Utózönge 6. - Emlékek

Grenen-fok, Dánia északi csúcsa, ahol két tenger folyik egymásba (Skagen)

     Már a nyárnak is lassan vége, és egészen messze került tőlem Dánia, illetve én kerültem messze tőle. Vajon mi maradt meg belőle, mi maradt velem a jelenben?

     A harag, amit amiatt éreztem, hogy nem egyesült a két tábor, dánok és kelet-európaiak, már elpárolgott. Én úgy interpretáltam, hogy nem fogadtak be, ők alighanem úgy, hogy nem igyekeztünk eléggé beilleszkedni – idomulni az általuk felállított keretekhez; ahogy hallottam, a helyzetet úgy értékelte az egyik dán diák, hogy mi jöttünk ide, nekünk kell erőfeszítést tenni, ha közéjük szeretnénk tartozni. Persze utólag rájöttem, hogy naiv és hamis azt várni, hogy a dánok olyan elánnal barátkozzanak, mint mondjuk az olasz férfiak – én se adom fel a magyar büszkeséget, ők miért adnák fel a dánságukat?

     A harag tehát elszállt, pláne, hogy nem valószínű, hogy a jövőben szoros viszonyt ápolok Dániával, nem áll fenn a veszély, hogy sokat találkozunk, és ismét összecsap az össze nem illésünk (összecsiszolódás helyett), illetve a jövőben nem a dánokkal szándékozom próbára tenni az össze(nem)illést; minek tartanék hát haragot?

     Megmaradt viszont a látomások szép emléke, amikkel megajándékozott az öt hónapos népfőiskolai ösztöndíj, a svédországi vadludaktól kezdve, amelyek szinte hozzám értek röptükben és jártukban, a Berlinben megjárt, világháborús romokból emelt dombra épült hidegháborús radarállomáson át a dán falu határáig, ahol festménnyé változott a jütlandi préri. Velem marad e helyek színe és íze, történetük és az asszociációk, amiket felkeltettek bennem, megmaradnak teljességükben, amilyennek abban a kimerevített pillanatban láttam őket.

     Nem hagynak el a meglátások sem, amik hónapokig körvonalazódtak előttem, majd gondolattá értek bennem. A következtetéseket levontam, megszilárdultak, és legfeljebb új tapasztalatok módosíthatnák őket. Nem voltak épp kellemesek a konklúziók. Most is gyakran eszembe jutnak, amikor tükörbe nézek, mert ezek vésték a rövid, de immár nem múló ráncot a két szemöldököm fölé középtájban. Paradoxon, hogy életem első ráncát épp egy jóléti államban szereztem.

     Ha magára Dániára gondolok vissza, leginkább a bizarrul mérhetetlen jólét jut eszembe, ami abnormálisnak tűnik ahhoz képest, hogy mekkora a szükség a világ más részein. Ha Dániában élnék, vagy állandó bűntudattal kéne küzdenem, esetleg rengeteget jótékonykodnom, vagy érzéketlenné kéne válnom és a szükséget szenvedőket hibáztatnom a saját sorsukért, mindenesetre kirekesztenem a tudatomból a nélkülözőket. Ilyen ellentétek egyik pólusán aligha lehetnék egészséges lelkületű.

     Sokszor eszembe jut a népfőiskolai tanáraim erőfeszítése (szélmalomharca), hogy hidat kovácsoljanak emberek, nemzetek közt, nem is annyira a programozott közösségépítéssel, mint inkább a saját példájukon keresztül.

    Remélem, megmaradnak számomra a társaim, akik barátokká lettek; ez csak rajtam múlik. A népfőiskolai szemeszter legnagyobb haszna, hogy ha dánokra nem is, de számos barátra szert tettem több közép-európai országból; és velük kis hazánk határai mögött is nemzetközivé tágulhatok.

    Úgy érzem, a magyarok közül mindenkihez közel kerültem, kis kolónia voltunk a nagy csoportban. Öt hónapig egy fedél alatt élve óhatatlanul megismerjük a másikat olyannak, amilyen valójában. Nem az a fontos számomra, hogy megmarad-e ez a kapcsolat a „való világban” is, hiszen a találkozásunk előtt is volt élete mindannyiunknak, és azután is lesz; nekem sokkal többet ér az élmény, hogy olyanokat tudtam megszeretni és befogadni a világomba, akik értékrendben és életfelfogásban különböznek tőlem, akár homlokegyenest az ellenkezőt képviselik; a „való világban” valószínűleg nem barátkoztam volna össze velük. Megéltem, milyen, amikor valaki honfitárs (még ha a „haza” szó nem is kifejezetten országhatárt jelent számomra), hogy a különbségeken túl összeköt valami mély, fontosabb, és tudom, ha a kis hazánk levegőjében kavargó sok ellentét manifesztálódna, én pedig szembekerülnék egykori társaimmal – és így akármelyik honfitárssal –, nos, nem tudnám meghúzni a ravaszt egy polgárháborúban.

      Mivel számomra a haza nem országhatárt jelent, csak szükségképp azokkal kerültem mélyebb kapcsolatba, akikhez az anyanyelven keresztül könnyebb út vezetett, de ebben a viszonyban a „magyar” címke lényegtelen, csak a kapcsolódás ténye marad, megéltem azt is, hogy a másik elsősorban embertárs, és én megszeretem és befogadom őt a másságunk ellenére. Megéreztem, milyen sokat kaphatok, ha hagyom, hogy elmosódjanak köztünk a határok.

     Azt hiszem, ez az élmény hozott belém megnyugvást, nagyobb egyensúlyt.  Közelebb vitt a középpontomhoz.

a Skagen óra logója, a két egymásba olvadó tengerrel

Utózönge 5. - A gipsy-motívum

Kilátás a Silkeborg melletti Himmelbjergetről

     Ennek a gipsy dolognak megvolt a maga íve az öt dániai hónap során, bár csak néhányszor bukkant fel a téma, s lehet, csak én érzem bele, hogy a felszín alatt vájta a maga medrét a folyamat.
     Első ízben a nemzetközi diákok skageni kirándulásán ütötte fel a fejét, illetve a tanárunk ütötte fel a lapot, és kerek perec megkérdezte, hogy is van nálunk, magyaroknál ez a gipsy dolog, amiről mindenfelé annyit cikkez a sajtó. Hát sok magyarnak volt saját élménye arról, hogy a cigányok nem képesek beilleszkedni, csak lehúznak, akit tudnak, dolgozni meg derogál. Bevallom őszintén, pironkodva, hogy nem sokat fűztem hozzá, csak annyit, hogy már az oktatásban hátrányba kerülnek, ami aztán a későbbieket is determinálja, sok esélyük és választásuk nincs. A sok, érintett vidékről származó honfitársnak volt épp elég története, és én, aki sem integrációharcosként, sem atrocitást szenvedett félként nem szereztem tapasztalatot, nem gondoltam, hogy okoskodnom kéne. Feleslegesnek éreztem még csak menteni is a látszatot, amit amúgy se igen lehetett volna, miután valaki olyasmit mondott, hogy jobb lenne, ha egy sem lenne belőlük. Az igazság tehát megállíthatatlanul napvilágra került, és mi tagadás, azon a napon nem duzzadt bennem óriásira a nemzeti büszkeség. A tanár diplomatikusan annyit tett hozzá, milyen szomorú, hogy szinte teljes országok, mint Magyarország, Románia, talán még Bulgáriát említette, úgy gondolkoznak egy embercsoportról, mint a nácik a zsidókról. Ehhez nem fűzött hozzá senki semmit (mit lehetne, így igaz), pláne, hogy a beszélgetés este történt, és már kapatosak voltunk, az ilyen zavaró megjegyzések felett könnyű volt elsiklani.
     A téma egy időre látszólag feledésbe merült, bár nem kétlem, hogy a kirándulás utáni szerdán a népfőiskolai tantestület érzékletes beszámolót kapott a magyarok gipsykhez való hozzáállásáról, mert szerda délelőttönként a tanári kar egy órát töltött azzal, hogy a diákokkal kapcsolatos mindennemű értesüléseit megtárgyalja, nemcsak a személyiségfejlődésben tapasztalt előrehaladást, hanem azt is, ki kivel kavar. Persze a tanárok nem kezdtek el minket megbélyegezni, nem náciztak le, nem állítottak pellengérre senkit. Én sem náciztam le senkit, nem is gondoltam senkiről, hogy náci lenne, mert lehet, hogy én is hasonlóan gondolkodnék, ha egy érintettebb vidékről származnék, ezt bevallom, pedig – remélem – nem vagyok rasszista. Tudom, hogy aki az egyik oldal szülötteként hőzöngve nácizik, a másik oldal szülötteként hőzöngő náci lenne – ha valakiben hőzöngés van, a körülményeknek megfelelően talál majd kiutat a gőz, más szóval a harcosok személyiségprofilja oldaltól függetlenül egyforma. A tanárt, aki Skagenbe vitt minket, nemsokára másik tanár követte a nemzetközi diákok hétfő-keddi óráján (a népfőiskola terveinek megfelelően több tanár tanított minket a félév során), és megfigyeltem, hogy eztán mintha kevesebbet bratyizott volna velünk, külföldiekkel, mint a dánokkal, de ez lehet optikai csalódás, vagy lehet ezer más oka.
      Teltek a hetek, bennem apadt a lelkesedés, a dán-külföldi integráció nem akart szárba szökkenni, mi külföldiek sem alkalmazkodtunk mindig maradéktalanul. Hallottam egy-két sztorit, hol a helye a kelet-európaiaknak a dán társadalomban (olyan munkát kapnak, ami a dánoknak nem kell, annyiért, amennyiért a dánok már nem vállalnák el), és arra jutottam, amit aztán csak utólag vallottam be a blogban, hogy a kelet-európaiak váltak Dánia gipsyjeivé. Mert az udvariasság álcája mögött a bánásmód és a fejekben levő hozzáállás felettébb hasonló. Alighanem minden országnak szüksége van a maga gipsyjeire, akiket hibáztathat, ha rosszul mennek a dolgok, akiknek lepasszolhatja a megalázó melókat, és akiket megvethet a többség, hogy így tákolja össze a felsőbbrendűségi tudatát. Olyan ez, mint a szelep, ami kiengedi a fáradt gőzt – ezzel a legkevésbé sem azt mondom, hogy ez így van jól, és elfogadható. Azért megnézném, Nyugat-Európában mennyit nyelnek a vendégmunkások. Kis hazánk nem a fejlett diplomáciai érzékéről híres, így ahhoz sem értünk olyan jól, hogy elfedjük és lehazudjuk a szart.
      Elértünk május elsejéig. Addigra már a negyedik tanárt koptattuk, akinek végre volt hozzá érzéke, mi kell a kelet-európainak. Véleményem szerint bizakodásra ad okot, hogy míg az igazgatónőn azt éreztem, hogy mást mutat, mint amit mond, és mást mond, mint amit gondol (főleg a szeme tudott árulkodó lenni), addig ez a tanár, Martin, aki május elején került nálunk sorra, és aki az igazgatónő távollétében ellátta a helyettesi feladatokat, mindig azt tette, amit a belseje diktált, nemcsak mímelte a kedvességet, viszont őszintén begorombult, ha elszakadt nála a cérna, bár az ilyen ritka epizód után másnap elnézést kért a pórul járt diáktól. (Az ilyen apróságok miatt tartom nagyra a népfőiskolai tanáraimat: nemcsak alázattal szolgáltak fel ételt diákjaiknak egy-egy fontosabb eseményen, hanem bármikor bocsánatot kértek a diáktól, ha úgy érezték, nem voltak korrektek; szó sem volt náluk tekintélyelvről, mással vívták ki a tiszteletet, és ezzel a tekintélyt.) Martin tehát tudta, ha azt akarja, hogy mindannyian jól érezzük magunkat a hétfő-keddi kiránduláson, hogy jó legyen együtt lenni, akkor a kelet-európai módi szerint kell programot szervezni. Szó sem lehet tehát unalmas dán nemzeti emlékhelyekről, látogathatja otthon eleget mindenki a saját emlékhelyeit, ha ahhoz van kedve. Felvitt inkább minket Silkeborg mellé Dánia legmagasabb pontjára, ahonnan igen szép kilátás nyílt egy tóra, és ott május elseje tiszteletére előhúzott egy üveg rövidet (a népfőiskolán központilag szabályozták az alkoholfogyasztás idejét, ami persze sosem tanórára esett); azonnal felcsillant az egyszeri kelet-európai szeme, hogy ajándékként extra piához jut. Koccintottunk, és úgy emlékszem vissza, hogy az a hétfő-kedd, a viborgi és silkeborgi kirándulás sikerült a legélvezetesebben, nemcsak a természet miatt, hanem mert szimplán jól összejöttünk, és senki nem akarta megváltoztatni, elvárásokba skatulyázni a másikat.
      Tehát koccintottunk, és Martin röviden mesélt egy sztorit, mintegy megemlítette, annyira mellesleg, hogy nem tudom pontosan felidézni, és már akkor sem volt meg minden részlet, de a lényeg, hogy a tizenkilencedik századi Dániában volt egy felvilágosult, vagyonos polgár, aki azt tűzte ki célul, hogy segítsen a cigányoknak (tutira nem értettem félre, dániai gipsykről volt szó, bár nem tudom, azóta mi lett velük), akiket mindenki utált, ki nem állhatott egész Dánia. Hülyének is tartották, mit jótékonykodik, de a polgár csak azért is munkát adott a dániai gipsyknek, és emberként bánt velük. Mindez nagyon röviden hangzott el május elsején, senki nem fűzött hozzá semmit, és annyira megvolt a helye a gipsy ívben, hogy azt hittem, hallucinálok, de csak nem. És semmi kioktatás, kritika nem volt abban, ahogy Martin ezt mesélte, mintha adomázna egyet, és tulajdonképp könnyített is rajtam, mert azt mondta ezzel, hogy Dánia sem makulátlan gipsy ügyben; nagy szó, hogy ezt bevallotta. És mindez annyira klappolt ott a hegyen, hogy mindenki gyarló, de a hibáival együtt mindenki szeretetre méltó és elfogadható.
      Finálé gyanánt cigány lagzira is sor került az utolsó népfőiskolai buli témájaként, amire a kelet-európai, aki tudja, miről van szó, felöltött valami cigányosan feltűnő holmit, a dánok pedig maradtak a jól bevált trendi, fekete koktélruhánál. Nem az ő hibájuk, a cigány kultúra végül is a mi kultúránk része, érteni mi sem értjük, de látunk belőle valamennyit, ők meg talán azt sem tudták, eszik-e vagy isszák, és lehet, a sajtóra sem figyelnek oda, hogy legalább minimális értesülésük lett volna.