társadalmi támogatást biztosított a jóléti állam eszményének. (A dán parlament úgy lett megszerkesztve, hogy a kormánypártnak máig meg kell szereznie egy-két kormányon kívüli párt támogatását ahhoz, hogy átvigyen egy törvényjavaslatot - Dániában senki nem építhet ki egypólusú hatalmat.)

2. Növekedés
     A gazdasági növekedés és a fogyasztói társadalom legalább annyi löketet adott a jóléti államnak, mint a szociáldemokraták - sőt, ez alapozta meg a rendszert.
     Jegyezzük meg zárójelben, hogy Dánia elég jól átvészelte a második világháborút, lévén ameddig lehetett, kollaborált a németekkel, egészen 1943-ig, pont azért, hogy ne tarolják le a gazdaságot és a lakosságot (néha célravezetőbb feladni az elveinket). Meg persze Dánia nincs annyira útban, a németeknek is csak azért kellett, hogy rajta keresztül rohanják le Norvégiát.
      Az 1950-60-as években elsöprő gépesítés zajlott a dán mezőgazdaságban, ami a farmokról sok munkanélkülit söpört a városba, akiket hála istennek felszívott a dübörgő iparosítás. A termékfejlesztésben, eladásban és közigazgatásban dolgozó értelmiségiek száma is meredeken kapaszkodott felfelé. Kis családi vállalkozások duzzadtak előbb országos méretűvé, majd nőttek túl az országhatáron, például az elektronikai eszközöket gyártó Danfoss, vagy a játékgyáros Lego (akit nem kell bemutatni), mert a jó időben álltak elő a jó ötlettel.
     Az 1960-as években akkora volt a munkaerő iránti kereslet, és a családokban akkora volt az igény minél több fogyasztási cikk birtoklására, mint autó, tévé stb., hogy a dán nők tömegesen álltak munkába, a kétkeresős családok megemelkedett pénzköltési kedve pedig még tovább tüzelte a termelékenységet.
     Ahogy nőtt a fogyasztás és sokszorozódott a nemzeti összmunkaóra, a dán társadalombiztosítás egyre újabb igényekkel szembesült, úgy mint gyermekgondozási intézmények, az idősek gondozásának állami megoldása, hogy az állampolgár nyugodt szívvel pénzkereséssel tölthesse az idejét. Ezen igények kielégítésére született meg a jóléti állam. Vagyis:

     A jóléti állam sziluettje már a második világháború előtt körvonalazódni kezdett, amikor a szociáldemokraták 1929-1942 között, az azóta kultikus figurává vált Thorvald Stauning miniszterelnökkel az élükön végre nekiállhattak összekalapálni a rendszert (a gazdasági világválság nekik is jó szelet hozott). Ez az úgynevezett Dán Modell vagy Dán Projekt a jóléti és társadalmi biztonság rendszere, ahol olyan érzés élni, hogy nyugodtan teheted a dolgod, folytathatod az általad választott hivatást, foglalkozást, és közben az állam mintegy védőernyőt borítva föléd gondoskodik arról, hogy egyéb, az élethez szükséges dolgok, mint oktatás, egészségügy, gyerekgondozás, időskori ellátás stb., meg legyenek oldva. Ha bajba kerülsz, például betegség, munkanélküliség, az állam védő karjai nem engedik, hogy lezuhanj.
     A jóléti szolgáltatások univerzálisak, tehát az állam minden arra jogosultnak azonos mértékben garantálja őket, amolyan központi újraelosztóként működve. Ugyanis mindeme "ingyenes" szolgáltatás nem az égből pottyan az állampolgárok ölébe, hanem az állam a hozzá érkező, a GDP 48,9%-át (!!!!) kitevő adóból finanszírozza őket. (Mielőtt elkezdenénk mélyen együtt érezni, jó, ha tudjuk, hogy a fennmaradó 50%-ból bőven telik annyira, hogy a népfőiskolán a legtöbb 20 év körüli dán diák megjárta már Brazíliát, Indiát vagy más fincsi helyeket, ahova olyan occsó a repülőjegy). Dánia évek óta verseng Svédországgal (a másik skandináv jóléti állam) a világ legmagasabb adói címért, hol egyik, hol másik állhat a dobogó tetejére. Ezekről az adókról és a cserébe nyújtott szolgáltatásokról kicsit bővebben szó lesz a következő bejegyzésben.

3. Egyenlőség
      Tehát az állam jóléti szolgáltatásai minden állampolgár vagy jogszerűen az országban tartózkodó (és legalább bizonyos ideig adót fizető) számára elérhetőek a tetemes adóért cserébe. Az országnak mindenki egyformán tagja, mondhatnánk, nincs jobb vagy kevésbé jó hazafi. Az egyenlőség nemcsak jog előtti, de életszínvonalbeli is, a gazdagabbak-szegényebbek közt nem nyílt szét nagyon az olló - mindenkinek biztosított az emberhez méltó nívó.
      Dánia ezzel azt kívánja közvetíteni az itt élők felé, hogy mindenkit megillet az értelmes élet, a valahova tartozás érzése, hogy megtalálja a helyét a közösségben. Mindenkire szükség van, mindenki egyformán fontos, sugallja Dánia. Cserébe vegyél részt, építsd te is a közösséget - légy alkalmazkodó és hasznos tagja a társadalomnak, termelj, no meg fizesd az adót; a potyautasok károsítják a rendszert.
      A jóléti állam az állampolgárokból épül, mint a sejtekből a szervezet, téglából a ház. Ebből a sok apró entitásból fűzik össze a tradíciók és szabályok a rendszert, ami jóval több egy jól megerődített társadalombiztosításnál:  életfilozófia, társadalomszervező erő, sőt, egyfajta identitás, és nagyban meghatározza azt is, hogy a résztvevők milyen elvek mentén szervezik a személyes életüket - akár életcélt is adhat a kezükbe. Az egész több, mint a részek összessége - tanította a Gestalt-pszichológia a 20. század elején Németországban, meg ahova elért.

4. Bizalom
     A konszenzus mellett Dániában a bizalomnak is tradíciója van (emlékezzünk csak: "Egy jó protestánsnak nincs mit titkolnia a felebarátai elől" - nem csak én, a másik is feddhetetlen). Bíznak embertársaikban, hogy engedelmesen tartják magukat a közösen hozott szabályokhoz, adó, ne lopj stb., tulajdonképp mindenkinek a saját felelőssége, hogy hozzátegye a maga részét az egészhez. Bíznak az államban is, hogy tisztességgel sáfárkodik a rábízott adóval (különben aligha mernék a rendelkezésére bocsátani). Az egyik főszabály becsületesnek lenni - ezt nap mint nap a saját szememmel látom -, érzésem szerint ezért merik a sok biciklit leláncolatlanul hagyni az utcákon, ezért nincs a bjerringbrói szupermarketben biztonsági őr és kamera. Dániában az átlagosnál sokkal fehérebb a gazdaság.
     Biztonság csak ott van, ahol bizalom. Ki mire tanult rá az elmúlt évszázadokban.

     Ez a sajátos közösségi szellemre épülő szervezet önszabályozóan, külső befolyás nélkül jött létre, elkülönülten más európai társadalmaktól. Csakhogy Dánia nem független a világgazdaságtól, mint az - különösen a 20. század utolsó negyedében - egyre inkább bebizonyosodott. A 70'-es évekbeli olajválság és a nyomában kibontakozó recesszió hatására 1973-ban a négy régi párt mellett újak is megjelentek a parlamentben, olyanok például, amelyek az adócsökkentést tűzték zászlajukra - hiszen recesszióban sokkal fájóbb az 50 százalékos adó. (Jelenleg is 8-9 párt tagja a "Tisztelt Háznak", és a kormánypártnak akár 3-4 másik párttal is kompromisszumot kell kötnie, mire legalább részben megvalósít valamit az elképzeléseiből.) Ráadásul az erős dán államba vetett bizalmat, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy az állampolgár rábízza biztonsága zálogát, nagyban megrendítette, hogy főként az Európai Unió hatására függetlensége és ereje csökkenni látszik.
     Végezetül pedig a jóléti állam homogén társadalomra épült, amelynek tagjai gazdasági és kulturális szempontból hasonlóak, és mindannyian osztják a szolidaritás eszméjét, amin a rendszer alapul. Az elmúlt pár évtizedben azonban számos bevándorló érkezett Dániába, főleg menekültek a harmadik világból, leginkább azért, hogy az elöregedő dán társadalomba friss munkaképes vért pumpáljanak; valaki adójából csak ki kell termelni a sok dán nyugdíjas járadékát; ne legyünk naivak, a menekültügyet sosem az emberségesség vezérli. A bevándorlók azonban megbontották a társadalom egységességét, talán nem minden esetben szófogadó polgárai az államnak, alternatív módszereket találnak (feketén foglalkoztatnak), és nem születtek bele az egyezkedési-konszenzusos tradícióba. Lehet, kevésbé értik, miért szükséges, hogy mindenki tartsa magát a rendhez. Talán a dánok úgy érzik, a kívülről jövők inkább leépítik, mint felfelé a jóléti társadalom meg-megingó építményét - talán ezért idegenkednek az idegenektől.

     A dán jóléti állam története 100 évre nyúlik vissza - mint tudjuk, egy fecske nem csinál nyarat, a forradalom meg inkább telet csinál (ne tessék félreérteni, én igazán imádom a forradalmakat, de a dánok ebben realisták). Az utópia továbbélésének egyik záloga, hogy ezt a homogenitásra és egyezkedésre épült rendszert sikerül-e a multikulturalizmushoz igazítani, toleranciával továbbépíteni az új, akár kevésbé dános igények szerint. S kérdés, ebben a folyamatban mennyire marad utópia az utópia.

Forrás:
Knud J. V: Jespersen: A History of Denmark. 2004, 2011, Palgrave Macmillan.
       
   
   
     

2012. április 22., vasárnap

Városkák

     Bjerringbro Közép-Jütlandban fekszik (kucorog inkább, a szentem), egy képzeletbeli, fejjel lefelé fordított háromszögben (ha a térképre nézünk), amelynek csúcsain három város terül el.

    A felső bal csúcsot Viborg foglalja el, ami kocsival talán negyedórányira fekszik a mi kis Bjerringbrónktól, mondjuk úgy, a legközelebbi város a városiasság minden jellemzőjével. Viborg szép dómjáról híres, és a két, városközponthoz közeli víztározóval és a partjukon kialakított parkkal csinos darabja a dán ékszerdoboznak. A dán városokat elnézve az az érzésem támad, hogy a városalapító atyák, ha a természet egy szép darabjára leltek, hát leszúrták a táblát, hogy ez emberi életre kiváltképp kellemes, alapítsunk itt települést; de a későbbiekben nem elvettek a természettől, hanem igyekeztek és igyekeznek hozzáadni a szépségéhez.
     Viborgnak művészeti múzeuma is van. A dánok nagy becsben tartják a művészetet, a kortárs művészet pedig kiváltképp a kedvencük, és minden magára kicsit is adó dán város büszkélkedik művészeti múzeummal, amelyben legalább egy termet szentelnek a kortársaknak. Nagyobb városnak természetesen nagyobb gyűjtemény dukál, mondhatni egy város rangját könnyedén megállapíthatjuk a művészeti múzeum méretéből és/vagy a múzeumok számából. Ilyeténképpen minden dán városban természet és művészet ölelkezik egymással.
      Viborg művészeti múzeuma leginkább a nagy 19. századi dán festőkre specializálódott, de egy szem kortárs termében ottjártamkor nagyon szeretnivaló kiállításba botlottam. Ha elemeire bontanánk azt a termet, talán egy szemernyi művészetet sem találnánk, csak egy halom összehordott játékot, de ahogy egymásba gabalyintották az egészet, bőven megüti a művészi mércét. Egymás mellett G. I. Joe robot, naprendszermodell a századfordulóról és dobókockák gyógyszeres üvegben. Egyik kedvencem a koponyafejű menyasszony és vőlegény, vagy a kis békebeli babaház koponyafejű lakókkal; a kólás dobozból applikált fényképezőgép utánozhatatlan, az antik keretbe zárt interaktív fotót látva pedig rá kellett jönnöm, megvalósítható a Harry Potterből látott fénykép- és festményirányzat.



     A képzeletbeli háromszög jobb felső sarkában trónoló Randers művészeti múzeumáról és kupolás dzsungeléről már volt szó. Randers azonban még egy művészeti múzeumot magáénak mondhat - igazi csemege a dán kortárs művészeti bemutatótermek közt -, ahova épp e hét hétfőjén kirándultunk a népfőiskola nemzetközis osztályával: a Gaia Múzeum, ami fogyatékkal élők múzeuma és designboltja. Az épületben, ahol a múzeum, a bolt és egy kis kávézó is helyet kapott, körülbelül 10-15 fogyatékkal élő lakik, él együtt, valamint a személyzet, amelynek tagjai szintén valamilyen kezelés alatt állnak. Saját maguk, gyámkodás nélkül szervezik a mindennapjaikat. E miniközösség minden tagja "kívülálló", "outsider", ezért jellemzi magát a Gaia Múzeum úgy, Outsider Art. Mindenki annyi órát tölt alkotással, amennyit a képességei engednek, ki többet, ki kevesebbet, és mindenki azt készít, amihez a legjobban ért. A közösség nem tagja semmilyen művészeti irányzatnak, az egyetlen hitvallás: abból meríteni, ami feljön, előtör.
     A galériában időszaki kiállításokat rendeznek, melyeken a világban keringő sok outsider művész alkotásai kerülnek a falakra vagy a belső térbe. A designbolt tele játékoktól és dísztárgyaktól kezdve bizsukon át a ruhákig. Színes fagyöngyökből összerakott gyertyatartók, csirkesüvegek és tarka bámuló rénszarvasok. Az egyik sarokban nagy állólámpa áll, színes anyagcsíkokból horgolt lámpaernyővel, amelynek két "farka" a földet veri, beljebb, az haute couture showroomban a lámpaernyő párja, horgolt bikinik, nagy méretben, a melltartó közepéből kinövő hosszú nyúlványokkal. Van itt fantázia és újító szellem, meg kell hagyni. A Gaia Múzeum az egyetlen ilyen intézmény Dániában (meg hát Európa sem tobzódik a hasonló létesítményekben), jönnek is a turisták, nem kell félni, hogy állami támogatás hiányában fel kell adni az önrendelkezést.



      A háromszögünk alsó csúcsán fekvő Silkeborg városát kis tavak tarkítják; már az odavezető úton is egymásnak adják a partot a tavak, hogy ezt a jó szokásukat aztán a város területén is megtartsák - vagy csak a városalapító atyák fedezték fel, hogy két tó között, körül elég hely jut egy településnek. Sőt, a tavak közé egy kis csatorna is elfér, a partján színes csónakokkal. Silkeborg is két művészeti múzeumot tud felmutatni, az egyik ráadásul absztrakt gyűjtemény, de ide még nem sikerült eljutnom.
     E hét péntekén ugyanis egészen más apropóból mentünk Silkeborgba, nem az absztrakt vonzott, hanem hogy a város egyik kiállítótermében aznap nyitották meg a népfőiskola képzőművészeti, valamint fotóosztályának kiállítását. A tanárok minden diáktól válogattak pár képet, kisplasztikát és kerámiát, no meg a legjobbnak vélt fotókat. Volt chips, olcsó fehér bor, rövid megnyitóbeszéd és zene, ahogy egy kiállításmegnyitón illik, és a népfőiskolásokon kívül "civilek" is megtisztelték jelenlétükkel az eseményt.
     A válogatás szempontjaival nem mindenki volt elégedett. A külföldi művészetis diákok előre örültek, hogy megmutathatják, mit tudnak, kirakhatják a legjobb képeiket, ehelyett többük azt érezte, azok a műveik jutottak el a kiállításra, amiket inkább eldugtak volna. Nekem is hiányérzetem támadt, ahogy végigjártam a termeket, mert tudom, hogy az iskola műtermében mennyi gazdag vászon, kreativitás rezeg, és szinte éreztem az űrt a galéria falain. Valószínűleg a kiállításrendezéskor nem az volt a szempont, hogy kitűnjenek az egyéniségek, hanem hogy egységes maradjon a színvonal.



     Tehát arra jutottam, Dániában a városiasság kritériuma legalább egy művészeti múzeum. A külföldiekkel többször viccelődtünk azon, hogy a mi szeretett Bjerringbrónk városnak vagy falunak számít-e. Habár 7000 körüli lakost számlál, és hivatalosan városi rangra emelték, immár mindannyian tudjuk, hogy művészeti múzeum híján Bjerringbro csak egy ugribugri kisgyerek a nagyok között.

     

2012. április 20., péntek

Magánterület



     Milyennek ismertem meg a dánokat, legalábbis a dán diákokat itt a népfőiskolán? Sajnos nem mondhatom, hogy bármilyennek, bármennyire is megismertem volna őket. Szó, ami szó, nem igazán engedik magukat megismerni. Amikor időről időre kialakul valami beszélgetés, általában iskolai ügyekre, órákra vagy az ételre korlátozódik, ugyanúgy, mint a félév elején. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a 60 dán diákból hánynak van baráti kapcsolata külföldi diákkal, bár egykéznyi embert talán össze tudnék szedni. A többi a maga udvarias, mosolygós módján, mert jólneveltségből nincs hiány, zárva marad; nem bántóak, de nem is befogadóak. Mondjuk úgy, kedvesek is meg nem is. Nem tudnám megmondani, hogy előítéleteket táplálnak, vagy csak nem érdeklődnek irántunk, jelentéktelen pontnak látnak a periférián, netalán bizonyos helyzeteket eltérőképp értelmezünk, így emelve kerítést magunk közé, esetleg nyitnának, de nem találják a kaput. A kép minden bizonnyal vegyes.
     Amit kívülről látok, a dánok egy nagyon rokonszenves szokása, hogy sokat ölelgetik egymást. Ha visszajönnek egy hazamenős hétvége után, végigölelik egymást üdvözlésképp; sokkal bensőségesebb, mint cuppogtatni az arc mellett. Átölelik egymást reggel, vagy ha összefutnak a folyosón, bármikor készek kifejezni a szeretetüket, még a fiúk is megölelik egymást minden fenntartás nélkül. Úgy viselkednek egymással, mint egy szép nagy család. Ezt a szokást átvesszük mi külföldiek is, a húsvéti szünet után köztünk is ébredezni kezdett az ölelési hajlam; és azok a dánok, akiket egy kezemen meg tudtam számolni az imént, a külföldi barátaikkal is szívesen ölelkeznek.
     Nem tudnám megítélni, hogy a dánok szemében mennyire tartozunk a "hőjszkóle családhoz"; persze amikor csoportmunkáról van szó, azonnal ott a helyünk. Alighanem egyénenként változhat, ki mennyire lát minket a körön belül. Időnként előfordul egy-két beszédes megnyilvánulás, hogy el ne felejtsük, hányadán állunk. Például pár hete a szemeszterünk Facebook-csoportjában az egyik dán így kezdett egy posztot: "Kaere Hojskolefamilie [Kedves népfőiskola-család], ONLY FOR DANES, SORRY!", majd alatta dánul a szöveg.

     Csütörtök délelőtt az igazgatónő külön összehívta a nemzetközi diákokat egy megbeszélésre, ahol - mily meglepő - az integráció is felmerült. Az iskola tényleg nagyon szívén viseli, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz dánok és külföldiek, és folyamatosan keresik a megoldást, amivel elősegíthetnék az összemelegedést. A dánokkal leginkább az órákon van módunk együtt lenni, viszont a nemzetközi diákoknak hétfőn és kedden külön tartanak órát a dán kultúráról és társadalomról. Az igazgatónő felvetette, mit gondolunk arról, ha a következő félévtől megszüntetnék ezt a hétfő-keddi csoportbontást, és a külföldiek is felvehetnék a dánok főszakjai közül a filmszínészetet, a zenét és a kreatív írást (a fenébe, hogy az irodalomórákról mindig lemaradok), így egész héten egy kupacban lennénk. (Szemet szúrt, hogy a hétfő-keddi főszakok közül fotózást nem tanulhatnak majd külföldiek, pedig egy világklasszis tanít az iskolában; gondolom az ő órája megtelik a dánokkal.) Ezzel az ötlettel abszolút egyetértettünk; bár a mi életünket amúgy sem befolyásolja; az idei félévi integráció veszett fejsze nyele, ezt - alighanem - a tanári kar is beláttaA szegregáció minimalizálása azért lehet üdvös, mert az órákon könnyen kovácsolódik a közeg, pláne, hogy a legtöbb szakon igyekeznek csoportmunkába szervezni a népet - együttműködve omlanak a falak. Igaz, én szeretem a dán kultúra órát, gyakran visznek kirándulni, sokszor filmet nézünk, és ebben a blogban is sok bejegyzést ihlettek a dán kultúra órán hallottak. No meg hétfőn-kedden a külföldi diákok jó közösséggé épültek, ez is valami, még ha nem is feltétlenül kompatibilis a vezetés elképzeléseivel. Nem is tudnék dönteni, hogy Dániáról a dán kultúra órán vagy a dánokkal közös órán tudnék meg többet.

     
   
     

2012. április 18., szerda

Tanulságok



     Mielőtt továbbmennénk a dán társadalmi tanulmányokkal, amibe épp csak belefogtunk, az igazán érdekes terepek felé (jóléti állam), álljunk meg egy kis kitérőre, ami épp ma történt.

     Tegnap este érdekes kiírás jelent meg a hirdetőtáblán a nemzetközi diákokra vonatkozóan, nevezetesen hogy ma délelőtt csak a mi feladatunk a takarítás a folyosókon, folyosókonyhákban és a Café Farmorban (ez utóbbit nem mellesleg szinte kizárólag a dán diákok használják), mert a dánok ezalatt egy dán nyelvű előadást hallgatnak. Tény, hogy tegnap délelőtt elmaradt a külföldi diákok órája, mert rossz idő volt a túrához, amit a tanár tervezett,  és a mai dán nyelvű előadás miatt már túl sok szabadidőnk lett volna. Továbbá volt már hasonló precedens, amikor márciusban az outdoor osztály egy része túlélőtúrára ment Norvégiába, és azoknak, aki nem vettek részt az úton, például mert nem volt 2000 koronájuk, amennyibe az út került, (kelet-európaiak, többségében), szintén takarítaniuk kellett az óra helyett. Hőjszkóle policy, mondta az angolirodalom-tanár, csak az nem tiszta számomra, vajon ez azt jelenti, hogyha az órán különböző okokból nem tud mindenki részt venni, a maradéknak takarítania kell, vagy azt, hogyha a kelet-európaiaknak külön elfoglaltságot kell adni, akkor takarításra utalják őket; mintha a csoportbontás a mi hibánk lenne, nem a szervezésé. Ironizálok persze, bár tényleg nem értem, hogy az iskolavezetés ennyire nem érzi, mennyire necces a kelet-európai diákokat kollektív takarításra ítélni (a kelet-európaiak kéznél vannak itt is, mint bárhol Nyugat-Európában, ha takarítókra van szükség...), vagy nagyon is érzik, és valami didaktikus céllal teszik. Be is fejezem, mielőtt elveszek a paranoiában.
      Többen felháborodtak. Engem hidegen hagyott a dolog, de mint többször írtam, az utóbbi időben nehéz kihozni a sodromból; gondoltam tessék-lássék takarítok, aztán le van tudva. Christine, a félig dán, félig dél-afrikai lány, aki 16 évesen költözött Dániába, és a népfőiskolán inkább a kelet-európaiakkal lóg, mintsem a dánokkal, látta, hogy sokan igazságtalannak érzik a kollektív takarítást. Elment hát szólni az angolirodalom-tanárnak, aki tegnap este ügyeletben volt, mennyire le vagyunk törve, és úgy érezzük, nem fair, mire a tanár, aki saját bevallása szerint nem ért egyet ezzel a hőjszkóle policyval, úgy döntött, tesz nekünk egy szívességet, és takarítás helyett előadást tart nekünk, hogy nekünk is jusson program. Érdekes, hogy egy (részben) dánra volt szükség, hogy menedzselje a kelet-európaiak ügyét, mert egynek se jutott eszébe közülünk, hogy felemelje a szavát, és alakítani próbáljon a sorsán. A kelet-európai habitus bárhova elkísér: mindenhol keseregni, és tehetetlennek érezni magunkat a sorssal szemben. Ide vezet, hogy annyiszor megálljt parancsoltak, elnémítottak minket.

     Jesper, nevezzük nevén, tehát megmentett mindannyiunkat, és a tetejébe még jól is éreztük magunk. Na jó, kimondom, még ha közhelynek hangzik is, Jesper elkápráztatott minket. Shakespeare-ről adott elő, és azzal vezette be, hogy ezt az előadását PR-célokra használja, elmegy az iskolánkat reklámozni más iskolákhoz, ahol azzal kezdi, hogy Shakespeare-ről fog beszélni, amiből a hallgatóság az unalom hosszú perceit vizionálja, és amikor végül valami izgalmas sül ki a dologból, látják, milyen jó dolog a mi iskolánkra járni.
      Shakespeare nemcsak színdarabíró volt, mint tudjuk, hanem rendező és színész, a pályája kezdetétől a végéig, tehát aligha érthetjük meg őt, ha nem képzeljük mellé a színházat. Hogy nézett ki a színház az Erzsébet-kori Angliában? A legdrágább jegy a legmagasabban fekvő  páholyokhoz tartozott, Shakespeare pályája kezdetén azon az oldalon, ahonnan a legjobban lehetett látni a színpadot, a karrierje végén pedig azon az oldalon, ahova a legjobban lehetett látni, vagyis a színpad fölött, hogy kedvükre csodáltathassák magukat a gazdagok. A Globe Színházban középre, a fedetlen, ülések nélküli térbe tömörült a pórnép, a mob. Állva nézték végig az előadásokat (Shakespeare darabjainál négy órán keresztül), a nyakukat nyújtogatva a fejmagasságban elhelyezkedő színpad felé.
      Hogyan szórakozhatott a pórnép az Erzsébet-kori Angliában, ha volt egy kis fölös pénze? Ha úgy döntött, házon kívül tölti az estét, ekképp tanakodott: színház, medveviadal vagy bolondokháza? Bizony, az Erzsébet-kori Anglia népszerű mulatsága volt befizetni egy bolondokházába, és ott megszakadni a röhögéstől a bolondokon, akik kacagtató furcsaságukban úgysem veszik észre, hogy kacagnak rajtuk. Azok, akik a színház mellett döntöttek, többórás álldogálásra számíthattak, gyakran esőben, jól felkészültek hát itallal (alkohollal) és étellel, romlott étellel is, amit a színészekhez vághattak, ha nem tetszett a darab; sőt, ha az előadás elégedetlenségbe torkollt, a dühös nézők a kijáratnál megpróbálták elkapni és jól elagyabugyálni a színészeket. Színházi emberként tehát két lehetőség közt lavírozhattál: sikered lesz és pénzt keresel, vagy megbuksz és elvernek. Vérre menő játszma. Minden percben szórakoztatni kellett hát, élvezetet adni, ébren tartani a figyelmet, a szórakoztatóipar szentháromsága pedig 400 éve is az volt, ami ma: szex, erőszak, humor. A színészek disznóvérrel "dolgoztak" a színpadon, és időnként az első sorokban állókat is lefröcskölték, hogy fokozzák az őrjöngést. Szexben sem volt hiány, főleg "a sorok között", de időnként élőben is, például a Sok hűhó semmiért in flagranti jelenetében egy férfi karjaiban orgazmust imitált a - női ruhában női szerepet játszó férfiszínész.
      Tehát a nép figyelmét ébren kellett tartani, és nemcsak azért, hogy még véletlenül se maradjanak kielégülés nélkül (vérre menő küzdelem, mint mondtam), hanem mert Shakespeare velős mondanivalóval is szolgálni kívánt, hogy minden igényt kielégítsen, és hogy több síkon dolgozzon az elme. Például nézzünk csak Hamlet unásig ismert történetére. Hamlet "lenni vagy nem lenni" dilemmája, vagyis hogy megvádolni a nagybátyját és ezzel megöletni magát, vagy kussolni, elfogadni, és idővel megörökölni Dániát, valójában a helyes, (nemes)emberhez méltó magatartás dilemmája, és Hamlet gyarló (átlag)emberhez híven gondolkodási időt szeretne nyerni, ezért őrültnek tetteti magát. Mi történik ezalatt? A norvégok Fortinbrasszal az élükön ellenállás nélkül elfoglalják Dániát (ami a történelem során természetesen nem fordult elő, hangsúlyozta Jesper, a valóságban épp fordítva zajlott az invázió). Miért történik mindez? Mert Hamlet őrületjátszmája patthelyzetben tartja és megbénítja a dán udvart: mialatt arra várnak, hogy Hamlet döntsön, kinyilvánítsa a szándékait, a zavarodott udvarban senki nem hozza meg a norvégok támadását elhárító szükséges intézkedéseket. Hamlet - összegezte Jesper a tanulságot - mialatt hezitált, nemcsak időt vesztett, de habozásával más emberek életére is súlyos hatást gyakorolt, akik a norvég iga alá estek, és akikért hercegként ő tartozott felelősséggel. Hümm, mondta az egyszeri néző, a színházat elhagyva, ezentúl nem tökölök, mert mindenki megszívja.
       Sok hollywoodi tinifilm valamelyik Shakespeare-darab modern színfalak közé adaptált remake-je. Nemcsak azért könnyű áthidalni a 400 évet, mert még mindig érvényes a szex, erőszak, humor szentháromsága, hanem mert az emberi természet is kellőképp időtálló.

     Jesper remek előadásával felcsillant a remény, hogy visszahozható az angolirodalom-óra, ami a múltkor kisiklott a kezeimből. A ma délelőtti ízelítő után több nemzetközi diák rájött, hogy az irodalom izgalmas is lehet, nemcsak tankönyvszagú, és eljátszottak a gondolattal, hogy beneveznek egy kurzusra. Ha összejönne a kellő létszám, megkérhetnénk Jespert, tartson órát a félév hátralevő részében. Igaz, többeknek akadály, hogy a teniszt kéne feladniuk az angol irodalomért. Meglátjuk, hoz-e valamit a holnap. 

Lázadok



     Előző bejegyzésemben írtam, hogy a könyvtárban és a mellette levő társalgóban népfőiskolai diák nem tartózkodhat, mert ezt a részt az üdülővendégeknek tartják fenn, pedig meghitt sarok, bensőséges beszélgetésekre ideális. A minap késő este ott üldögéltem egy magyar ismerőssel, aki a Grundfos magyar irodájánál dolgozik, és pár hétre, amíg a munka ide szólította, a népfőiskolán szállásolta el a cég. Arra járt a gondnok, és mihelyst meglátott, közölte, hogy tilos itt ülnöm, de nem akar nekem rosszat, úgyhogy ezúttal eltekint a következményektől, viszont ha még egyszer rajtakap, sajnos szólnia kell az igazgatónőnek. A gondnokról azt mondják, enyhén autista; Magyarországot viszont szereti, járt már ott többször. Néztem komoly arccal a gondnokra, mint akit mélyen megvisel, hogy megszegte a közösség egy fontos szabályát, és ígértem, nem lesz legközelebb. Majd indultam vissza a szobámba, kezemben a bögrémmel, amiben, hála istennek, hogy a gondnok nem vette észre, finom francia bor lapult; ebből lett volna csak égbekiáltó botrány.
      Azóta néha eljátszom a gondolattal, hogy lázadok. Lemegyek az alagsori könyvtárba, és helyet foglalok a kanapén. Még a lábam is keresztbe teszem, sőt, lóbálom, hogy látszódjék, milyen jól érzem magam ebben a helyzetben. A kezembe fogok egy napilapot a sok közül, ami a könyvtárban hever, az üdülővendégeknek kikészítve, mit zavar, hogy egy kukkot sem értek a dán nyelvből, szélesre nyitom, és a lapokat zörgetve úgy teszek, mintha olvasnék. Sőt, talán hangosan fütyörészek is, hogy minél hamarabb rám akadjon a gondnok, megragadja a grabancomat, jó erősen, hogy érezzem a tettem súlyát, és az igazgatónőhöz cipeljen, ahol számot adhatok a vétkeimről.

2012. április 17., kedd

"Build a system!"



     Úgy érzem, Dániában szeretik a szabályokat. Természetesen a népfőiskolából indulhatok ki, hiszen itt szerzem az elsődleges tapasztalatokat. Itt mindenre van szabály: a napirendre, hogy mely napokon és mely órákban lehet alkoholt fogyasztani (csütörtök-szombat, a bár nyitvatartása szerint), melyik hétvégén ajánlott hazamenni (a többin is lehet persze, de tervszerűen a hivatalos "homegoing weekenden"), még a szabadidő eltöltésére is, léteznek ugyanis a népfőiskolai estek (többnyire koncert), amiken kötelező a részvétel, és ha kevesen jelennek meg, a tanár akár a szobákból is előkeríti a jónépet (bár ez utóbbi kirívó eset). A szabályok benne vannak a levegőben. Amikor Koppenhágában aludtam a dán buddhista lakásán, egy éjszaka alatt vagy három szabályt is említett, például "first rule of this flat", hogy az veszi a következő cigipapírt, akinél elfogyott; a másik két szabályra nem emlékszem. Idézzük csak fel, milyen könyörtelenül tereltek szabályos mederbe (helyre) érkezésem napján a dán vasutaknál.
     Ha valami nem tetszik a vezetésnek, elintézi egy szabállyal. Például. A népfőiskola alagsorában van egy könyvtárrész, ahonnan a diákok is kivehetnek könyvet (elvehetik a polcról, csak tegyék majd vissza), mellette otthonos kanapék és nagy tévé. Igazi közösségi kuckó, amit hamar felfedeztünk mi külföldi diákok, és ott kezdtünk csoportosulni, teázgatni, tévét nézni. Igen ám, de mint kiderült, ezt a részt elsősorban az üdülővendégeknek alakították ki, és habár amikor először körbevezettek minket az iskolán, azt mondták, nyugodtan használhatjuk, úgy tűnik, átléptünk egy határt, mert pár hét után a tanári kar hozott egy szabályt, hogy attól kezdve népfőiskolai diák nem üldögélhet a könyvtár részlegen és a tévé előtt. Menjünk szépen a Café Farmorba.
      A szabálykövetést szélesebb spektrumon is értelmezhetjük. Például a Koppenhágában leláncolatlanul állomásozó rengeteg bicikli annak is köszönheti a szabadságát, hogy itt respektálják az ősi törvényt: "Ne lopj!" Mindenki tartja magát ehhez, mert tudják, ha egy is elkezdi, mindenkinek rossz lesz. Hasonlóan magától értetődő, hogy "fizesd be az adót", mert abból lesz a jóléti állam. Ha csak egy is megengedi magának a mulasztást, és lyukat vág az építményen, a lyuk végül akkorára terjed, hogy tönkreteszi a statikát.
     Persze minden a szabály természetén múlik, illetve hogy a vezetés, legyen az parlament (nem kizárólag a  kormánypárt) vagy épp a tanári kar egy népfőiskolán, milyen előírásokkal dúcolja alá a nép életét, valóban a közjót szolgálja, vagy a saját hatalmát. Létrehoz a ráruházott felelősséggel, vagy visszaél vele. Maradjunk annyiban, hogy Dániában nem tűnnek megnyomorítottnak az emberek, de tény, hogy a kedvére tenni nem lehet mindig mindenkinek, ám a szabály a közösség minden tagjára vonatkozik, és ez az elsődleges szabály.
     Elvileg nem szokás kiskaput és kerülőutat keresni, aki erre fanyalodik, rosszallás a jutalma. Van néhány dán diák, külföldi meg pláne, aki elalszik reggel, nem jelenik meg a gyülekezőn, "elfelejti" a kitchen dutyt, a többiek viszont érezhetően számon tartják és helytelenítik a lógást, mert a renitens a közös munkából vonja ki magát. A távolmaradást a dán diákok is sérelmezik, anélkül, hogy a tanári szigor lecsapna.
     "Tedd a dolgod, és állj a helyedre az egészben", ez a parancs árad kimondatlanul az ember felé Dániában. Elvárják, ugyanakkor bíznak a másikban, hogy teljesíti a rá eső részt. Ha valakit mégis megkörnyékezne a kísértés, hát megálljt parancsol a félsz, hogy úgyis lebukik, ha mást nem, a csupasz ablakon át meglátnák, hogy a tilosban jár; és onnantól büntetés illetné meg, kiközösítés. S hogy mi a feladat? Eligazít a sok szabály. Alighanem a szabályok tartják össze Dániát, legfőképp a skandináv jóléti állam utópista építményét. Ezért tanácsolhatta az egyik tanár a kelet-európai anomáliák megszüntetésére, hogy "Build a system, for God's sake!"
   
      

2012. április 16., hétfő

Hogyan szerez pénzt a népfőiskola?



     Nem szűkölködünk a népfőiskolán, illetve a népfőiskola sem szűkölködik: több tízezer koronát érő festmények lógnak a falakról, és egy ízben rendeltek vagy öt pianínót, mert nem volt elég az a tízegynéhány, ami szanaszét álldogál az épületben. Félelmetes ez a mérhetetlen és természetesnek vett jólét. De honnan jön ennyi pénz a népfőiskolára?
     Egyrészt természetesen a diákok tandíjából. Minden dán diák 4000 eurót fizet a félévért, és a dán állam ugyanennyivel kiegészíti az összeget a népfőiskolának. A kelet-európai diákok 600 eurót fizetnek, ehhez is a dán állam teszi hozzá a hiányzó részt, tehát mi, külföldiek a dán adófizetők támogatásával chillezünk a népfőiskolán, bár nem vagyok benne biztos, hogy a dán adófizetők ezzel tisztában vannak. A dán állam 2006-ban indította az ösztöndíjprogramot a 2004-ben csatlakozott EU-tagállamokból érkező diákoknak, és az idei évben lehet utoljára igénybe venni. A tandíjban nemcsak a szállás, az étkezés és az órák, hanem egy berlini tanulmányút is benne foglaltatik, ahova májusban megyünk. Evidens tehát, hogy a népfőiskola nem a diákokról akasztja le a nagy lét.
     Nemcsak diákok járnak a népfőiskolára. Időseknek egy-egy hetes kurzusokat tartanak golfozásból és bridzsezésből, sőt számítástechnikából is, mert Dánia mindent digitalizálni akar a közeljövőben, és ne legyen leszakadás. Ahogy a plakáton láttam, egy heti bridzsezés 4000 dán koronát kóstál, a nyugdíjasok ennyit perkálnak, hogy pár napot kártyázgassanak a népfőiskolán. Szinte minden héten érkezik új csoport, és ilyenkor egy-egy tanár felelős a programjaikért, hogy rendben menjen az üdülésük - mint látható, a népfőiskolai tanítás egész embert kíván. A számítástechnika-kurzusokat is itteni tanárok tartják. Fogad a népfőiskola egyéb vendégeket is, például néhányan kizárólag azért jönnek, hogy sétáljanak és biciklizzenek az erdőben, hogy tisztuljanak kicsit a vidéki csendben. A bjerringbrói székhelyű szivattyúgyártó multicég, a Grundfos is a népfőiskolán szállásolja el a külhoni irodákból érkező munkatársait. A népfőiskola épületében külön szárnyat és apartmanokat alakítottak ki az üdülőknek.
     A népfőiskola tehát nemcsak állami forrásokból tartja el magát. Sőt, külön PR-munkatársat alkalmaznak, hogy pörögjön a fundraising, például a legújabb pénzszerzési lelemény, hogy leszervezzenek a tanárok zenekarának egy-két fellépést (több tanár családostul a népfőiskolához tartozó házakban lakik, idejárnak étkezni, valószínűleg innen is a nagy elkötelezettség). No meg arra is kell a PR-os, hogy felhajtsa a potenciális dán diákokat, akik nemcsak a szerencsés véletlennek köszönhetően toppannak be, hanem plakátok és egyéb reklámfogások vezetik őket ide.
     A reggeli gyülekezőkön, közösségi programokon is gyakori téma a pénz, illetve hogy a pénzt szerezni kell, nemcsak az ölünkbe hullik, hanem többnyire a nyugdíjas üdülővendégektől jön, és hogy mennyit hoz a konyhára az iskola jó híre, amit a mi dolgunk is építeni és terjeszteni.

Snitt.

     Tehát nem szűkölködünk. A népfőiskola igyekszik nem pocsékolni, ha valamelyik étel nem fogy el, próbálják beledolgozni a másnapi ebédbe, de így is sok maradék kerül a szemétbe. Ahogy hallottam, a félév elején egész tepsi megmaradt süteményeket dobtak ki, igaz, azóta nincs minden este édesség.
     Elképesztő, hogy itt mennyi a felesleg, más helyein a világnak pedig mekkora a hiány.

2012. április 15., vasárnap

Átváltozás



     Eddig, talán egy kivétellel az elején, sikerült elkerülnöm, hogy fellépjek a zenecsoportommal. Valahogy mindig épp beteg voltam, amikor a többi diák előtt játszottak; nem direkt, csak "jól jött ki a lépés". Tegnap aztán igencsak azt kívántam, bár szereztem volna egy kis rutint, és ne a családi napon kellene debütálnom, ahol egy csomó rokon és barát is jelen van (szerencsére nem a sajátjaim, legalább). Ahol alkotómunka folyik, természetes, hogy a hozzátartozókat is el kell kápráztatni, erre találta ki a családi napot a népfőiskola. Fellépett a táncosztály, a filmszínészetosztály, a három zenecsoport, a kórus, meg az open stage-en bárki, aki akart, volt diavetítés az outdoor osztály élményeiből, és a folyosóra kipakolták a művészetisek képeit és kerámiáit. Nekem a zeneosztályon kívül a kórussal volt jelenésem, de ez utóbbi nem volt nagy ügy, mert ott sok jó ember egyszerre vonzza a tekintetet.
     Péntekre eléggé rástresszeltem erre a nagy performance-ra, úgyhogy a próba is pocsékul ment. Ugyan a kezdő csoport második zongoristájaként nem nehezedik nagy súly a vállamra, de egyszer-kétszer azért erősebben kihallatszom. Persze azon kattogott az agyam, mi lesz, ha épp ebben a kényes pillanatban ütök félre a szintetizátoron. Mint írtam, akkor megy jól a zenélés, ha nincs bennem gondolat, csak automatikusan átfolyik rajtam a zene, ha átengedem magam ennek a valaminek; amint pörögni kezd az agyam, máris eltéved a kezem. Persze ha az ember agya a stressztől kattog, elég nehéz a zenének utat engedni. Hamar az eszembe idéztem, hogy azért vagyok itt, hogy jól érezzem magam, ettől aztán a helyemre találtam a próbán, és ment is minden, ahogy kell. Bár sejtettem, hogy ennyivel még nem oldottam meg a problémát.
     Szombaton újból erőt vett rajtam a stressz. Mit csinál az ember, ha pszichológus diplomával rendelkezik? Leás a mélybe, hogy mitől ez a para. Jelen esetben természetesen attól, hogy felsülök, beégek. Ennyitől persze még nem leltem rá a megoldásra, és nem tett épp boldoggá, hogy egy szép szombati napon azon pörgessem az agyam, mivel takaríthatnám ki belülről a szégyenérzést, de hát az ember időnként így jár, ha elhagyja a komfortzónája határait: beletalál kellemetlen helyzetekbe, amiket meg kell oldania. Ugyan azt hittem, ezt a szégyenérzést már sikerült magam mögött hagyni ebben a szeretettel építgető népfőiskolai közegben, de alighanem még nem bányásztam ki belőle mindent, azért tért vissza.
      Ki is az, aki azon parázik, hogy belesül, és lebőg? Hát az egóm, hogy előcitáljam az elcsépelt pszichológiai kifejezést, ez a kis pont az énemben, ami időnként felfújja magát, mint egy dagadó lufit. De mi keresnivalója az egómnak egy olyan helyzetben, amikor a zenének kellene bennem áramlani? És akkor leesett, hogy én nem azért állok a színpadra, hogy mutogassam a kivételes, csodálatra méltó egyéniségemet, hanem hogy adjak valamit.
     Nem ütöttem félre.

Snitt.

     Ha már a zenénél tartunk, akkor annyit még beszúrnék, hogy a zenecsoportommal remekül érzem magam. Hatan vagyunk, két külföldi, négy dán, és nagyon jól működünk, van köztünk kémia az együttzenéléshez. Mindegyikünk más, és mindannyiunknak megvan a maga helye az egészben. Érzem, hogy mindenki bírja egymást, hogy szeretetre méltónak tartjuk a másikat. Itt sosem érzem magam kirekesztve, függetlenül attól, hogy a tanár angolul vagy dánul beszél.
      A tanár, egy nagyjából velem egykorú lány, nem fordít extra figyelmet arra, hogy együttessé kovácsolódjunk, hogy megérezzük egymás stílusát (például nélküle is gyakoroljunk), de szerencséjére erőfeszítés nélkül egymásra hangolódtunk. Hoz valami új zenét minden órára, és játszogatunk; ennyi. Kérdezte is a minap, hogyan lehetséges, hogy korábban semelyikünk sem zenélt bandában, itt mégis képesek vagyunk rá, külön okítás nélkül. Hát mindenki számolja az ütemeket, vágtam rá, így egy helyen járunk. Ha valaki kisiklik, mindig belekapaszkodhat a matematikába.

Snitt.

     Úgy érzem, a népfőiskola ama elképzelése, hogy egy nagy család alakuljon ki a diákokból és a tanárokból, a fellépéseken valósul meg leginkább. A színpadon állók tényleg annyi bátorítást, elfogadást és dicséretet kapnak a többiektől, amit csak egy jó családban vagy közeli barátoktól. Abban a közegben, ami ilyenkor létrejön, tényleg csak jól érezni lehet magunkat. Szívem szerint mostantól minden nap fellépnék.

2012. április 12., csütörtök

Új vizekre



     A húsvéti szünet után részben változott az órarendünk: a főtárgyak (a dán kultúra és esetemben a zene) maradnak, viszont új minor tárgyakat kellett választani a régiek helyett. Búcsút mondtam hát a festésnek, a kórusnak és az angol irodalomnak. Pedig nagyon a szívemhez nőttek. Kóruson a hangomat csiszoltam, szoktam a hangzását mélységekben és magasságokban, hogy többé ne akadjon el furcsán: jé, ez az én torkomból jön? Festés órán nem brillíroztam a kézügyességemmel, bár az absztrakt festészet ennyi hiányosságot talán elnéz, ha már jó szemem van a színkeveréshez. A színeket több időbe telt kikeverni, mint a csíkokat és köröket felkenni; s miután a képet késznek nyilvánítottam, és a csaphoz indultam, hogy a tányérról a megmaradt festéket lemossam, nemegyszer elém toppant valaki, hogy nem adnám-e oda azt a tányért, mert ő remekül tudná róla a maradékot hasznosítani. Azt hiszem, festés órán az volt a legnagyobb sikerélményem, amikor elosztogattam a színeimet. És persze a legfájóbb az angol irodalmat elengedni, de sajna ezúttal csak egy rövid liaisonra futotta kettőnk között, az élet máris szétszakított minket a gyors összehangolódás és pár esztétikai katarzis után. Pedig örömmel figyelném még, hogyan mutálódik az angol nyelv a posztmodern irodalomban, illetve hogyan kebelezte be az elmúlt 40-50 évben az irodalom az angol nyelv összes fellelhető változatát, a töredezett indián angolt és az elharapott skót nyelvjárást, minden torzulást, amit a világ különböző pontjain angol gyűjtőnév alatt beszélnek.
       Ha úgy vesszük, ez a bejegyzés amolyan köszönetnyilvánításféle az első két és fél hónapért, a sok jóért, amibe itt beleáshattam magam, bár ennyi idő főleg megmerítkezésre volt elég, mint megtanulni meglovagolni a hullámokat. Persze elsősorban a népfőiskolai tanárokat illeti köszönet, mert ők hozzák az órákra a jó energiákat. Rajtuk keresztül, az ő tükrükön át történik a felfedezés, abból épülünk, ami rajtuk átszűrődik.
      De már az új vizekre vetem a tekintetem, a salsa órákra, a jógára és a bizsukészítésre. Az angol irodalmat kis híján sikerült megtartanom, ugyanis a tanár az előzetes tervei ellenére valahogy mégis meghirdette a félév második felére is. A tárgyválasztáskor eufóriában tettem x-et a választottaim mellé, elővételezve az előttem álló sok remek órát, megkönnyebbülve, hogy nem kell feláldoznom a csere oltárán az igazit, a csütörtök délelőtti csúcsélményt. Karnyújtásnyira voltam a tökéletes népfőiskolai órarendtől, ugyanis olyan tantárgyak kerültek a látóterembe, amikkel otthon hobbiként foglalkozom: jóga, bizsuk és angol szövegek, a salsával is szemeztem már párszor, épp itt az ideje, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Tehát a népfőiskolán a hobbijaimmal foglalatoskodhatom munkaidőben. Csakhogy az angol irodalommal mindössze négyen kívántuk fenntartani az intim kapcsolatot (ennyit az irodalom presztízséről napjainkban), és az irodalomtanár törölte az órát. Mint amikor a gyerek orra elől elveszik a cukorkát, amiért álló nap könyörgött. Így hát fájó szívvel, de el kell fogadnom, hogy a tökéletes népfőiskolai órarend csak az ideák világában létezik. 

2012. április 10., kedd

Európai dialektusok



    Hétfőn Malmőből Koppenhágába vonatoztam, onnan Aarhusba, majd átszálltam Bjerringbro felé. A vágány megtalálásával akadt némi nehézségem, legalábbis az elején. Svédországban ugyanis Koppenhágát Köpenhamn-nak írják, és "Söpnham"-nak ejtik, nehogy könnyen tájékozódjon az egyszeri turista.
    Képzeljük magunkat egy amerikai helyébe, aki európai körutazása során elhűlve veszi észre (ha észreveszi egyáltalán), hogy a várost, amit ő Copenhagenként ismer (esetleg CPH), az egyik helyen Köpenhamnként betűzik, és Söpnhamnak mondják, majd röpke félórás vonatút múlva ugyanazt Kobenhavn (vicces dán "o" betű, amilyen nincs a klaviatúrámon) névvel látja a táblán, és úgy hallja, hogy Köbnhauvmn. Atyaég, micsoda kavarodás.

Elvira Holgersson

     Lenyűgöznek a grandiózus hidak, amik Fyn és Sjaelland sziget, illetve a Koppenhága-Malmö vasútvonalon ívelnek át a két szárazföld közötti tengerrésen. Mamutfenyőszerűen magasodnak fölénk a pillérek, kitörik a nyakunk, mire a szemünk az egészet befogja, alant pedig tenger borítja be a látóteret; szinte a vízen járunk, szilárdat érzünk is meg nem is; még mindig tart a híd, pedig a normál folyóhidakhoz szokott belső óránk jelez, hogy ideje lenne ismét szárazföldet fogni, de még mindig siklunk, még mindig tenger vesz körül minden oldalról, mígnem a távolban feldereng a ködös földcsík.

Snitt.


     Malmö ízléses eleganciájával megér egy délutánt. A város közepén parknak álcázott temető; ráérősen andalognak át rajt az emberek; sok ápolt, zöld sírhely, nyugalom, madarak. Madarak, mégpedig két vadlúd a temetőt átszelő csatorna partján. Magam sem tudom, láttam-e már élőben vadludat, de ismerős a tollazatuk, a hangjukra pedig tisztán emlékszem.
     Gyerekkorom kedvenc rajzfilmsorozata a Nils Holgersson volt. Selma Lagerlöf svéd írónő (nem mellesleg az első női Nobel-díjas) mesehősét, Nilst rosszaságáért törpévé varázsolja egy házi manó. Nils, ha apróvá vált is, legalább ért az állatok nyelvén, és hogy kezdjen valamit magával meg a kialakult helyzettel, egy csapat vadlúdhoz társulva bejárja (berepüli) egész Svédországot, eljut egészen Lappföldig. Az út során jószívű és segítőkész fiú válik a korábbi rosszcsontból (hogy legyen erkölcsi tanulság), így amikor a vadludak délre tartva ismét érintik Nils szülőfaluját, a házi manó visszavarázsolja hősünket embergyerek méretűvé. Kisgyerekként a rajzfilmben rengeteg vadludat láttam, illetve ugyanazokat a ludakat rengetegszer, pláne, hogy a szüleim a sorozat összes részét felvették videóra, nehogy Elvikének nélkülöznie kelljen Nilst. Ekkor ivódott be az emlékezetembe a vadlúdgágogás.
     Ki hitte volna, hogy épp egy csapat vadlúdba botlok Svédországban... A temetőtől nem messze újabb parkra bukkanunk és újabb vadludakra, messzire szól a hangjuk, csipegetnek a fűben és egészen közel totyognak hozzánk, illetve mi kerülünk egyre közelebb hozzájuk a séta közben, de ránk se bagóznak, megszokták már az embert. Ahogy fordul az ösvény, hirtelen előtűnik egy szélmalom, az előtte elterülő tisztáson pedig rengeteg vadlúd, megszámlálhatatlan, állok és lelkendezem, alig hiszem el, hogy fél méterre tipegnek mellettem, és a fejemtől pár méterre húznak el a levegőben. Nem is álmodtam volna, hogy felnőttként visszajutok oda, ahol a vadludak uralkodnak. Körbefon a gyengéd harmónia (orientációs pont).


Serendipity

     A serendipity angol szó szerencsés véletlent jelent, olyan váratlan eseményt, amiből aztán valami jót hozunk ki, vagy hasznos dologra bukkanni anélkül, hogy keresnénk. A szó jelentésének egyik szemléletes magyarázata: tű után kutatni a szénakazalban, és ráakadni a gazda lányára. A serendipity gyakran játszik szerepet a tudományos elméletalkotásban, de a Dogma-filmesek is előszeretettel használták. Például Jörgen Leth egy ízben meghallott egy hangosan szexelő párt a szobája felé tartva egy szállodai folyosón, majd Lars von Trierrel közösen forgatott aktuális filmje hamarosan egy szexjelenettel gazdagodott, anélkül, hogy előzetesen tervezte volna.

Snitt.

      A húsvéti szünetben, ami csütörtöktől hétfőig tartott, látogatókat fogadtam Koppenhágában, a húgomat és pár közeli barátot. Már szerdán kora délután a főváros felé vettem az irányt, mert pár magyar szintén akkor indult kocsival a népfőiskoláról, és így jóval pénztárcabarátibbra jött ki az útiköltség, mint másnap vonattal, az eredeti terv szerint. Csütörtöktől foglaltam szállást, így szerda éjjelre a magyar diáktársak beszerveztek a lakásba, ahol ők szálltak - egy hús-vér dán buddhistához. A lakás lepukkant, festetlen falak, nagy kosz, és száll a füst. Viszont rendes bútor, kanapé, fotel, aludni szivacsok, a földön tévé. A fürdőszoba egy lyuk, a konyha viszont pöpec. A dán buddhista japán módra köszöntött, összetett kézzel, bólogatva, és egy vendégkönyvre mutatott, nem kér más fizetséget, csak írjunk bele pár sort - úgy tűnik, igazi couchsurfing szállást üzemeltet a lakásban. A sok bejegyzés közül például egy olasz: "Sajnálom, hogy nem találkoztunk személyesen, de köszönöm, hogy a kanapén tölthettem az éjszakát". Az ember hálás a szerencséjének, hogy fedelet nyújtanak a feje fölé. A dán buddhistához több úton is eljuthattam volna, ugyanis a népfőiskolámról egymástól függetlenül többen is ismerik őt vagy egy magyar barátját, korábbi szemeszterekről egy másik népfőiskolán, ahol a füstös dán buddhista meditációt meg asszem japán harcművészeteket is tanít; így vagy úgy, megtalálják e hajlékot az utazók.
      Szóval a szerencse vezérelt ehhez a dán buddhistához, szívom a füstöt, kissé fáj a fejem, de sok hasznos infót megoszt velem, kulisszatitkokat egy vagány hétvégéhez CPH-ban. Nörrebróban szállunk? Remek, ott nőtt fel. Bevándorlók, diákok, művészek, sok bohém arc. Melyik hostel? Csodás, ismeri is, majdnem vele szemben a Tsilli Pop bár, olcsó sör, direkt diákoknak, anno ő volt az első vendég, adjam át üdvözletét a tulajnak. Csak két utcával lejjebb a Stengade, a helyi kultikus underground klub. Feltétlenül ugorjunk át Christianiába, és pacsizzunk le az eszkimókkal, majd repüljünk vissza a szép nörrebrói temetőbe, ahol Andersen is nyugszik, meg egy jamaicai rapper díva, aki autóbalesetben lelte vesztét.



      Tehát Nörrebróba foglaltam szállást ötünknek, barátok, húgom, én, mert ez volt a legolcsóbb, lesz, ami lesz, magyar turista árérzékeny. Amikor indulásom előtt a népfőiskolán elmondtam ezt a nörrebrói szállást Christine-nek, a félig dán, félig dél-afrikai diáktársnak, annyit mondott rá, hogyha van veszélyes része CPH-nak, hát akkor Nörrebro, de nem lesz semmi baj, csak maradjunk távol a bandáktól. Nörrebro ugyanis a bevándorlónegyed, volt ott már egy pár komoly zavargás. A dán buddhista is bejelölte a térképen a gettót, hogy kerüljük el ezt a négyzetet itt. Nos, amint betettük a lábunkat Nörrebróba, máris éreztem, hogyha Koppenhágába költöznék, csakis ebben a negyedben érezném magam otthon. A házfalakon graffitik, nem falfirkák, hanem nagy színes képek a talapzattól a tetőig, hullámzik felénk a reggae. Ahogy haladunk előre a hostelhez, kövezett sétálóutcákon vágunk át, bárok, kávézók serege. Szívom a bohém légkört, végre hazaérkezem valahova Dániában; én Budapesten is a Hétkerre esküszöm. Az egyenes út a hostelhez átvezet a dán gettón, természetesen nem teszünk kerülőt, és persze újfent átérzi az ember a mély igazságot, hogy minden relatív, mert a dán típusú gettó nyugodt, tiszta, talán kevésbé esztétikus, de sehol egy ellenséges tekintet vagy fenyegető testtartás.
     Immár visszatérésem után újságoltam Christine-nek a népfőiskolán, mennyire imádtam Nörrebrót, mert bohém és multikulti, bevándorlók, diákok, művészek, de látni családokat is; igen, felelte Christine, bohém és multikulti, a legtöbb dán valószínűleg pont ezért tartja veszélyesnek.

Snitt.

      Pénteken lecsapott a rossz idő. Skandináv tavasz: zuhogó eső, és a bőröd alatt fázol; legutóbb jó pár éve Amszterdamban éreztem ennyire a csontjaimban a hideget, hogy nincs annyi réteg, amennyi meg tudna védeni - úgy tűnik, nincs szerencsém ezekkel a csatornás, téglaházas, protestáns fővárosokkal, ami az időjárást illeti (más tekintetben viszont igen). Esőben jártuk végig a szép koppenhágai parkokat: ahol az egyik véget ér, ott kezdődik a másik, tavacskák és csatornák, állatok, amiknek itt az otthonuk, kacsák, hattyúk, még gém is, meg amik nem bújtak elő. Úgy tűnik, ha a városvezetés itt üres területre bukkan, azt mondja, csináljunk parkot, és nem azt, hogy jupijé, ezt is eladhatjuk irodaháznak. Kétnapnyi vacogós séta után arra jutok, hogy Koppenhága a legélhetőbb város, ahol eddig jártam: a belvárosban színes utcácskák kreatív domborulatokba csavarodó templomtornyokkal, hogy öröm a szemnek, sok víz és zöldterület, hogy karnyújtásnyira legyen a természet, és ami a számomra fő, rendelkezésre áll a bohém negyed. No meg a biciklikultúra: a biciklik leláncolatlanul hevernek a járda szélén a gazdájukra várva (nem vicc!), mert olyan jó a közbiztonság, hogy nem kell parázni attól, hogy ellopják, és széles biciklisávokon lehet tekerni, nem úgy, mint Budapesten, ahol nem tudsz dönteni, hogy a bringát hajtva az autósokra vagy a gyalogosokra legyél tekintettel, mert nincsen számodra hely. Az utcákon nincs teperés és tömeg. Csak ne lenne ennyire csapnivaló a klíma.
      Másnap reggel havazik. Nem hisszük el. Pedig szombatra napos időt jósolt a meteorológia; később ugyan kikandikál a nap - húgom megjegyzi, a dán napos idő olyan, mint a magyar mogyorós csoki, ami nyomokban mogyorót tartalmazhat, a dán napos idő pedig nyomokban napsütést. A masszív hidegben a csütörtök és a péntek estét is a hostelben töltöttük; megbéklyóz a vacogás. Aggódom: mi lesz a serendipitymmel, amit olyan jól előkészített a füstös dán buddhista?



      Szombat délután a nap csak átfúrja magát a vastag felhőpaplanon. Mire Christianiába érünk, igézőek a fények, és örömmel pacsizunk le az eszkimókkal. Hivatalos nevén Christiania Szabadállamot, a 34 hektáron elterülő, kb. 850 lakost számláló lekerített területet 1971-ben nyilvánította függetlennek pár hippi, bekvártélyozták magukat a régi katonai barakkokba, majd felépítettek még pár házikót, hogy jusson elég hely minden betelepülőnek. Christiania elvileg nem tartozik az EU területéhez, bár az átjárás nyitott. Külön állam, külön szabályok, adót fizetni a dán államnak tilos. Beköltözni ma már csak meghívóval lehet, magyarán közeli barátokat vagy házastársat (párkapcsolatot) kell szerezni a helyiek közül annak, aki ide kívánkozik. Kávézók és koncertterem, a főtéren kannabiszárusok; a szabadság illata. Szép színes graffitik a régi katonai barakkok és a self-made házikók falán. Nagy kört teszünk a napsütésben, hátrább óvoda és játszótér a jövendő christianiai generációknak, pici házikók a tóparton és utcákba rendezve, vékony falak, mi tartja össze őket ebben a szélben, csak a jó szellem meg a festék óvja a kopott gerendákat; biztos csak nyári lakok, mert itt képtelenség kibírni a telet; nem, nem, nézd, ott rebbent a redőny.



      Miért hagyják meg a dánok Christianiát, amikor egy kézmozdulattal lesöpörhetnék a föld színéről? Ugyanazért, amiért a királynőjüket sem bántják, pedig semmibe nincs már tényleges beleszólása, csak dísznek van, és sokba kerülnek a kastélyai. Ne legyünk naivak, nem a tolerancia. A dánok saját bevallása szerint a válasz roppant magától értetődő: a királynő és Christiania is több pénzt hoz, mint amennyibe a kastélyok és a kiesett adóbevétel kerül - a turizmusból. Sokan azért jönnek CPH-ba, hogy lássák a világ egyik legrégibb monarchiáját. És emlékezzünk csak, hogy amikor Dániába érkezésem napján tettem a fővárosban egy pár órás sétát, ki nem hagytam volna Christianiát.
     Szombat este végre felkeressük a Stengade nevű underground klubot, egy tegnap kezünkbe nyomott szórólap szerint ma reggae buli várható; most vagy soha, holnap utazunk tovább Malmőbe. Nem kell sokat keresgetni, telegraffitizett alacsony épület az emeletes házak között. A lépcső tetején két alak ül, és érkezésünkre elénk tornyosul a testesebb, illetve lecövekel közénk és az ajtó közé - közli velünk, hogy zártkörű buli. Nem értjük, lehetetlen, hiszen a szórólap szerint. A haverja, egy cingár fiú int, hogy ne higgyünk neki, lépjünk be nyugodtan, de az óriást elég nehéz lenne kikerülni. Csüggedten nézünk össze, szerencsétlen magyarok, és akkor hirtelen megértem a szitut, hogy ez a dán humor részeg megtestesítője, akivel itten találkoztunk, mert tipikus dán humor beetetni a másikat valamivel, ami nem igaz, B-t mondani, amikor A a helyzet, tagadással ironizálni, vagyis azzal szívatni a szerencsétlen külföldieket, hogy staff party a reggae buli helyett. Az óriás kérlelhetetlen, staff only és punktum, a cingár fiú mutogat, hogy rá se hederítsünk, de nem tudjuk kikerülni a fizikai akadályokat. A dán humor miatt vagy sem, az underground buli végképp füstbe ment.
     Marad a misztikus dán telihold, a sápadt gömb az üres, mélykék égen, meg egy vicces játszótér mászókája; körülvesz a gyengéd harmónia. Végül betévedünk egy igazi dán késdobáló kocsmába, és végre kapunk egy szeletet a nörrebrói bohém életből. Lelógó bádoglámpák, gagyi német slágerek és kérges arcú középkorú dánok a szomszéd asztalnál, akik tapsolnak, ritmusgyakorlatokat játszanak a gagyi német slágerekre; mosolygunk és nagyon bírjuk egymást a két szomszédos asztalnál, még koccintunk is velük. Skaal.

Snitt.

     Hamisítatlanul Dániát éltük, interpretálom a többieknek az eseményeket: szélsőséges időjárás és összement nagy lehetőségek. Igen, a dán filmekben is mindig elbaszódik valami, mondja Gergő.
     Ne gondoljátok, kedves Olvasók, hogy csalódott vagyok. Sőt, éppenséggel nagyon elégedett. A minap írtam, hogy egy átfogó pszichológiai kutatás szerint a dán a legboldogabb nemzet a világon, aminek sok egyéb mellett az egyik oka, hogy a dánok nem várnak túl sokat, sőt, inkább kevesebbet, és mindig megelégednek annyival, amennyit kapnak. Korábban frusztrált lettem volna, ha csupán ennyi valósul meg a nagy ígéretekből. Dániának hála, a boldogsághoz számomra immár elég, ami épp van - jelen esetben a misztikus dán telihold, a mókás késdobáló kocsma és a gyengéd harmónia.