Már a nyárnak is lassan vége, és egészen
messze került tőlem Dánia, illetve én kerültem messze tőle. Vajon mi maradt meg
belőle, mi maradt velem a jelenben?
A harag, amit amiatt éreztem, hogy nem
egyesült a két tábor, dánok és kelet-európaiak, már elpárolgott. Én úgy
interpretáltam, hogy nem fogadtak be, ők alighanem úgy, hogy nem igyekeztünk
eléggé beilleszkedni – idomulni az általuk felállított keretekhez; ahogy
hallottam, a helyzetet úgy értékelte az egyik dán diák, hogy mi jöttünk ide,
nekünk kell erőfeszítést tenni, ha közéjük szeretnénk tartozni. Persze utólag
rájöttem, hogy naiv és hamis azt várni, hogy a dánok olyan elánnal
barátkozzanak, mint mondjuk az olasz férfiak – én se adom fel a magyar
büszkeséget, ők miért adnák fel a dánságukat?
A harag tehát elszállt, pláne, hogy nem
valószínű, hogy a jövőben szoros viszonyt ápolok Dániával, nem áll fenn a
veszély, hogy sokat találkozunk, és ismét összecsap az össze nem illésünk
(összecsiszolódás helyett), illetve a jövőben nem a dánokkal szándékozom
próbára tenni az össze(nem)illést; minek tartanék hát haragot?
Megmaradt viszont a látomások szép emléke,
amikkel megajándékozott az öt hónapos népfőiskolai ösztöndíj, a svédországi vadludaktól kezdve, amelyek
szinte hozzám értek röptükben és jártukban, a Berlinben megjárt, világháborús romokból emelt dombra épült
hidegháborús radarállomáson át a dán falu határáig, ahol festménnyé változott a jütlandi préri. Velem marad e helyek
színe és íze, történetük és az asszociációk, amiket felkeltettek bennem,
megmaradnak teljességükben, amilyennek abban a kimerevített pillanatban láttam
őket.
Nem hagynak el a meglátások sem, amik hónapokig körvonalazódtak előttem, majd
gondolattá értek bennem. A következtetéseket levontam, megszilárdultak, és
legfeljebb új tapasztalatok módosíthatnák őket. Nem voltak épp kellemesek a
konklúziók. Most is gyakran eszembe jutnak, amikor tükörbe nézek, mert ezek
vésték a rövid, de immár nem múló ráncot a két szemöldököm fölé középtájban.
Paradoxon, hogy életem első ráncát épp egy jóléti államban szereztem.
Ha
magára Dániára gondolok vissza, leginkább a bizarrul mérhetetlen jólét jut
eszembe, ami abnormálisnak tűnik ahhoz képest, hogy mekkora a szükség a világ
más részein. Ha Dániában élnék, vagy állandó bűntudattal kéne küzdenem, esetleg
rengeteget jótékonykodnom, vagy érzéketlenné kéne válnom és a szükséget
szenvedőket hibáztatnom a saját sorsukért, mindenesetre kirekesztenem a
tudatomból a nélkülözőket. Ilyen ellentétek egyik pólusán aligha lehetnék
egészséges lelkületű.
Sokszor eszembe jut a népfőiskolai
tanáraim erőfeszítése (szélmalomharca), hogy hidat kovácsoljanak emberek,
nemzetek közt, nem is annyira a programozott közösségépítéssel, mint inkább a
saját példájukon keresztül.
Remélem, megmaradnak számomra a társaim,
akik barátokká lettek; ez csak rajtam múlik. A népfőiskolai szemeszter
legnagyobb haszna, hogy ha dánokra nem is, de számos barátra szert tettem több
közép-európai országból; és velük kis hazánk határai mögött is nemzetközivé tágulhatok.
Úgy érzem, a magyarok közül mindenkihez közel
kerültem, kis kolónia voltunk a nagy csoportban. Öt hónapig egy fedél alatt
élve óhatatlanul megismerjük a másikat olyannak, amilyen valójában. Nem az a
fontos számomra, hogy megmarad-e ez a kapcsolat a „való világban” is, hiszen a
találkozásunk előtt is volt élete mindannyiunknak, és azután is lesz; nekem
sokkal többet ér az élmény, hogy olyanokat tudtam megszeretni és befogadni a
világomba, akik értékrendben és életfelfogásban különböznek tőlem, akár
homlokegyenest az ellenkezőt képviselik; a „való világban” valószínűleg nem
barátkoztam volna össze velük. Megéltem, milyen, amikor valaki honfitárs (még
ha a „haza” szó nem is kifejezetten országhatárt jelent számomra), hogy a
különbségeken túl összeköt valami mély, fontosabb, és tudom, ha a kis hazánk levegőjében
kavargó sok ellentét manifesztálódna, én pedig szembekerülnék egykori
társaimmal – és így akármelyik honfitárssal –, nos, nem tudnám meghúzni a
ravaszt egy polgárháborúban.
Mivel számomra a haza nem országhatárt
jelent, csak szükségképp azokkal kerültem mélyebb kapcsolatba, akikhez az
anyanyelven keresztül könnyebb út vezetett, de ebben a viszonyban a „magyar”
címke lényegtelen, csak a kapcsolódás ténye marad, megéltem azt is, hogy a
másik elsősorban embertárs, és én megszeretem és befogadom őt a másságunk
ellenére. Megéreztem, milyen sokat kaphatok, ha hagyom, hogy elmosódjanak köztünk a határok.
Azt hiszem, ez az élmény hozott belém
megnyugvást, nagyobb egyensúlyt. Közelebb vitt a középpontomhoz.
a Skagen óra logója, a két egymásba olvadó tengerrel