Utózönge 8. - Tovább

     Lassan lezárul a Dánia-történet. Elenyészik, a múlt martalékaivá válik. Gondolom, érdekel néhányat közületek, kedves Olvasók, hogy mi lett velem azóta. A magánéletemet kevéssé vittem vásárra a blogban, nem lesz ez másként a zárszóban sem; ilyen vagy olyan módon, de minden munkámban előtérbe került, vagy előkerült az írás (vagy az írói vénámmal találtam munkát, vagy a munkámban figyeltek fel az írói vénámra), nincs ez másként jelenleg sem. Mellesleg írtam és írok pár cikket dániai élményeimről különböző fórumokra; inkább az építő tanulságokról, mint az árnyoldalakról.
     Időnként volt némi kellemetlen érzés bennem, hogy blogolgatok itten magyarul a dánokról és Dániáról, mintha kibeszélném őket a hátuk mögött. Persze hülyén vette volna ki magát, ha nyakon öntöttem volna valamelyik tanárt (ne adj isten: az igazgatónőt) a véleményeimmel. De a szemeszter utolsó hetébe beiktatták a félév értékelését egy délelőtti programként. Én akkor már csak fél lábbal vettem részt az iskolai teendőkben, és előző este, ahogy felettébb spiccesen átfutottam a napirendet, elintéztem magamban annyival, hogy úgyse nyitnám ki a számat a dán diákok serege előtt; kifekszem inkább a macskajajt. Másnap dél körül ébredten frissen és üdén, ekkor világosított fel néhány nemzetközi diáktárs, hogy az értékelés, ami már ki is ment addigra a fejemből, külön zajlott dánoknak és külföldieknek. És hogy nem ártott volna jelen lennem, mert csak az a két magyar srác beszélt (és lelkendezett), akiknek sikerült a beilleszkedés, a többiek, akik már az órákat számolták, mikor megyünk haza, nemigen tettek hozzá, illetve amikor a tanár megkérdezte, vajon mi lehetett az oka a katasztrofális integrációs mutatónak, annyit említettek, hogy a korkülönbség, de arról, amiről hónapokig beszéltünk, hogy a dánok nem nyitnak és nem beszélnek velünk angolul, nem esett egy szó sem. Annyira azért ismertek a többiek, hogy tudták, én kinyitottam volna a számat, persze nem olyan módon, hogy a dánokat szidjam, hiszen az ő szemszögükből meg minden bizonnyal minket szidhattak. Viszont tényleg nem ártott volna rámutatni, mennyit számít a tradíció, miként fogadják az idegent Dániában és miként Kelet-Európában: előbbi helyen az odajövőnek kell igyekeznie, míg utóbbi helyen a vendégért mindent.
       Zavart volna a tudat, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt; tartoztam annyival Dániának, hogy legalább "szólok". Ebédnél oda is mentem a tanárhoz, aki a külföldiek értékelését vezette, és aki mellesleg a számomra eksztatikus angol irodalomórákat tartotta, hogy elnézést, elaludtam reggel, de ha volna valamikor tíz perce. Nem szükséges, ha csak nincs kifejezett közlendőm; erre bevillant a reflex, hogy ha neki nincs mit kérdeznie, én sem traktálom őt, és lezártam annyival, hogy nincs. Így nem informáltam Dániát a kelet-európai vendégszokásról; tudatlan maradt; a feladat megvárja a jövő generációt.
       A tanár kihátrált a helyzetből, értelmezte egy magyar barátom. A dánok nem szoktak olyan ügyet újra felnyitni, amit lezártnak tekintenek, mondta egy másik magyar barátom, aki a Grundfosnál dánokkal dolgozik együtt. Ismét az eltérő kultúra emelt falat, így spekulálok.

Snitt.

     Kérdezik néha, változtam-e, tanultam-e valamit Dániától. Egész sok mindent tanultam. Ha már a jövőnél tartunk, be kell vallanom, hatott rám a dán hozzáállás, hogy mindenki találja ki, mivel szeret foglalkozni, és foglalatoskodjon azzal. Nem jártattam görcsösen ilyesmin az agyam, előbukkant magától a gondolat, hogy ha írni szeretek, utazni, és angolul bármit, akkor próbáljak meg ezekből pénzt csinálni; a pszichológia meg úgyis itt marad a nyakamon, le se vakarhatnám. Tehát olyan lehetőségeket próbálok felhajtani, amik összhangban állnak az elképzeléseimmel, és nem tapogatózom olyan dolgok felé, amit nem tudnék magamnak elképzelni, legfeljebb undor kíséretében. Azt hiszem, kis hazánkban a legtöbben nem elég bátrak azt akarni, amit igazán szeretnének; a rossz gazdasági helyzet mindenre kifogás, a tanult tehetetlenségre főleg; szerintem az ok, amiért itthon sokan nem merik az igazi, megismételhetetlen életüket élni, a diktatúrának nevezett ötven évi gondolatstopnak köszönhető, amikor tényleg nem lehetett. Dánia óta el sem tudom képzelni, hogy mást csináljak, mint amiben örömömet lelem, és igazán a sajátom. Ha ahelyett, hogy 100-an pályáznak ugyanarra a reálisnak tartott életpályára, mindenki a maga misszióját teljesítené, nem lenne annyi összeütközés. Mindenki kiteljesedhetne a maga egyediségében, és a sok egyediség gazdagítaná a közösséget, de ezt már elcsépeltem.
      Ehhez kapcsolódik a második tanítás. Ugyan Dániában nem kerültem jó közösségbe, de még az inverzén keresztül is beláttam, belátom, hogy a közösség remek dolog lehet, és rengeteget adhat. Egyrészt senki nem tökéletes - ami belőle hiányzik, megtalálható a másikban, és a közösségben kiegészíthetik egymást. Másrészt a népfőiskolai zeneórákon jöttem rá, milyen fantasztikus, amikor a részekből nemcsak a részek összessége, hanem egy új minőség, az Egész keletkezik. Minden hangszerszólamnak megvolt a helye az együttesünkben, mindegyik hozta a saját színét, de ami keletkezett, nem az egymás mellett hullámzó szólamok szomszédsága volt, hanem sokkal több annál, a zene egysége. Valahogy így keletkezik a jóléti állam utópiája az adófizető állampolgárokból. A jóléti állam tanítása a közösségi felelősségvállalás: az a rész, amit én beadok (ha többel rendelkezem, többet, ha kevéssel, kevesebbet), hozzájárul ahhoz, hogy a sok részletből létrejövő közösből mindenkinek egyenlően jusson; nemcsak magamról, hanem közvetve mindenkiről gondoskodom. A felelősségem: részt vállalni egy kiterjedt alkotásban, ami gondoskodik rólam és (ideális esetben) hozzásegít, hogy megtaláljam a helyet, ami a sajátom, ami saját magam vagyok; felelek valamiért és cserébe részesülök. Ami pótolhatatlanná tesz: a tény, hogyha egy láncszem kiesik, megérzi az egész láncolat.
      Végezetül megtanultam a pillanatban élni. A napi nyűgök, a rezsi, a küszködés összetöpörödtek, és nem foglalnak már le akkora figyelmet. Panasz helyett sokkal inkább észreveszem, sőt beleélem magam a pillanat teljességébe: jártamban-keltemben egy szép utcába, ahol kopog a macskakő és megszépültek az épületek; az őszi napba, ami melegít a maga visszafogott módján; a fák színváltozásába, ahogy a zöld levelek közt napról napra több a sárga, a vörös, a barna; az emberekkel való együttes élményekbe, amik kimeríthetetlenül újratöltődnek minden nap; vagy ha egy rokonszenves gondolatot olvasok egy könyvben, pláne, ha magam alkotok egy frappáns mondatot. Rengeteg szépség sűrűsödik egy pillanatba. És mi másból áll az élet, mint a pillanatokból.

Köszönöm a figyelmet,
kedves Olvasók.

Eurotrip Step 2 - Dél

Utózönge 7. - Kételyek

     Utólag, mert már igencsak az "utólag"-ba evezett az idő, olyannyira, hogy a Dániában megélt életérzést mesterségesen tudom csak életre kelteni magamban, például azokkal a zenékkel, amiket ott hallgattam, vagy végigpörgetve pár ott készült fényképet, szóval így utólag be kell vallanom, hogy ezt a blogot nem volt könnyű írni, sőt, a sok magabiztosnak hangzó mondatot mély önmarcangolás előzte meg.
     Nem kis bűntudattal mondtam a dánokról, hogy elzárkóznak, sőt kirekesztenek, pláne, hogy társult ehhez némi szociálpszichológiai ismeret is arról, hogyan működik a csoportészlelés és a csoportdinamika. Szerencsére ez elsősorban az én tapasztalatom a dán népről, minden bizonnyal léteznek mások, akik sokkal jobb benyomásokat szereztek. Valószínű, hogyha más országba mentem volna, és ugyanilyen felturbózott adagban találom magam szembe egy integrációs kihívással, hasonlóan megvisel a helyzet, hiszen az ember - beleértve magamat is - nem közeledésre, hanem idegenkedésre lett programozva biológiailag. Van, aki megkedvelte a dánokat, más az átlagnál hidegebbnek tartja őket, megint más azt se tudja, mi is az, hogy dán. Ez egyetlen népfőiskola egyetlen szemesztere volt, ami húszból tizenhét-tizennyolc (körülbelüli számok) külföldi diák számára nem ütött ki sikeresen integrációs szempontból, ennyit merek biztonsággal kijelenteni - sok más szempontból viszont nagyon is remekül ütött ki. A tökéletesen integrált népfőiskolai csoport csak az ideák világában létezik, és alighanem tanáronként eltérő, hogy néz ki a tökéletesen integrált népfőiskolai osztály ideája; a párhuzamos univerzumok világában pedig végtelen variációjú történetekbe csavarodó népfőiskolai szemeszterek zajlanak.
     Nem tartom magam akkora nagyokosnak, hogy fennen hirdessek holmi megfellebbezhetetlen igazságokat. Gondoltam is sokszor, hogy jövök én ahhoz, hogy kritizáljam a dánok jóléti rendszerét, ami tényleg egy gigantikus és jól működő társadalmi rendezkedés (elrendezése a társadalmi alakzatnak)? Nemcsak a saját, kelet-európai szocialista múltamat vetítem bele, amiről nem szerezhettem tapasztalatot, fiatal koromból kifolyólag? Alig volt a témával kapcsolatban leírt olyan mondat, aminél ne tettem volna fel a kérdést. Nem találtam megnyugtató választ, csak a mélyről jövő késztetés sürgetett tovább, hogy írd, ha baromságnak tűnik is; nem volt apelláta. És mi van, ha csak belevetítettem? Nem dől össze a világ; a lényeg, hogy ilyen vagy olyan módon, de tényleg tanultam valamit a szocializmusról, és így a múltamról is.

     Persze némiképp enyhült a kritikus szellem, amióta a dán egységből visszatértem kis hazánkba, ahol hierarchizált és megosztott a társadalom, az előrejutás pedig csak az uram-bátyám viszonyok mentén lehetséges az általános feltételezés szerint, illetve a többség ezen a vonalon próbál előrejutni.
     Megjegyeztem valahol, hogy a dán társadalom, valószínűleg a többi skandináv országgal együtt, korunk talán legfejlettebb társadalma. Egyrészt az egyenlőségalapú berendezkedés teszi kivételessé, hogy mindenki egyenlően értékes, egyenlő szolgáltatások illetik meg, nincs kettős mérce a bankárnak és a portásnak; másrészt, legalábbis Dániában, a társadalom tagjai által egymás iránt táplált közmondásos bizalom teremt jó légkört, amihez ugyanúgy hozzátartozik, hogy nem zárják az ajtókat, mint hogy bíznak benne, hogy a másik is vállalja a saját részét a közös felelősségben, a jóléti rendszer fenntartásában. Azon persze lehetne vitatkozni, hogy a szolidaritás eszméje, vagyis akinek több van, többet ad bele, mennyire igazságos vagy hasznos, viszont kétségtelen, hogy szép eszme, és kiegyenlíti a különbségeket (ahol pedig mindenkinek egyenlően sok jut, ki akarna lopni... de hogyan lesz ott mindenkinek egyenlően sok...? Inkább hagyjuk).
      Én a magam részéről egyéniségkultuszban nőttem fel, és a jólét nem elég vonzó ahhoz, hogy hagyjam csekélységemet megfaragni - mint írtam, a bohém beállítottság például már nem fér bele a dán szabványokba, pont a termelésben való vonakodó részvétel és a csökkent adófizetési kedv miatt, márpedig a pörgő gazdaság és az adó a jóléti állam két pillére.
     A dán társadalom egyenlőséggel és közösségbe vetett hittel kapcsolatos vívmányai vitathatatlanok; örömmel követem a példát, feltéve, hogy az ehhez vezető királyi út nem az idomuló egyformaság. Eljátszottam a gondolattal, lehetne-e vajon egyenlőséget teremteni nem jóléti, hanem valami egyéb alapon? Vajon motiválhatja más is ilyen mértékű szerveződésre az embereket, mint a vagyonkájuk? Nem egyenlően értékes adófizető polgárok, hanem egyenlően értékes valaki mások lennének a társadalom építőkövei. A gondolatkísérletem sajna még hipotézisig sem jutott, de hát előttem az élet.
     Dánia természetesen baj nélkül túlélte a luciferi hajlamú, felforgatóan gondolkodó látogatót. Én pedig felfogtam valamit egy nem sejtett mélységeket rejtő országból (a megértés szót nem merném használni semmivel kapcsolatban); jutott pár gondolatnyi rálátás és néhány katartikus pillanat.
       

Utózönge 6. - Emlékek

Grenen-fok, Dánia északi csúcsa, ahol két tenger folyik egymásba (Skagen)

     Már a nyárnak is lassan vége, és egészen messze került tőlem Dánia, illetve én kerültem messze tőle. Vajon mi maradt meg belőle, mi maradt velem a jelenben?

     A harag, amit amiatt éreztem, hogy nem egyesült a két tábor, dánok és kelet-európaiak, már elpárolgott. Én úgy interpretáltam, hogy nem fogadtak be, ők alighanem úgy, hogy nem igyekeztünk eléggé beilleszkedni – idomulni az általuk felállított keretekhez; ahogy hallottam, a helyzetet úgy értékelte az egyik dán diák, hogy mi jöttünk ide, nekünk kell erőfeszítést tenni, ha közéjük szeretnénk tartozni. Persze utólag rájöttem, hogy naiv és hamis azt várni, hogy a dánok olyan elánnal barátkozzanak, mint mondjuk az olasz férfiak – én se adom fel a magyar büszkeséget, ők miért adnák fel a dánságukat?

     A harag tehát elszállt, pláne, hogy nem valószínű, hogy a jövőben szoros viszonyt ápolok Dániával, nem áll fenn a veszély, hogy sokat találkozunk, és ismét összecsap az össze nem illésünk (összecsiszolódás helyett), illetve a jövőben nem a dánokkal szándékozom próbára tenni az össze(nem)illést; minek tartanék hát haragot?

     Megmaradt viszont a látomások szép emléke, amikkel megajándékozott az öt hónapos népfőiskolai ösztöndíj, a svédországi vadludaktól kezdve, amelyek szinte hozzám értek röptükben és jártukban, a Berlinben megjárt, világháborús romokból emelt dombra épült hidegháborús radarállomáson át a dán falu határáig, ahol festménnyé változott a jütlandi préri. Velem marad e helyek színe és íze, történetük és az asszociációk, amiket felkeltettek bennem, megmaradnak teljességükben, amilyennek abban a kimerevített pillanatban láttam őket.

     Nem hagynak el a meglátások sem, amik hónapokig körvonalazódtak előttem, majd gondolattá értek bennem. A következtetéseket levontam, megszilárdultak, és legfeljebb új tapasztalatok módosíthatnák őket. Nem voltak épp kellemesek a konklúziók. Most is gyakran eszembe jutnak, amikor tükörbe nézek, mert ezek vésték a rövid, de immár nem múló ráncot a két szemöldököm fölé középtájban. Paradoxon, hogy életem első ráncát épp egy jóléti államban szereztem.

     Ha magára Dániára gondolok vissza, leginkább a bizarrul mérhetetlen jólét jut eszembe, ami abnormálisnak tűnik ahhoz képest, hogy mekkora a szükség a világ más részein. Ha Dániában élnék, vagy állandó bűntudattal kéne küzdenem, esetleg rengeteget jótékonykodnom, vagy érzéketlenné kéne válnom és a szükséget szenvedőket hibáztatnom a saját sorsukért, mindenesetre kirekesztenem a tudatomból a nélkülözőket. Ilyen ellentétek egyik pólusán aligha lehetnék egészséges lelkületű.

     Sokszor eszembe jut a népfőiskolai tanáraim erőfeszítése (szélmalomharca), hogy hidat kovácsoljanak emberek, nemzetek közt, nem is annyira a programozott közösségépítéssel, mint inkább a saját példájukon keresztül.

    Remélem, megmaradnak számomra a társaim, akik barátokká lettek; ez csak rajtam múlik. A népfőiskolai szemeszter legnagyobb haszna, hogy ha dánokra nem is, de számos barátra szert tettem több közép-európai országból; és velük kis hazánk határai mögött is nemzetközivé tágulhatok.

    Úgy érzem, a magyarok közül mindenkihez közel kerültem, kis kolónia voltunk a nagy csoportban. Öt hónapig egy fedél alatt élve óhatatlanul megismerjük a másikat olyannak, amilyen valójában. Nem az a fontos számomra, hogy megmarad-e ez a kapcsolat a „való világban” is, hiszen a találkozásunk előtt is volt élete mindannyiunknak, és azután is lesz; nekem sokkal többet ér az élmény, hogy olyanokat tudtam megszeretni és befogadni a világomba, akik értékrendben és életfelfogásban különböznek tőlem, akár homlokegyenest az ellenkezőt képviselik; a „való világban” valószínűleg nem barátkoztam volna össze velük. Megéltem, milyen, amikor valaki honfitárs (még ha a „haza” szó nem is kifejezetten országhatárt jelent számomra), hogy a különbségeken túl összeköt valami mély, fontosabb, és tudom, ha a kis hazánk levegőjében kavargó sok ellentét manifesztálódna, én pedig szembekerülnék egykori társaimmal – és így akármelyik honfitárssal –, nos, nem tudnám meghúzni a ravaszt egy polgárháborúban.

      Mivel számomra a haza nem országhatárt jelent, csak szükségképp azokkal kerültem mélyebb kapcsolatba, akikhez az anyanyelven keresztül könnyebb út vezetett, de ebben a viszonyban a „magyar” címke lényegtelen, csak a kapcsolódás ténye marad, megéltem azt is, hogy a másik elsősorban embertárs, és én megszeretem és befogadom őt a másságunk ellenére. Megéreztem, milyen sokat kaphatok, ha hagyom, hogy elmosódjanak köztünk a határok.

     Azt hiszem, ez az élmény hozott belém megnyugvást, nagyobb egyensúlyt.  Közelebb vitt a középpontomhoz.

a Skagen óra logója, a két egymásba olvadó tengerrel

Utózönge 5. - A gipsy-motívum

Kilátás a Silkeborg melletti Himmelbjergetről

     Ennek a gipsy dolognak megvolt a maga íve az öt dániai hónap során, bár csak néhányszor bukkant fel a téma, s lehet, csak én érzem bele, hogy a felszín alatt vájta a maga medrét a folyamat.
     Első ízben a nemzetközi diákok skageni kirándulásán ütötte fel a fejét, illetve a tanárunk ütötte fel a lapot, és kerek perec megkérdezte, hogy is van nálunk, magyaroknál ez a gipsy dolog, amiről mindenfelé annyit cikkez a sajtó. Hát sok magyarnak volt saját élménye arról, hogy a cigányok nem képesek beilleszkedni, csak lehúznak, akit tudnak, dolgozni meg derogál. Bevallom őszintén, pironkodva, hogy nem sokat fűztem hozzá, csak annyit, hogy már az oktatásban hátrányba kerülnek, ami aztán a későbbieket is determinálja, sok esélyük és választásuk nincs. A sok, érintett vidékről származó honfitársnak volt épp elég története, és én, aki sem integrációharcosként, sem atrocitást szenvedett félként nem szereztem tapasztalatot, nem gondoltam, hogy okoskodnom kéne. Feleslegesnek éreztem még csak menteni is a látszatot, amit amúgy se igen lehetett volna, miután valaki olyasmit mondott, hogy jobb lenne, ha egy sem lenne belőlük. Az igazság tehát megállíthatatlanul napvilágra került, és mi tagadás, azon a napon nem duzzadt bennem óriásira a nemzeti büszkeség. A tanár diplomatikusan annyit tett hozzá, milyen szomorú, hogy szinte teljes országok, mint Magyarország, Románia, talán még Bulgáriát említette, úgy gondolkoznak egy embercsoportról, mint a nácik a zsidókról. Ehhez nem fűzött hozzá senki semmit (mit lehetne, így igaz), pláne, hogy a beszélgetés este történt, és már kapatosak voltunk, az ilyen zavaró megjegyzések felett könnyű volt elsiklani.
     A téma egy időre látszólag feledésbe merült, bár nem kétlem, hogy a kirándulás utáni szerdán a népfőiskolai tantestület érzékletes beszámolót kapott a magyarok gipsykhez való hozzáállásáról, mert szerda délelőttönként a tanári kar egy órát töltött azzal, hogy a diákokkal kapcsolatos mindennemű értesüléseit megtárgyalja, nemcsak a személyiségfejlődésben tapasztalt előrehaladást, hanem azt is, ki kivel kavar. Persze a tanárok nem kezdtek el minket megbélyegezni, nem náciztak le, nem állítottak pellengérre senkit. Én sem náciztam le senkit, nem is gondoltam senkiről, hogy náci lenne, mert lehet, hogy én is hasonlóan gondolkodnék, ha egy érintettebb vidékről származnék, ezt bevallom, pedig – remélem – nem vagyok rasszista. Tudom, hogy aki az egyik oldal szülötteként hőzöngve nácizik, a másik oldal szülötteként hőzöngő náci lenne – ha valakiben hőzöngés van, a körülményeknek megfelelően talál majd kiutat a gőz, más szóval a harcosok személyiségprofilja oldaltól függetlenül egyforma. A tanárt, aki Skagenbe vitt minket, nemsokára másik tanár követte a nemzetközi diákok hétfő-keddi óráján (a népfőiskola terveinek megfelelően több tanár tanított minket a félév során), és megfigyeltem, hogy eztán mintha kevesebbet bratyizott volna velünk, külföldiekkel, mint a dánokkal, de ez lehet optikai csalódás, vagy lehet ezer más oka.
      Teltek a hetek, bennem apadt a lelkesedés, a dán-külföldi integráció nem akart szárba szökkenni, mi külföldiek sem alkalmazkodtunk mindig maradéktalanul. Hallottam egy-két sztorit, hol a helye a kelet-európaiaknak a dán társadalomban (olyan munkát kapnak, ami a dánoknak nem kell, annyiért, amennyiért a dánok már nem vállalnák el), és arra jutottam, amit aztán csak utólag vallottam be a blogban, hogy a kelet-európaiak váltak Dánia gipsyjeivé. Mert az udvariasság álcája mögött a bánásmód és a fejekben levő hozzáállás felettébb hasonló. Alighanem minden országnak szüksége van a maga gipsyjeire, akiket hibáztathat, ha rosszul mennek a dolgok, akiknek lepasszolhatja a megalázó melókat, és akiket megvethet a többség, hogy így tákolja össze a felsőbbrendűségi tudatát. Olyan ez, mint a szelep, ami kiengedi a fáradt gőzt – ezzel a legkevésbé sem azt mondom, hogy ez így van jól, és elfogadható. Azért megnézném, Nyugat-Európában mennyit nyelnek a vendégmunkások. Kis hazánk nem a fejlett diplomáciai érzékéről híres, így ahhoz sem értünk olyan jól, hogy elfedjük és lehazudjuk a szart.
      Elértünk május elsejéig. Addigra már a negyedik tanárt koptattuk, akinek végre volt hozzá érzéke, mi kell a kelet-európainak. Véleményem szerint bizakodásra ad okot, hogy míg az igazgatónőn azt éreztem, hogy mást mutat, mint amit mond, és mást mond, mint amit gondol (főleg a szeme tudott árulkodó lenni), addig ez a tanár, Martin, aki május elején került nálunk sorra, és aki az igazgatónő távollétében ellátta a helyettesi feladatokat, mindig azt tette, amit a belseje diktált, nemcsak mímelte a kedvességet, viszont őszintén begorombult, ha elszakadt nála a cérna, bár az ilyen ritka epizód után másnap elnézést kért a pórul járt diáktól. (Az ilyen apróságok miatt tartom nagyra a népfőiskolai tanáraimat: nemcsak alázattal szolgáltak fel ételt diákjaiknak egy-egy fontosabb eseményen, hanem bármikor bocsánatot kértek a diáktól, ha úgy érezték, nem voltak korrektek; szó sem volt náluk tekintélyelvről, mással vívták ki a tiszteletet, és ezzel a tekintélyt.) Martin tehát tudta, ha azt akarja, hogy mindannyian jól érezzük magunkat a hétfő-keddi kiránduláson, hogy jó legyen együtt lenni, akkor a kelet-európai módi szerint kell programot szervezni. Szó sem lehet tehát unalmas dán nemzeti emlékhelyekről, látogathatja otthon eleget mindenki a saját emlékhelyeit, ha ahhoz van kedve. Felvitt inkább minket Silkeborg mellé Dánia legmagasabb pontjára, ahonnan igen szép kilátás nyílt egy tóra, és ott május elseje tiszteletére előhúzott egy üveg rövidet (a népfőiskolán központilag szabályozták az alkoholfogyasztás idejét, ami persze sosem tanórára esett); azonnal felcsillant az egyszeri kelet-európai szeme, hogy ajándékként extra piához jut. Koccintottunk, és úgy emlékszem vissza, hogy az a hétfő-kedd, a viborgi és silkeborgi kirándulás sikerült a legélvezetesebben, nemcsak a természet miatt, hanem mert szimplán jól összejöttünk, és senki nem akarta megváltoztatni, elvárásokba skatulyázni a másikat.
      Tehát koccintottunk, és Martin röviden mesélt egy sztorit, mintegy megemlítette, annyira mellesleg, hogy nem tudom pontosan felidézni, és már akkor sem volt meg minden részlet, de a lényeg, hogy a tizenkilencedik századi Dániában volt egy felvilágosult, vagyonos polgár, aki azt tűzte ki célul, hogy segítsen a cigányoknak (tutira nem értettem félre, dániai gipsykről volt szó, bár nem tudom, azóta mi lett velük), akiket mindenki utált, ki nem állhatott egész Dánia. Hülyének is tartották, mit jótékonykodik, de a polgár csak azért is munkát adott a dániai gipsyknek, és emberként bánt velük. Mindez nagyon röviden hangzott el május elsején, senki nem fűzött hozzá semmit, és annyira megvolt a helye a gipsy ívben, hogy azt hittem, hallucinálok, de csak nem. És semmi kioktatás, kritika nem volt abban, ahogy Martin ezt mesélte, mintha adomázna egyet, és tulajdonképp könnyített is rajtam, mert azt mondta ezzel, hogy Dánia sem makulátlan gipsy ügyben; nagy szó, hogy ezt bevallotta. És mindez annyira klappolt ott a hegyen, hogy mindenki gyarló, de a hibáival együtt mindenki szeretetre méltó és elfogadható.
      Finálé gyanánt cigány lagzira is sor került az utolsó népfőiskolai buli témájaként, amire a kelet-európai, aki tudja, miről van szó, felöltött valami cigányosan feltűnő holmit, a dánok pedig maradtak a jól bevált trendi, fekete koktélruhánál. Nem az ő hibájuk, a cigány kultúra végül is a mi kultúránk része, érteni mi sem értjük, de látunk belőle valamennyit, ők meg talán azt sem tudták, eszik-e vagy isszák, és lehet, a sajtóra sem figyelnek oda, hogy legalább minimális értesülésük lett volna.

Utózönge 4. - Pontosabban

     A hét elején pontosabban is meg tudtam fogalmazni, mit mondott nekem Martin Andersen Nexö azon kívül, hogy a Hódító Pelle második kötetében megmutatta a dán jóléti szocializmus színét és fonákját 100 évvel ezelőtt és 50 évvel azelőtt, hogy a dán jóléti szocializmus elkezdett volna teljes szépségében tündökölni. Hét elején a belga sör oltárán áldoztunk egy barátommal, akit a Grundfos és Dánia közvetített az életembe (a dán útnak több jótékony következménye volt számomra, így új emberek, új barátok is), és aki hozzám hasonlóan vélekedik a mitikus dán Rendszerről.
     Kettőnk eszmecseréje, no meg a jó belga sör - hogy senki dicsőségét ne vegyem el - inspirált arra a gondolatra, hogy szerintem egy jó közösség nem a kontrollált és irányított, apró egységekből tervezett szervezet, hanem a saját magáért felelős és magát alakító egyénekből, illetve az Énjükből, egyre teljesedő "világukból" alkotott társulás.
     

Utózönge 3. - Hódító Pelle

      Mielőtt Dániába utaztam a télen, a magam módján ismerkedni kezdtem az országgal: írni szerető ember lévén az irodalom felől közeledve. Nem torpantam meg Hans Christian Andersennél, tovább szörföztem a nevek között, amiket felkínált a kereső és a Kristó Nagy-féle világirodalom-történet, míg valahogy megakadt a szemem Andersen Nexőn. A szerző neve ugyanis ismerősen hangzott, és hamar rájöttem, hogy takarítás közben botlottam bele gyakran gyerekkoromban, egy könyve ugyanis ott állt a polcon. Próbáltam felkutatni a könyvet a sok összezsúfolt kartárs közül, a polcokat pásztázva a jellegzetes, az évek alatt fosszínűvé fakult barna borító után, és szerencsére még mindig azon koordináták alatt állt, mint gyerekkorom takarítása idején.
      Így került a kezembe a Hódító Pelle két kötetbe rendezett tetralógiája, olvasni is kezdtem a várakozás utolsó pár hetében, és úgy lebilincselt, hogy rövid kóstolgatás helyett majdnem a végéig ettem az első kötetet. Magához láncolt, mert még nem olvastam soha a száz évvel ezelőtti falusi és kisvárosi világ ilyen kendőzetlen és mégis szépséggel rajzolt leírását, semmi hamis álszemérem, idealizálás, a szex az szex, az ököl az ököl, a következmény meg következmény, minden halálnak megvan a maga története, és a pszichológia és szociológia összes ma ismert törvényszerűsége érvényes volt akkor is, ugyanazok a forgatókönyvek játszódtak le száz évvel ezelőtt. És a szereplők (jellemek, sorsok) hihetetlen sokfélesége, mindegyik gondosan kibontva és követve, eltűnő és felbukkanó karakterek a maguk fejlődéstörténetével, amelyek nem prototípusok, mint sok társadalmi regényben, hanem – élő egyéniségek. Hosszú évek megfigyelésével lehet csak ennyi életet összegyűjteni.
      Az első kötet végén jártam, amikor el kellett utaznom, és félbehagynom a könyvet, mert a súlylimitből persze kiszorult. Majd megelevenedett a szemem előtt a dán táj, a vidék és a kisváros, a népfőiskolai kirándulások során jártunk egy-két régi, fachwerkes, színesre vakolt tanyaépületben, no meg az autóútról mást sem láttam, csak a sárgás tájon elszórt egykori, elhagyatott vagy átalakított tanyaházakat.
      Öt hónap szünet után visszaülhettem a könyvhöz, immár élénk emlékek alapján elevenedett meg bennem a helyszín, a második kötetet kezdve a türkiz tornyos Koppenhága, miközben engem az itthoni táj vett körül, egy magyar falu és a határ. Még sosem tűnt fel, hogy itthon ilyen illatos lenne a nyár, a rengeteg vadvirág miatt, ami a faluszélen tömjénezi a levegőt, ott, ahol épp nincs vetés; mélyre szívtam ezt az új szagot, ami mindig is az enyém volt, csak eddig nem vettem észre (kamaszkoromban egyébként erős allergiám volt, hogy így szabadon asszociáljak, de megszűnt a tünet, és csak stresszes időszakokra jön vissza, de a stresszel együtt múlik is – tanulságos). Szívom a szagot és járom a falut meg a határt; fotózok is, mert nem járja, hogy az idegent megörökítem, de az otthonról nincs egy képem se.

Snitt.

     A főhőssel együtt tehát áthajóztam Koppenhágába a második kötet kezdetén, ahol háttérbe szorult a jellemek sokfélesége (bár maradt így is elég, ami kielégítheti a pszichológiai igényt), és előtérbe kerültek a mozgalmi történések. Alighanem letettem volna a könyvet ezen a ponton, mert kevésbé tudtam volna magam beleélni a szociáldemokrácia küzdelmébe és a nagy szocialista előrehaladásba – ha nem tapasztaltam volna a saját bőrömön e harc és előrehaladás jelenbeli eredményeit (a szakszervezet, szocializmus, szociáldemokraták akkor még egy csomagot képeztek, és úgy vélem, a dolgokat ma is nyugodtan a nevén nevezhetjük, még ha a szocializmus kifejezés jelenleg nem is dívik). Ahogy az egyik népfőiskolai tanár, aki Cambridge-ben tanult két évig politológiát, mondta, Dánia jelenkori arculatát, társadalmát a legerőteljesebben a szociáldemokraták formálták. Mondhatni az ő művük ez a bizonyos jóléti szocializmus. Én pedig egy szerencsés véletlennek köszönhetően a kezemben tartom a könyvet, ami a szociáldemokraták harcát és győzelmét mondja el; a tetralógia harmadik, Nagy küzdelem című fejezete épp azt a gigantikus sztrájkot mutatja be, amelynek végére a Dán Munkaadók Szövetsége és a szociáldemokraták által támogatott Dán Szakszervezetek Szövetsége az 1899-es szeptemberi egyezménnyel tett pontot, a Szakszervezetek Szövetségét mint legitim tárgyalópartnert elismerve, megnyitva ezzel az utat a szakszervezetek és a szociáldemokrácia politikai térnyerése és elképzeléseik megvalósítása felé. A Hódító Pelle ott ér véget, ahol az Utópia című bejegyzés kezdődik, és a jelenkori Dánia előzményeit beszéli el.
     Persze egy regény, még ha (szocialista) realista is, elvileg fikció. Ám a regény borítóján az szerepel, hogy Andersen Nexö önéletrajzi elemekből gyúrta a folyamot, és lerí a sok karakterről is, hogy az élet írta, legalább az elemeket, amikből összetapasztották őket. Nexö sokat átélt és látott, na.
     A második kötetet az tette érdekessé számomra, hogy feketén-fehéren benne állnak olyan meglátások, amiket száz évvel a megjelenés után a saját bőrömön éreztem (a Pelle-tetralógia negyedik része 1910-ben jelent meg), illetve Nexö olyan törekvésekre utalt, amik történelmi tényként szerepelnek Jespersen A History of Denmark című könyvében. A művet tehát a történelmi múlt teszi igazán jelentőssé, ha a szociáldemokraták elbuktak volna, a második kötet feleannyira sem lenne értékes, mint így. Az alábbiakban mindössze annyi történik majd, hogy egy-két általam kiválasztott idézetnek felvillantom a minimál-tartalomelemzését.
     Kezdjük talán az összefogás témájával, Dánia egyik fő érdemével és alapkövével, már csak azért is, mert máig tart, legalábbis a fő irányvonalakban megmaradt az egyetértés (kis hazánkban is, de bárhol a világban akkor sikerül összefogást teremteni az országhatáron belül, ha valamilyen elnyomó hatalom ellen kell lázadni, a külső ellenség eltűnése után aztán felszínre kerülnek ismét a régi viszályok és szétesik minden). Hát Dániában nem esett szét, 50 éve áll a rendszer (csak ragaszkodnak hozzá, ha már 50 évet feccöltek a megépítésébe), nem utolsósorban azért (is) sikerült fennmaradnia, mert igyekeznek alkalmazkodni az új és új kihívásokhoz, de ebbe most ne menjünk bele.

      Nézzük, milyen érzés volt az író számára részt venni a szocialista mozgalomban: „A néptömeg lenyűgözően hatott rá. Több ezer ember jött itt össze egy közös ügyért, és ő kézzelfoghatóan megértette, hogy maga is egy nagy nyájhoz tartozik. – Én is itt vagyok! – mondogatta magában ujjongva; szüksége volt arra, hogy ezt erősítgesse saját magának, és hálás volt a tegnapért. És ha az udvari szállító nem mondta volna azt, ami arra késztette, hogy belépjen! [a mozgalomba – a blogger] Akkor most ki volna rekesztve, mint valami pogány. Amit tegnap tett, valóságos keresztségi fogadalom volt; ezeknek az embereknek a társaságában másként érezte magát, mint másokéban. Mikor pedig ezerhangú énekben törtek ki – az eljövendő Új ünneplésébe kezdtek, borzongás futott rajta végig. Úgy érezte, mintha kaput nyitottak volna, és valami, ami szorongva és elnyomorítva élt benne, kitört volna a fényre.” (Hódító Pelle II., 35. o.) „A tömegek lassú erjedését vad akarat váltotta fel. A zavarból, a kaotikus összevisszaságból vonalak bontakoztak ki, közös tudat alakult ki és irányt adott. Csodálatos módon megnyugodtak, és most lassan és okosan haladtak előre az összefogás jegyében… A munkaadók küzdöttek ellenük, de leküzdeni nem tudták őket; a tömeg, mintha saját belső törvénye szerint járt volna el, mintha belső szerkezete lett volna, amelyhez idomulnia kellett.” (2. kötet, 176. o.)
     Mit is jelentett az összefogás (a nyájeffektuson, a mindenkit egybeölelő szeretetélményen és a közös tudaton túl) gyakorlati szempontból? A Dán Szakszervezetek Szövetsége az összes szakma szakszervezetét és minden település szakszervezeteit tömörítette – tehát az egyes szakmák szakszervezeteit országos méretűvé kellett kiterjeszteni és egybekovácsolni az összes szakmát – irdatlan nagyságú szervezőmunkával (szak(mák egybe)szervezése). Miért volt erre szükség? Hogyha az egyik szakma valamely településen sztrájkot hirdetett, a többi településről ne hozathassanak munkásokat a munkaadók. A „bajtársiasság” volt a közösség elsődleges szabálya, ami fölötte állt az egyén boldogulásának és kenyérkeresetének. Ha sikerült ezt betartatni, csak annyi dolga maradt az agitátoroknak, hogy elérjék, a külföldről hozott munkaerő hazamenjen vagy átálljon. Az 1899-es nagy koppenhágai sztrájk idején minden szakma leállt, és az országos méretű összefogásnak köszönhetően nem lehetett vidékről utánpótlást szerezni, csak segélycsomagok érkeztek a sztrájkolóknak.
      A tömeg összetartására és a sztrájktörők, vagyis a dezertálók lefülelésére minden nap szakmai szervezetek szerinti gyülekezőt írtak elő a nagy sztrájk idején: sorakozó és névsorellenőrzés a munkásoknak; lehet, innen ered a dánok lelkesedése a sorakozás és névsorolvasás iránt, amit a népfőiskolán tapasztaltam. Amolyan „napi harci szemle” volt ez, ahonnan ha valaki hiányzott, az okot igazolnia kellett. A lógás megakadályozására a szép szó és a „kemény kéz” taktikáját vetették be, kinél melyik volt szükséges.
      A csatlakozni vonakodó munkásokkal, majd később a sztrájktörőkkel nem bánt kesztyűs kézzel a szervezet. Aki nem velünk, az ellenünk, fogalmazódik meg többször. Néhány idézet a teljesség igénye nélkül: „… a szervezetlenek fölé helyezte őket, társadalmi fölényben levőknek érezték magukat velük szemben; belépni a szakszervezetbe egyértelművé vált a társadalmi rangban való előrehaladással. Ez sokakat megfogott, másokat meg a szomszédok erős ellenőrzése késztetett a belépésre. Az eszmék lassanként átjárták a nagy bérkaszárnyákat; akik nem akartak csatlakozni, azoknak el kellett költözniük. Úgy néztek rájuk, mint valami alantas fajzatra, és ezért külön negyedekben kellett összeverődniük.” (2. kötet, 177. o.). Hoppá, tehát sokan nem is a magasröptű eszmékért csatlakoztak, hanem a gyors társadalmi ugrásért, (mindig csak a presztízs… ), megint mások pedig – mert nem volt más választásuk, hacsak nem akartak üldözötté válni a saját otthonukban. Nézzük, hogyan viszonyultak a habozók és nemet mondók iránt: „A lógósokat megint vissza kellett hozni a szervezetbe – visszahívni vagy visszakényszeríteni; Pelle a könnyebbik végénél fogta meg a dolgot, és hagyta, hogy a számok ereje hasson a többire. Az egészen makacsokat hagyta, hogy járjanak továbbra is a saját útjukon, ha majd egészen el lesznek szigetelve, és mintegy megjelölve, nem csinálhatnak többé bajt.” (2. kötet, 184. o.). Az író többször használja a "betörni" kifejezést is.
     Ha még lennének kétségeink, azt eloszlatja a sztrájktörők iránti bánásmód (mondhatni a sztrájktörő magát fosztja meg alapvető emberi jogaitól); az író nem minden részvét nélkül, de jogosnak mutatja be a kényszerítést és annak eszközeit. Nézzük, hogyan írja le Nexö tollával a helyzetét egy sztrájktörő: „Három hónapon át zaklattak, pokollá tették a feleségem és a gyerekeim életét, hogy kifüstöljenek innen. Mikor mindez nem használt, elmentek a háziúrhoz, és kényszerítették, hogy mondjon fel nekem… Most aztán kilakoltattak az elöljáróval – mondotta eszelős nevetéssel.” (2. kötet, 264. o.). Kétségtelen, hogy a sztrájktörés a szervezet bukásához vezet, és a szabályt betartók még nagyobb nyomorához; a harcban nincs középút, nincs hely árnyalatoknak. De afelől sem marad kétség, hogy szocializmust – akár a forradalmi, akár a parlamentáris változatot – csak egyféle módon lehet építeni.
      A szakszervezetnek volt még egy szabálya a bajtársiasságon kívül: a tagdíj, aminek elmulasztásáért kizárás járt és – társadalmi szégyen. A tagdíjakból fedezték a sztrájkokat. Nem kell ahhoz csavaros ész, hogy felismerjük, a szakszervezeti tagdíjfizetési kötelezettség alakult át adófizetési kötelezettséggé, aminek mindenki ismerte és tudta már az értelmét: a közös kasszából érkeznek majd a jóléti szolgáltatások.

      Minden munkásnak egytől egyig fel kellett sorakozni a szervezet és a szociáldemokraták mögé, ha parlamenti érvényesülést, és ezen keresztül helyzetük javulását akarták, az ellenállókat lényegében üldözték. Miért volt fontos a parlamentarizmus? „… nem is azért gyakoroljuk a törvénytiszteletet, hogy a kapitalista társadalom törvényeit respektáljuk, …, de jól tudjuk, hogy jaj annak a szerencsétlennek, aki az önbíráskodás útjára lép.” (2. kötet, 156. o.). Az 1899-es harcot nem a lőfegyverek vívták.
     A szociáldemokraták a tömegekkel a hátuk mögött szép lassan egyre több mandátumot szereztek, és Nexö lényegre törően írja le az előrehaladás szerkezetét: jobb bérek, aminek következményeképp növekvő munkanélküliség – elterjedtek a gépek, és a munkaadók kevesebb munkavállalóval is ugyanannyit termeltek, márpedig minek költenének többet munkásaik fizetésére, ha máshogy is megoldhatják… Ezzel párhuzamosan a magasabb bérek felhúzták az árakat. A munkásság egy kisebb rétege valóban jobb körülmények közé került, létrejött az alsó középosztály, a többség azonban, a munkanélküliek segélyekből tengődtek, meg alkalmi munkákból, és – az érzelmi távolságtartás érdekében fogalmazzunk idegen szóval – némiképp devalválódtak, jobbára a szavazójoguk miatt maradtak értékesek.
     Nexö egyik apró jelenetében különösen jól érzékelteti, hogyan rokkantak bele sokan a fegyverropogás nélküli „nagy közdelembe”, és hogy a szabály betartását gyakran csak a kirekesztéstől való félelem miatt vállalták, mintsem meggyőződésből. A történet szerint Vidám Jakab bátyjával együtt lopásra vetemedett a nagy sztrájk idején – öreg apjukat is gondozták –, a börtön után a pálinka sem mossa le róla a tolvaj bélyegét – elgyengülés után nem jár kegyelem –, de legalább felhígítja a valóságot, ahonnan azért be-betör, mi a kötelesség, mert Vidám Jakab a választások napján ijedten és pityókásan lobogtatja a szakszervezeti tagsági könyvét – amit szavazáskor ellenőriznek –, hogy befizette ő a sztrájkjárulékot (jól tette a bátyja, hogy időben felakasztotta magát). Egyáltalán, a munkásokat szervezetten terelik a szavazóurnákhoz… A szerző rengeteg epizóddal ábrázolja, hogyan tett tönkre tömegnyi embert egzisztenciálisan és emberi méltóságában a hónapokig tartó sztrájk miatti éhezés, nélkülözés, és nem volt annyi mandátum és olyan gazdasági fellendülés, amivel ezt helyre lehetett volna hozni.
      Nexö hol szándékosan, hol alighanem önkéntelenül, a szóhasználattal elárulva magát nyújt kritikát erről a bizonyos szocializmusról (ami az ő idejében még nem jóléti), no meg a felsorakozásról. Mert mi történik, ha valaki botlik vagy pechje van, mint a főhősnek is, így vagy úgy vét a szabály ellen, és kiesik a sorból? Megszívta, mondhatjuk, és onnantól kezdve bajlódhat a tömeg szigorú szemével. Nexö van olyan felelősségteljes író, hogy a dicsőség zengedezése mellett a vesztesekről sem hallgat. És bemutatja, hogy azért az egység Dániában is bomladozott…

Snitt.

       A munkanélküliek anarchistákká, kommunistákká stb. lettek, köztük a mi csodált Nexönk is. Ennek köszönhető az a szerencsés véletlen, hogy kezembe került a dán író remek könyve, amiből a fentiekben kiszemezgettem néhány idézetet, ugyanis a szüleim polcára a kommunizmus idején (a szociban, ahogy mondani szokás) került fel a mű (történelmi környezetbe illeszkedő könyvszakma stb.), amit azóta sem adtak ki kis hazánkban; tehát annak a bizonyos kelet-európai–orosz kapcsolatnak köszönhető, ami viccek és sztereotípiák témáját képezi odaát Dániában, hogy belebotlottam ebbe a sokatmondó könyvbe, vagy inkább az jött elém, mert közölnivalója volt számomra. Nem tudom, a szerző mennyire népszerű manapság Dániában, a népfőiskola könyvtárában is megvolt tőle egy kötet, legalább nem feketelistás.
     Nexö kommunista szellemiségű kritikájának interpretálásától eltekintenék – történelmi divatok –; írói önkény. Találtam azonban egynéhány érdekes idézetet, amihez annyi elég orientációs pontként, hogy a századforduló sok eszmei áramlata közé ékelődött a pszichológia első nagy felvirágzása is.
     „Többé már nem elégszem meg azzal, hogy egy kis része legyek az egésznek, magam akarok egy egész világ lenni. Ez őrültségnek hangzik, de úgy érzem, mintha én magam lennék a mérleg egyik tányérjában, a rajtam kívül álló világ pedig a másikban. És amíg egyensúlyba hozom a mérleget, nem is gondolhatok arra, hogy a tömegek élére álljak.” (2. kötet, 396. o.). Nexö a mozgalom és a nagy sztrájk történetének bemutatásakor a tömegeket mint tudatlan gyermeket ábrázolja (többször nyúl ehhez a metaforához), akit vezetni kell, „belátásra bírni”, felvilágosítani. Majd a főhős, aki korábban a tömegek élén állt, amolyan mitikus vezér, kénytelen elvonulni, és pár évet magányos elmélkedésnek szentel (ahol olyan összefüggésekre jut, amelyeket Nexö pár bekezdés alatt megértet velünk, és amelyeknek teljes könyveket szentel majd az ezredfordulón a spirituális irodalom – a mi dán írónk tehát legény volt a talpán, vagy inkább meditáló a fenekén). A magányos elmélkedés után eltűnik a nyájszellem, és helyébe lép az én, így dőlt betűsen, legalább annyiszor leírva, mint a tömeg gyermeki lelkülete korábban. Egyenrangúvá válik a tömeg és az egyén, kollektivizmus és individualizmus, és vezetővé csak érett személyiség lehet, aki megmunkálta az énjét.
     "Vak támadások indultak meg a parlamentarizmus, a szavazati jog és a jelszavak ellen, lázongani kezdtek a rendszerben megnyilvánuló kényszer és népbutítás ellen." (2. kötet, 501. o.); a "kényszer" és "népbutítás" szavak nem az én megérzéseim, hanem egy dán író meglátásai száz évvel ezelőttről; ezúton is elnézést a parlamentarizmustól.
      Teremteni csak az egyén tud, az egyén Énje – mondja nekem a könyv –, méghozzá sok egyén Énje, de ez nem tudatlan, parancsszóra menetelő tömeg, amit különféle eszközökkel belátásra bírtak. Egy neurotikus, anarchista lapszerkesztő szájába bújtatva az alábbi mondatra bukkantam:
„ - Én nem tanácsolok az embereknek mást, hogy gondolkodjanak a saját fejük szerint.
- Ez elég veszedelmes tanács, ha követője akad.” (2. kötet, 431. o.).

Snitt.

     Ne vitassuk el Dánia dicsőségét. Összefogtak, és ha nem is kérdésekre választ kereső, megvilágosodott egyénekből, de belátásra bírt – mikből is?... felépítették az „Ígéret földjét”, ahogy a mozgalom kezdetén nevezték a célt. (Munkahelyteremtés szempontjából jól jött a második világháború utáni gazdasági fellendülés, szóval ez a gond is megoldódott egy időre.) Ami Dániában van, tényleg egyfajta tejjel-mézzel folyó Kánaán (kinek Kánaán, kinek aranykalitka): jólét, valamint a biztonság, nyugalom, rend légköre és berendezkedése, továbbá általános elégedettség a pszichológiai kutatások szerint. Sokaknak ezt jelenti az Ígéret földje. Azért hadd tegyek hozzá annyit, utoljára állítva a dán író szavait tükörként Dánia elé – és jól sejti, aki úgy érzi, hogy most játszom ki az aduászt –, hogy Nexö egyik legfőbb kritikája az anonim emberáradatot sorozó szociáldemokratákkal szemben: „Jól táplált rabszolgák gyakran megfeledkeznek a szabadságukról.” (2. kötet, 501. o.) Máshol jól abrakolt igavonókról beszél. Hát abrak, az van dögivel.
     Azt hiszem, örülök, hogy létezik Dánia, és örülök, hogy megjártam. Dániából szabadon ki lehet költözni, és hála az ösztöndíjnak és egyéb kapuknak, amiken át az országba lehet jutni, könnyű a belépés, a kelet-európaiaknak mindenképp (kollektivisták és extrovertáltak előnyben); a dán állam szeretettel várja a szorgos kezeket, fenntartani a rendszert, így alkalmazkodva a kor kihívásaihoz. Örülök, hogy létezik Dánia, azokért, akik azt választják. És örülök, hogy nem mindenhol Dánia létezik.

Forrás:
Knud J. V: Jespersen: A History of Denmark. 2004, 2011, Palgrave Macmillan.Martin Andersen Nexö: Hódító Pelle II. 1979, Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Utózönge 2. - Álom

     Körülbelül egy hete élénk álmom volt Dániáról. A népfőiskola utolsó hetében jártunk, amikor már fakultatívan kezeltem a programlistát, mert elfáradtam és mit se számított, áthágom-e a határokat. Álmomban kihagytam valami bulit,  talán az utolsó nagy közös összeröffenést, és amikor másnap megjelentem az étkezésnél, néhányan megjegyezték, milyen kár, hogy nem voltam ott (ehhez tudni kell, hogy az ilyesmi bújtatott rendre igazítás, és valójában nem azt jelenti, mennyire hiányoztam, hanem ejnye-bejnye, észrevették, hogy nem jelentem meg valahol, ahol jelenésem lett volna; kaptam néhány ilyen udvarias, egymondatos fejmosást az öt hónap alatt, pláne, hogy a blogolásra gyakran a közösségi programok rovására szakítottam időt). Milyen kár, hogy nem voltam a bulin, mert XY (egy lengyel fiú, aki dobolt és rappelt a zenecsoportjában, méghozzá remekül rappelt) mindent beleadott, még sose rappelt ilyen hévvel, ilyen elementárisan (a valóságban a lengyel rapper fiú hazahúzott az utolsó hét előtt, a rappelés sem tartotta vissza; a távozása után tűnt fel, hogy furcsamód, ha egy dán idő előtt hazamegy, remegő hangon jelentik be a reggeli gyülekezőn, viszont arról a szemmel látható tényről, hogy a külföldiek fele kámforrá vált, hallgatnak, mint a sír). És álmomban azonnal láttam magam előtt, ahogy XY belead anyait-apait, rappel tele szenvedéllyel, ugyanakkor álmomban azt is éreztem, mennyire meggyötörtté váltam, és képtelen vagyok már ebben benne lenni.
     Napokig próbáltam közel tartani magamhoz ezt az álmot, hátha segít rájönnöm, mi volt az tulajdonképp, ami bűzlött, legalábbis az én orromnak, mert egy remek intézményben nem válik öt hónap alatt meggyötörtté az ember, hanem azt érzi, ha szüksége is van szünetre, szívesen visszatérne. Ízlelgettem kicsit a képet, ahogy XY rappel teljes önátadással, és szeretetteli eufóriában tombolnak rá a többiek. Nincs ebben semmi rossz, sőt. Remek érzés feloldódni egy közösségben, egy nagyobb egészben, én sem vetem meg az ilyesmit; szintén remek dolog kiválni és adni a közösségnek.
     Ám mi van, ha valaki nem ettől várja a megvilágosodást? És valóban megvilágosodás ez? Vagy csupán az afölött érzett öröm, hogy elfogadnak és szeretnek, és ezért az élményért átadom magam, használjanak fel építőanyagként, ez adjon értelmet a létemnek? Az embert sérülékennyé teszi a szükséglet, hogy elfogadják és szeressék (olyan ez a pszichének, mint az oxigén a tüdőnek), és már csak egy ügyes tekintélyre van szükség, aki biztatóan kitalálja, mi a helyes viselkedés, minden más pedig helytelenítendő. Nehéz felelősséggel használni a tekintélyt: elmosódó a határvonal, hogy szeretettel építget, vagy irányít bizonyos célok mentén; esetleg mindkettő, és kérdés, felróható-e neki a kettősség. Finomságot igényel felnőttet nevelni, no meg éberséget (a nevelt részéről), hogy kinek a szája íze szerint történik mindez.
     És mi van azzal, akinek nem a közösség hozza meg a megvilágosodást, hanem a magány, a meditáció, az elmélkedés? Az közösségellenes? Sokszor gondoltam rá, hogy igazán jól felszerelt ez a népfőiskola, csak egy olyan helyiség hiányzik, aminek a csend a rendeltetése. Ahol az ember leülhet olvasni, írni (nemcsak nekem, többeknek is volt írnivalójuk a népfőiskolán, félbeszakított egyetemi dolgozatok, munkahelyi elemzések stb.), meditálni, kikapcsolni akár. Megesett, hogy kész zarándokutat jártam be a népfőiskolán egy nyugodt zugért, hiába: a szobában skype-olt a szobatársnőm, kimentem hát a folyosókonyhába, ahol rövidesen szintén megjelent valaki skype-olni, majd megpróbáltam a könyvtár-társalgót, ami az üdülővendégeké, de hamarost ott is folyni kezdett a társasági élet; úgyhogy feladtam.
     Gondolkodni, ráeszmélni csak csendben lehet. A népfőiskolát azért találták ki, hogy együtt legyünk, épüljön a közösség, hogy növekedjünk, megtapasztaljuk és kibontakoztassuk a képességeinket - az már kevéssé szerepel a programban, hogy rájöjjünk a világ nagy összefüggéseire. Készen kaptunk mindent. A megkérdőjelezést nem vették jó néven.
          

Utózönge 1. - Gipsy

     Ez a bejegyzés már délen születik, nemcsak délebben, hanem egészen délen, ahonnan könnyebb visszatekinteni az elmúlt pár hónapra, mint benne lenni és úgy igyekezni rátekinteni. Bizony innen esett a pillantásom az egyik legkellemetlenebb leckére, amit Dániában tanultam, alighanem szintén a gondos elhárító mechanizmusok folyománya, hogy nem sikerült ezzel szembenézni, és ottlétem során nem esett erről szó.
      A hazaúton, Koppenhága felé a kedves dán kertész hölgy, aki fuvarozott engem és egy honfitársat, futtában (vezettében) megjegyezte, hogy a koppenhágai pályaudvaron az utóbbi években felütötte fejét a zsebtolvajlás, és ez mekkora probléma, magyarok és lengyelek indították az ipart, legalábbis ez a szó járja, de ne vegyük magunkra. Nem is feszegettük tovább a témát, csak hajtottunk tovább a kocsival, majd a dán kertész hölgy kitett minket Koppenhága egy külső vasútállomásán, és a lelkünkre kötötte, váltsunk jegyet a vonatra.
     Sokat töprengtem ebben a pár hónapban arról, mennyire igazságtalan másodrendű állampolgárként kezelni minket, egyenként a sok kelet-európait, hiszen nem indítottunk háborút, nem mi építettük a falat, és nem a mi aláírásunk szerepel gyanús politikai szerződéseken, legfőképp pedig nem tehetünk arról, hova születtünk; az én őseim csak a kertjeiket művelgették, amit meghagytak nekik - de ha nem így lett volna, hanem falat építenek és aláírnak, miért az én vállamra hulljon a teher? Gyakran gondoltam rá, aztán inkább elhessegettem, de végül mégis rá kellett jönnöm, ez a helyzet, a tény, az igazság, hogy a kelet-európaiak lettek Nyugat-Európa gipsyjeivé. A népfőiskolán az egyik tanár udvariasan, de félreérthetetlenül a szemünkre vetette - jogosan -, hogyan bánunk mi magyarok otthon a gipsykkel; ugyanakkor Dániában egészen hasonlóan bánnak velünk: tolvajnak tekintenek (mit tudnak arról, milyen a Nincs), és azt a munkát adják (tisztelet a kivételnek), ami nekik nem kell (takarítás, mezőgazdaság, mosogatás stb.), annyiért, amennyiért ők már nem végeznék el. Integrációt kiáltoznak, és azt várják, adjuk fel, amilyenek vagyunk, vállaljuk az eldánosítást, mert az a jó, a civilizált. És legyünk hálásak, hogy helyet kapunk, még ha a másodosztályon is.
     Gipsyzni annyit tesz, mint lenézni, megbélyegezni - ezt az cselekszi, arról árulkodik, aki lenéz, megbélyegez. A saját szemellenző mögül vizslatni és az onnan látottak alapján képet alkotni, ítéletet mondani, holott hiányzik a tapasztalat, milyen érzés a másik bőrében lenni.
       

Utóirat - Repülés

     Az elmúlt öt hónapban bejártuk Dániát, középről  indultunk, és eljutottunk északra, nyugatra, keletre,  délen oda, ami egykor Dánia része volt csak elpártolt, és el a fővárosba is. Ez az utolsó út immár haza vezet.
    Rajtam ismét az összes súly, mind az 50 kiló (becsléseim alapján), amit idehoztam, lekerült a polcokról és ki a szekrényből, ahol eddig lapult, ügyesen titkolva valódi nagyságát, és betömörült a bőröndjeimbe meg a hátitáskámba. Cipelhetem.
    Egy honfitárssal vágunk neki az országnak, átvágunk a fővárosig, ahonnan a repülő hazaszállít majd. Úgy döntünk, kikerüljük a csodálatosan drága és stresszkeltő dán vasutat, helyette buszra ülünk, ami olcsóbb, a komppal megy (jó flash), csak épp Aarhusban lehet rá felszállni, és addig bizony valahogy el kell vergődni a csomagokkal. Péntek délután háromkor eszembe jut egy jobb megoldás is, legalábbis potenciálisan olcsóbb a busznál, nevezetesen az a honlap, ahol a dánok autós fuvarokat szerveznek maguknak – az autósok hirdetik, mikor, honnan és hova mennek, hány ember fér be és milyen tarifáért. Van egy rakás Aarhus–Koppenhága fuvar másnapra, gyorsan regisztrálok a website-on és elkezdek e-maileket irogatni a sofőröknek, nem árulva zsákbamacskát, hanem elárulva, hogy magyar népfőiskolai diákok vagyunk Bjerringbróból, jelentős mennyiségű pakkal. Az első e-mail után öt perccel jön a válasz, hogy sajna betelt, és belátom, nem az utolsó pillanatban kéne elkezdeni tervezni és szervezni az ilyesmit, de nem adom fel.
     Este tízkor a népfőiskolai búcsúprogram után (vicces tanári prezentáció a tanári kar és a világ történelmének nagy pillanatairól fényképekkel illusztrálva) csekkolom az e-mailem, és hitetlenkedve látom az egyetlen pozitív választ a sok kiküldött levélre, hogy valaki másnap épp Bjerringbróból indul (nem is Aarhusból), épp olyan időpontban, hogy még részt vehessünk a legutolsó népfőiskolai búcsúprogramon (búcsúéneklés és mindenki megölelése), ráadásul komppal megy át Jütlandból Sjaelland szigetére, és elvinne mindkettőnket. Mindezt pontosan feleannyiért, amennyibe a vonatjegy kerülne. Azonnal kapom a telefonom, és megkérem, jöjjön értünk a népfőiskolához. Nem győzök csodálkozni: pont onnan, akkor és olyan módon, ahogy nekünk a legjobb. A bevonzás és spontaneitás győzelme.

    A rendkívül kedves dán hölgy tündéri szöszke kislányával (igaz, Dániában mind a sok gyerek szöszke és tündéri) utazik sjaellandi rokonait meglátogatni. Felvesz minket a népfőiskola parkolójában, és még ő szabadkozik, hogy ki kell raknia Koppenhága egy külső vasútállomásán, mert nem a főváros a végső úti célja. Kertész, és filmszerű díszletként egy gereblye fekszik a kocsija oldalában. Meséli, milyen érdekes a munkája, minden megbízásnál újat kell tanulnia, attól függően, épp milyen típusú kertet tervez, más a lelki élete minden fának és virágnak.
     Repesztünk Aarhus felé az ismerős úton, és még egy pillantást vetek a városra, mielőtt felgördülnénk a kompra, ahol rövid időre szétválnak útjaink a kedves kertész hölggyel, mindenki ülőhelyet keres magának. A komp mosdójában Dandryer márkájú kézszárítónál szárítom a kezem, és a márkajelzésbe épített diszkrét dán zászlócska jelzi (ha a név nem lenne elég informatív), hogy mindent a hazai iparért. Kimegyünk a tatra beszívni a tengert, süt a nap (bár azt a kabátot viselem, amit otthon márciusban) és rángat a szél. A jobb oldalon fénypászmaerdőben siklanak a távoli vitorlások, a komp hátul sűrű habot ver a vízből és hosszú csíkot húz vele a tengeren, és a bal oldalon, nos, bal oldalon vár minket a csoda. A vízpárán átsütő nap szivárványt kanyarít a tengerre a hajótest mellé, kis félköríves színtranszformációt, ami mintha a víz alatt lebegne, a hajó rejtett kísérője, jó szelleme. Hálaadás pillanata.
     A komp kitesz Sjaelland csücskén, ami hasonlít Skagenhez abban, hogy a keskeny földnyelv mindkét oldalát tenger nyaldossa. Egy rövid szakaszon látni is a kettősséget az autóútról: az egyik oldalon a már ismerős szürkéskék dán tengerkép, a másikon azonban meleg azúr árnyalatok keveredése, mintha délen járnánk, a dűnék sárgás dán füvével a parton. Felcsillan a remény.
     A dán kertészhölgy kirak a vasúton, és két megállóra nem veszünk jegyet (magyar diák árérzékeny), amíg a központi pályaudvarra érünk, a metróra azonban veszek, mert tartok az ellenőröktől. A füstös dán buddhista lakásán szállunk, akinél előző koppenhágai utamon már töltöttem egy éjszakát. A lakás ezúttal kevésbé füstös, a dán buddhista épp dolgozik. Beállítom a sarokba a súlyos bőröndöket, amikkel eddig se volt sok gond, mert háztól hozta az autó, aztán meg az egyiket gurította a honfitárs (csodálatos magyar gavallérok) a maga nehéz hátitáskája mellett, egy bőrönddel meg gyakorlottan elpepecseltem. A lakásban leheveredünk a piros fotelokba, és megkönnyebbülten pihentetem a szemem a szobán, a koszos padlón és a dán buddhista érdekes tárgyain, a remekműbe készült mérlegen, ami olyan pontosan mér, hogy bármelyik vegyész és gyógyszerész megirigyelhetné, a kendóhoz használt sisakon, a lótuszt formázó mécsestartókon, a a japán porcelán teáskészleten, amibe beleragadt a maradék tea. Mesélő tárgyak és gyengéd harmónia.
     Vasárnap délelőtt kényelmesen ejtőzünk a honfitárssal és a füstös dán buddhistával, aki elárulja, hogy a metrójegy csak a turistáknak olyan drága, a dánoknak megvannak a maguk bérletvariációi a költségcsökkentésre. De mit érdekel engem az ár, mert egy szerencsés véletlennek köszönhetően a dán buddhista épp azon a metróvonalon lakik, amelyik egyenesen a reptérre visz, és a honfitárs felpakolja az ülésem mellé a cókmókomat, én pedig elégedett vagyok, mert sokat megér életem legkényelmesebb reptérre jutásának élménye. A honfitárs leszáll Christianiánál, mert ő még pár napig élvezi a Dánia egyik legnagyobb idegenforgalmi bevételét hozó rebellis hippikolónia vendégszeretetét, mielőtt hazajön - az igazság, hogy a kakaskodó, rendszeren kívülre törekvő „szabadállam” sem tudja kikerülni a jóléti államot, és ez így van rendjén, mert Dániában mindennek rendjén kell lennie. Én pedig a vezető nélküli metró elülső ablakán át az alagútba fókuszálok, a szemem előtt hosszan elnyúló sötét folyosóba, amelynek kanyarjaiban kígyózik és távoli középpontja felé siklik a szerelvény.
     Utolsó lépéseimet teszem itt, immár a reptéren, (bár soha ne mondd, soha), hiába ez a jelenkor egyik legfejlettebb gazdasága és társadalma (igen, vitathatatlanul), és sok szempontból példamutató. Tudom, hogy akik otthon várnak, olyannak szeretnek, amilyen vagyok, introvertáltnak is, nem úgy, mint a népfőiskolán, ahol kizárólag az határozza meg az értékbecslést, ki mennyivel járult hozzá a közösség életéhez.
     A reptéren iszonyatos kavarodás, mert Dániában ezen a hétvégén kezdődik a vakáció, és mindenki azonnal kezdeni akarja a nyaralást, én pedig koppanok, és leckét kapok abból, hogyan adódik össze grammonként a súly; de jóval több lenne a tanulópénz, amit a többletkilókért felszámolnak, ha a kézipoggyászom alakjába és súlyába is belekötnének.
     De földet érés után koppanok igazán, amikor kisül, hogy a nagy kavarodásban egyik bőröndömet sem adták fel a gépre, Koppenhágában ragadtak az utasok negyedének-ötödének poggyászával együtt. Gyorsan alkalmazkodok a helyzethez, megtanultam Dániában az ilyen-olyan leckékből, hogy elfogadjam, ami van, és meglássam a jó oldalát. Jelen helyzetben, hogy házhoz hozzák két nap múlva az egész rakományt.

Snitt.

Ui.: Budapest. Van, aki kijön elém, és átveszi a kézipoggyászt. Harminckét fok. Zörögve zakatoló metró. Száraz levegőjű, poros utcasivatagok. Oázishangulatú romkocsma, a fák alatt szanaszét szórt asztalokkal. Végre egy jó búzasör.

Capricciosa

     Abszolváltam a az utolsó népfőiskolai hetet, valamint a kollektív költözési élményt, hogy hiába pakoltam be hamar a cuccaim kétharmadát, még sincs relax, mert lövésem sincs, hova megy a maradék egyharmad, a bőröndlecsukásról nem is beszélve. Közben volt csütörtök este gálaparty, kiöltözős-estélyis-öltönyös, betanult társastánccal az elején (les lanciers-nak hívják a keringő itteni megfelelőjét, sok sasszé megkoreografálva), aztán pedig gyertyafényes, ülésrendes vacsorával, ahol a tanárok szolgáltak fel, és ismét meghatódom, milyen természetességgel szolgálnak ki, tanúsítanak alázatot, csak most sokkal szembetűnőbben, mint egyébként az öt hónap során. Hölgyeknek táncrend, ahova feliratkozhatnak az úriemberek, hat tánc erejéig (persze semmi bonyolult követelmény, kacsázz, ahogy jólesik), a tanárok pontozzák a párokat.
     Abszolváltuk a diplomaosztót és mellé a tanárok végigölelését, így fejezve ki a gratulációt és köszönetet kézfogás helyett; megindító népfőiskolai szokás. Meghallgattuk az igazgatónő búcsúbeszédét, aki azzal engedett ki minket a valós, nagybetűs, felnőtt Életbe, hogy az itt épült kapcsolatok közül sok remélhetőleg és jó eséllyel tartani fog, tovább érik, csak ezután hoz majd gyümölcsöt, meg hát minden bizonnyal bonyolódik is; így szerveződik a társadalom a népfőiskolán. Majd teljesítettem a cuccaim maradék harmadának elhelyezését, közben sokat tanultam bizonyos fizikai korlátokról; a bőröndök mérlegelését mérleg híján nem abszolváltam, így majd a reptéren koppanok, és tanulom meg, hogyan adódik össze grammonként a súly. Holnap távozom végre, először Koppenhágába, majd vissza kis hazánkba.

     Írhatnám, hogy hazamegyek újra kis hazánk fincsi levegőjét szívni és várat építeni a szarból. Ez előbb-utóbb, valamikor a jövőben minden bizonnyal így lesz. Rá kellett jönnöm Dániában, hogy az ember ott érzi magát legkönnyebben otthon, ahol felnőtt. Jól érezni sok más helyen lehet magunkat, de nagyon meg kell dolgozni azért, hogy máshol is legyen tartós otthonélményünk, mint ahova a gyökereink kötnek. (Igaz, vágyhatunk az újdonság varázsára jobban, mint az otthon biztonságára.) Persze szarból várat építeni nem valami jó szagú és felemelő. Mocskos meló, na. Háboroghatunk, hogy nekünk csak a szar jutott, és leléphetünk máshova (a lelépés minden következményével), de ha mindenki után csak az út porzik, és nem az építési terület, senki nem fog kis hazánkban szeretettel építeni. Mert adott helyen elsősorban (de nem kizárólag) azok építhetnek szeretettel (lélektelenül vagy öncélúan bárhol lehet), akik oda és annak a helynek tartoznak. Szomorú lennék kis hazánkat elhagyatottnak látni.
      Első lépésként mondjuk kitalálhatnám, mit szeretnék igazán csinálni, pörgethetném ezen nagy erőkkel az agyi áramköröket, mint a dánok. Semmi kedvem, őszintén szólva. Az utóbbi években nem voltam a kiszámítható pályára állító elhatározások embere, ritkán láttam fél évnél távolabbra (most még addig se). Azt szeretem, ha belebotlok a dolgokba, tevékenységekbe, emberekbe, vagy azok botlanak belém. Csak semmi tervszerűség - az ilyen mentalitással is sok mindent lehet kezdeni, bár nem ebből születnek a nagy rendszerek. Ha már arról van szó, milyen rendszert teremtenék, én bizony utat engednék a teljes spontaneitásnak, egy olyan utópiának, hogy mindenki ügyesen vonz be, jól választ, nem sértve érdekeket, olyan helyre kerül, amivel elégedett, és senkinek nincs szüksége arra, hogy a másikat utálja. Többször volt olyan élményem, hogy egy helyzetben mindenki teljesen elfért, aki benne volt, nem estek csorbák; mindenkinek jól jött ki a lépés. A hatalom és rangsorolás ismeretlen és értelmetlen lenne. Központi irányítás szükségtelen, mert mindenki jól irányítja saját magát, és magától épül a közösség, szabályos és szabálytalan alakzatokba, ahogy esik.
      Nem tudom, mi lesz, és az kis hazánkban lesz-e, vagy máshol. Szeretem a meglepetéseket. Mondjuk elhatározok annyit, hogy spontaneitáskeltő rituálé gyanánt eszem egy capricciosa pizzát. Amikor legutóbb ettem, egy kör alakú felfedezőutat jártam be általa; egyik helyre szórva a gomba, mellette a sonka, valahol középütt a tojás, a másik végén egy foltban olívabogyók, no meg egy szeglet a kihagyhatatlan articsókának. Hányaveti stílusban rádobálva minden, így puffant (így segítette a tésztára a gravitáció); mindig új területekbe kóstolsz bele; ha becsukod a szemed, nem tudod, mire számíthatsz a következő harapásnál. Visszagondolva, azzal a capricciosa pizzával kezdődött nálam a spontaneitás időszámítása.
      

Búcsú

    Mit szeretek Dániában? Hogy nagyra becsülik a kortárs művészetet, és összhangban élnek a természettel. Ahogy az áthatolhatatlannak tűnő felhőrétegen végül mindig átverekszi magát a bőrmelengető napfény, és utat váj a házakba, mert a mérnökök és kivitelezők figyelnek rá, hogy utat engedjenek neki. Szeretem, hogy az élhetőre tervezett településeken egymással ölelkezik művészet és természet, és jut hely minden élőlénynek.
    Szeretem az elmeháborító skandináv zenét, de a szintén elmeháborító dán humorra nem tudtam rátanulni. Szeretem, hogy ölelgetik egymást az emberek, és a visszafogott sportcipők azon vetületét, hogy nem dicsőség a flancolás.
    Viszont nem szeretem a visszafogott sportcipőkben, hogy az uniformizáltságot is szolgálják, ami nem a szívem csücske, akárcsak a beszabályozottság. Nem szeretem a közönyt sem, amivel jó párszor találkoztam.
    A dán utópiáknak elismeréssel adózom, a nagyobb utópiának és az ebbe ágyazott kisebb utópiának egyaránt.

    A népfőiskolának hálával tartozom, hiszen gondoskodott rólam, szeretettel építgetett, kitalálta az el nem gondolt vágyaimat, és a tenyerén hordozott. Néha megpróbált megregulázni, de ennyi belefért. Legfőképpen pedig vezetett a felfedezőúton.
    Azt mondták, a népfőiskola tanítani is akart, a demokráciáról. Nos, az itteni társadalmi tanulmányok alighanem egész másról szóltak, mint amit a tantervbe írtak. Szóltak a dán jóléti modellről és arról, milyen hely jut a kelet-európaiaknak ebben a dán jóléti modellben. Legtöbbször azonban a mosolygó megosztottságról szóltak. Rájöttem, nem az a lényeg, hajlandóak vagyunk-e angolul beszélni vagy sem, ez csak a tünete az elzárkózásnak, ami a belbecset uralja, és csak ha ez megváltozott, akkor lesz közös nyelv. Én nem attól öregedtem pár hónap alatt éveket, hogy a rezsivel és a kajapénzzel zsonglőrködtem kis hazánkban, hanem attól, hogy ezt itt látnom kellett (és kipróbáltam). Megtanultam egy életre az ilyen-olyan  népfőiskolai leckékből, hogy egy jó közösségben mindenkinek jut hely, csak a közönynek és rosszindulatnak nem. És hogy érdemes azért munkálkodni, hogy ne letörlődjenek, hanem keveredjenek egymással a színek a palettán.
    

Barkácsolok

    A berlini út óta valahogy kifogyott az öröm szele a vitorlámból, mint az a hangvételből is érződhetett. Odaadtam a közösségnek az erre szánt energiát, a maradékot pedig elvette a boldogságtákolás, ami pont erőforrás híján vallott kudarcot. Nehezen találtam meg a flow-t az órákon és az órákon kívül (jobbára csak a zenében sikerült, meg ebben a blogban); hiába nem maradt más dolgunk, mint jól érezni magunk a végéig, a rideg dán nyár nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A külföldiek közül sokan csak a hazamenetelt várják, tengenek-lengenek, sóhajtanak, hogy nem foglalták kicsit előbbre a repjegyet. Beszédes adat, hogy az utolsó hétre lelépett a külföldi diákok fele - azok, akik meg tudták oldani busszal és vonattal, nagyobb spontaneitással választva meg az időpontot.
     Egy haszna volt annak, hogy feladtam a boldogságra törekvést. A súlytalanság elviselhetetlenségében előbukkant a nehéz is, amit nagy erőkkel próbált elfedni a langyos köd, mint zavaró tényezőt. Rá tudtam nézni arra is.
     Pakolok. Kicsinek tűnik ez a két bőrönd ahhoz képest, amennyi holmim áll a szekrényben. Érzéki csalódás, reméljük. Eleget kaptam és láttam a dán vendégszeretetből, többet is, mint ami "jólesett".

     A népfőiskola azért megadja a módját az utolsó hétnek, le kalappal. Fakultatívan kezelem a programlistát, hogy abba töltsem a kevés megmaradt energiámat, ami a legjobban megéri. Pár óra erejéig visszakapom, amit szerettem a népfőiskolában és Dániában, utolsó pillantást vetni rá. Például amikor hétfőn este utoljára felléptem a zenecsoportommal (aminek szintén csak a fele maradt meg, hatból három), előadott mindhárom zeneosztály és a táncosztály is. Ismét érzem, milyen jó légkör kering itten, hogy voltak pillanatok, amikor családdá forrtunk. A fellépés után a tanáraink az iskolaépület egyik eddig nem látott zugába vezetik a zenészeket és táncosokat, tágas nappali sok kanapéval, biztos az üdülővendégeknek, és bort hoznak, sajtot és gyümölcsöt, hogy még egyszer átéljük, milyen remek dolog volt együtt lenni és alkotni ezekben a hónapokban.
     Kedd délután kenuztunk a Gudenaa folyón, a várostól öt kilométerre levő Tanga tótól indultunk, és beeveztünk szépen a bjerringbrói hídhoz, ahol iszogatni szokott az itteni aranyifjúság. Ki nyugodtra, ki borulósra veszi a figurát a vízen, és ezúttal nemcsak egy járműből szemlélem a tájat, hanem én is benne vagyok a jütlandi prériben, részesévé válok a tükrös folyónak, a két oldalán elnyúló sárgászöld mezőnek, de még a mellettünk elhúzó vadkacsacsaládnak is. Utolsó örömmorzsák.

Visszapillantás

     Azért jöttem Dániába, hogy kipróbáljam, milyen külföldön élni, egy másik kultúrában. Hát ebbe az élménybe bőséggel belemerülhettem a népfőiskolán, ahol öt hónapig éltünk együtt egy fedél alatt egy rakás dánnal meg néhány másik kelet-európai szerencse- és élvezetvadásszal - elkerülhetetlen volt a kultúrák találkozása, súrlódása, vegyülése. Hogy milyen volt mindehhez a terep, hogyan teltek mindennapjaink e sajátos népfőiskolai valóságban?
     Az órákon semmi más dolgunk nem volt, mint előbányászni magunkból és megmunkálni, feldolgozni az ércet - növekedni, kiteljesedni. Meg persze együtt lenni, együtt csinálni valami jót, építeni a közösséget. Csak semmi teljesítménykényszer. Zongorázni természetesen nem tanultam meg, eljátszom pár akkordot, és ennyi pont elég az együtt zenéléshez, amiben mindenki játssza a maga pár akkordját, ütemét, kis dallamát, és a szólamokból összeáll a zene. Szakmailag is lehet fejlődni, persze, de inkább az órákon kívül, ahol nincs közös mederbe terelő, összehangoló terv, csak a saját kísérletezés és erőfeszítés. A népfőiskola adja az eszközt, az időt és energiát pedig mindenki maga, igény szerint.
     Úgy éltünk a népfőiskolán, mint egy nagy család, a nyolcvan diák, a tanárok, valamennyire még a többi itt dolgozó is. A tanárok tényleg remek személyiségek, ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, még ha nem is mindig tűntek tökéletesnek (de ki az?). Bátorítóak, szívesen adnak tanácsot annak, aki kér, és azt sugározzák, mindenki olyannak jó, amilyen. Főleg Line, az első zenetanárom, nála sosem éreztem, hogy külön lapra tartoznának dánok és külföldiek, számára mindenki egy kategória. Egyedül az igazgatónőn éreztem, hogy időnként mást mutat, mint amit mond, és mást mond, mint amit gondol.
     A diákok közül is sokakkal kerültünk közel egymáshoz - az ember alaposabban megismerszik egy fedél alatt lakva. Búcsúzóul a népfőiskola szétosztott egy halom emlékkönyvet, mindenki válasszon egyet, írja rá a nevét, és írjunk valami kedveset emlékül egymáséba. Úgy döntöttem, csak azokéba írok, akik baráttá váltak, de legalább fűződik hozzájuk egy fontosabb emlék; ahogy számba vettem, kinek az emlékkönyvét gyűjtsem be, körülbelül a diákok negyede jutott eszembe (úgy, hogy a külföldiek harmada elment addigra), ami jó is, szomorú is - szomorú, hogy az ide járók háromnegyedével nem alakult ki érdemben kapcsolatom, viszont a negyedéhez mélyen kötődöm. Otthon sem ápolok haverságot, csak barátságokat. Jó is, szomorú is, rólam is mond valamit.
      Tipikusan jóléti intézmény ez a népfőiskola - azzal tölteni hónapokat, hogy jól érezzük magunkat, belátható egzisztenciális haszon nélkül. Legalábbis első látásra így tűnik. Jobban szemügyre véve azonban, minden félévben a temérdek dán népfőiskolára temérdek ifjú dán iratkozik be, és elsajátítja a mentalitást, hogy az élet fontos részét képezi a személyes növekedés, és hogy ápoljuk a közösséget. Ebben van csak igazi társadalmi távlat.
     Zárt közösség, de voltak kattanások és pletykák, amikkel szórakoztam és szórakoztattam magam. Ha rossz volt a helyzet, mert volt sok apró bosszúság, ami beárnyékolta a végtelen "jól érzés" egét, kimentem járni egyet a városba vagy az erdőbe, hogy visszakapjam Dánia törékeny szépségét. A boldogságot itt sem tálalják fel a svédasztalon, magadnak kell megsütögetni. A lelkivilágot mindenhol barkácsolni kell.
     Sokat töprengtem ezeken a sétákon, hogy az otthoni vegetálásból és "polgárháborús helyzetből" nem a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, hanem a lét elviselhetetlen könnyűségébe és a mosolygó megosztottságba jutottam. A mézes madzag sosem oda vezet, ahova elképzeljük.

Integrációs aktus

     Nem született sok bejegyzés a népfőiskolai partik tombolásáról, tán egy kivétellel. A népfőiskolai bulik szokásos forgatókönyve, hogy a dánok söröznek a Café Farmor kanapéin, és mindenféle variációit játsszák az úgynevezett "drinking game"-nek, kártyával, társasjátékkal, vagyis amikor minden körben van egy lúzer, akinek innia kell. Ezalatt a külföldiek jól beisznak a privát bulijukban (illegálban, mint meséltem), olyan tizenegy felé kiszállingóznak, és utána esetleg kerekedik valami olyan buli, ami hasonlít az otthoni bulikhoz. A dánok is táncolnak, amikor már nagyon részegek, csak nekem ezt többnyire nem sikerült megvárni, mert addigra bepunnyadok, és belátom, ma se lesz "fergeteg party", és az éjszaka maradék részét hasznosabb az ágyamban tölteni. Sokáig gondolkodtam, miért nem buliznak a dánok, aztán rájöttem, hogy csak másképp buliznak. Erre Berlinben jöttem rá, amikor utolsó este fakultatív népfőiskolai közösségi programként elmentünk egy kocsmába inni, és ugyanúgy zajlott minden, mint otthon a népfőiskolán. Még a magyarok is ugyanazt a formát hozták: a berlini mércével is drága, 3 és fél eurós sört úgy kerülték ki, hogy fogtak egy üres söröspoharat a kocsmából, átvitték a szemközti éjjel-nappali boltba, ahol vettek egy másfél eurós sört, kinyittatták, kiöntötték a kocsmai pohárba, és az eladó lány nevetésétől kísérve visszabattyogtak.
     Említettem azt is, hogy a népfőiskolai bulik mindig valamilyen tematika köré szerveződnek, ami meghatározza a ruhát (jelmezt), a dekorációt, a welcome drinket és többé-kevésbé a zenét. Volt például James Bond-party, szilveszter, és sok más; a dánok különösen preferálták azokat a témákat, ahol koktélruhát lehetett viselni, csillogni, előadni a sztárt. Van abban valami vicces, a jütlandi préri kellős közepén kreált díszletek közt játszani a glamourt.

     A tegnapi buliban mindazonáltal az átlagnál több spiritusz volt, nemcsak azért, mert ez volt az utolsó. Esküvői tematikát rittyentettek össze, nem is akármilyet, hanem cigány esküvőt - látszik, azért csak-csak inspirálja Kelet-Európa Dániát. Ráadásul egy dán lány és egy magyar fiú házasodott (lám-lám..., és nem véletlenül...). Esküvőhöz lánykérésen keresztül vezet az út, amit a magyar fiú gavallérosan abszolvált is szerdán egy kiránduláson a billundi Legolandben: levette a kalapját, letérdelt, ékes szóval ecsetelte, miért ő lenne az eszményi férj ("csak anyádat ne hívjuk meg, annyival is kisebb a lagziköltség"), és a beszéd végén egy dobozkából elővarázsolta a gyűrűt, amit a recycling ékszereket készítő honfitársnő alkotott népfőiskolai alapanyagból. Csak az utolsó mondat csúszott félre, a "you shouldn't say no" helyett ugyanis "you  should say no" csúszott ki a fiú száján, de hát ilyen ez a fránya freudi tudatalatti, no meg a férfiember házasodási kedve.
    Az ara mélyen meghatódott, az ujjára húzta a gyűrűt, és a néhány jelen lévő diáktárs beszámolója szerint a körülöttük állók azt hitték, igazi lánykérés, és lelkesen tapsoltak. A pénteki legény- és lánybúcsút szombat délután templomi esküvő követte a tornateremben. Dánok és romák ugyan élesen elkülönültek, sötét koktélruhák versus színes kendők, hangsúlyos smink és messzire fénylő bizsuk, de a templomi ének a Scorpionstól a Wind of Change, a vasfüggöny leomlásának korából. A menyasszony ruhája a népfőiskolai divat szerint lepedőből összetűzve - letisztult vonalvezetés. A cigány vajda, lógó öltöny, sportcipő, fején fácántollas kalap (bajor vadász beütés), óva inti fiát az utolsó szó jogán a házasságtól, és szemetes zacskóban rázza a pénzt, hogy jelezze, nem földönfutók közé házasodik az ara.
     Írtam korábban, az integrációt nem lehet kényszeríteni, nem lehet elegyíteni vegyületeket, amik nem elegyednek önszántukból. A népfőiskolai társadalomtervezés kudarcot vallott ugyan, de létezik egy nehezen bejósolható változó, ami lehet csupán maradék egy matematikai egyenlet végén (állítják a Mátrixban), mégis csak ezzel lehet számolni, amikor (és többnyire) a manipuláció kudarcot vall: a választás szabadsága, ami az utolsó pillanatban jó irányba lendíthet egy hiába erőltetett halmazegyesítést, metszet képzésével (tudom, hogy ez matematikailag egy nagy katyvasz).
     Ünnepi vacsora az étkezőben, vörös alátétek, még névkártyák is (melyik diák áldozott órákat a dekorációra és az ülésrendre?); berendelték a konyhai személyzet nagy részét szombat estére. A svédasztal előtt nagy kivetítő, hogy senki el ne mulassza a dán-holland mérkőzést az EB-ről; a dánok szolid elégedettséggel konstatálják a győzelmet, talán ha hárman kurjongatnak; nem is értem, miért nem szikráznak az örömtől, de nem lepődöm meg. Két órán keresztül esszük az esküvői menüt (szokásos népfőiskolai fogások), amit időnként beszédek szakítanak meg, a vajda, a vőfély, a dán anyós ("kislányom, minden erőmmel megakadályozom, hogy a csatornában végezd, ezért holnaptól beköltözöm"), a menyasszony húga, barátnője. A meccs után végre cigányzene is megszólal, közben szokásos iszogatás az asztalnál, néhányan csettintgetünk; nem adott a légkör, hogy ropjuk is. Kilenctől levetítik a videót a lánykérésről, majd az ügyeletes tanár kihirdeti, hogy a nagy felhajtásban tönkrement a mosogatógép, úgyhogy pakoljunk és helyezzük át a lagzit a Café Farmorba.
     A Farmorban egy cigánydal jut a Családnak, vigadni, majd kiűzhetetlenül benyomul az amerikai folklór, szokás szerint. A vőlegény és a menyasszony tanakodnak, kiutalt-e a népfőiskola nászutas lakosztályt.
     Marad a tévé a könyvtárrészen, ahova szép lassan visszaszivárgunk így a félév vége felé, hiába hozták a szabályt pár hónapja, hogy az üdülővendégeké a hely. Belenyugszunk abba, ami van.

"I have had my vision"

     Május közepére csak bezöldült a lassan éledező erdő. Ha létezik nagy kékség, akkor ezt nagy zöldségnek kell nevezni, még ha mókásan is hangzik. (Itt van megint a rossz idő, és akkorát dördült az ég, hogy felkaptam a fejem. Welcome to Denmark.) Zöldben úszik az erdő, időnként látni, ahogy zöld színben gomolyog a napfény a fák között; mintha megfestenék a levelek, bár a biológiához nem értek eléggé ahhoz, hogy szabatos magyarázatot adjak a jelenségre.
    Csontvázból sűrű anyaggá duzzadtak a fák. (Na, lezúdult, mintha dézsából.) Élet van. Hallani a lélegzetet. Egyik sétámon napos helyet kerestem az ösvénytől arrébb, fák ölelésében, hogy üldögéljek és hallgassam az erdőt. Megláttam a tökéleteset: sűrű ágak közepén fénysziget, oda is másztam, és azt kellett látnom, hogy a hely foglalt - hogy ne lenne foglalt egy ilyen remek fénytócsa -, soklyukú halom pont a fényszigeten, valakinek az otthona. Persze nem terítettem rá a plédem.
    (Olyan sűrűn esik, hogy fehér függönynek látom, jég is. Nem megyek ki ma sem). Már hozzászoktam, hogy nem ijednek meg tőlem az állatok. Az őzek is végigmérnek, mielőtt továbbfutnak, nincs bennük riadalom. Azt hiszem, azért, mert Dánia minden lakója tudja, minden élőlény, hogy itt az ember nem uralni akarja a természetet, csak helyet találni magának benne. Hely pedig jut mindenkinek.
      Mostanában gyakran elgondolkodom, hogyan ért össze a sok apró lépésből, megszólalásból a teljes dániai élmény. Minden mozzanat előrevitt, minden elmondott valamit, még ha utólag nyert is csak értelmet, utólag vettem csak észre, hogy jé, máshol vagyok. Észrevétlenül épült össze bennem. (El is állt. Micsoda csend. Egy-két csepp még. A nyári zápor sehol sem időzik, csak beköszön, és rohan tovább; még ha Dániában végtelennek tűnik is a felhőtenger.)

    Ha követjük az erdősávot a szántóföldtől elválasztó ösvényt, el lehet hagyni Bjerringbrót - másfelé is el lehet hagyni, természetesen, de erre nagyon érdemes. A sötét faágak közé benyúlnak, majd elhalnak a fénycsíkok. A szántóföld zöldjét megfakítja és arannyal árnyalja a lemenő nap, hasonló, mint egy halványabb eozin árnyalat egy porcelánon. Nem tudom, milyen termény nő a szántóföldön, az emlékeimben búza van, de az eszem azt mondja, kizárt, csak a gyerekkorom vetíti be. Ropogós nyáresti levegő. Követjük az ösvényt, szétfújjuk a pitypangerdő fehérjét. Lehúzzunk a cipőnk - lábunkat simogatják a nedves fűcsomók.
     (Ablakot nyitottam. Friss, megtisztult levegő. Felázott föld- és növényszag. Rákezdte egy madár. Szürkésfehér foltos az ég.) Az ösvény a Bjerring nevű faluhoz visz, a templomhoz és a templom körüli temetőhöz, amilyen minden dán falunak van. Bjerring temploma sötétszürke, és jóval kisebb, mint Bjerringbróé, a temető sem nőtt akkorára. Ülünk a temető egy padján, rendezett, virágillatban fürdő sírok. A sötétszürke templomra és a temetőre ráborul a ciklámen ég. Rezzenéstelen. Béke. A templom aljától magas lépcső visz föl a templom bejáratig, jócskán felemelkedünk a föld fölé, és a templomajtó olyan magasan van, hogy egész messzire ellátni, rálátni a letisztult téglaházak tetejére.
     Továbbmegyünk, a betonút mentén, a Bjerringbróba visszavezető kereszteződéshez. Virágzik az orgona, belenyomom az orrom és anyámra gondolok. Szedek is. Mögöttem lebukott a nap, és a távolban kezd mélykékbe fordulni az ég. Visszafordulok, és képben látom a tájat, nem meglátom a képet a tájban, hanem képpé változik a táj, kétdimenzióssá, mint amikor festményt néz az ember. A jobb felső sarokban a lankák mögé lebukott nap ciklámen nyoma. Alatta, a kép közepébe nyúlva zölden hullámzik a táj, látom a csíkozást a szántóföldeken. A ciklámentől a halványsárgán át fakó szürkéskékbe vezet az ég a túloldalra. A kép bal alsó sarkában vörös téglaházak, tanyaépületek, lekerített karám a távolban zölden hullámzó szántóföld alatt. Bal alsóból jobb felsőbe emelkedik a kompozíció. Sötét tónusok, kevés feketét kevert a színekbe az este.
     Issza a szemem a képet a kitágult időpillanatban. "Megvolt a látomásom" - hogy Virginia Woolf szavaival éljek.