Elvira Holgersson

     Lenyűgöznek a grandiózus hidak, amik Fyn és Sjaelland sziget, illetve a Koppenhága-Malmö vasútvonalon ívelnek át a két szárazföld közötti tengerrésen. Mamutfenyőszerűen magasodnak fölénk a pillérek, kitörik a nyakunk, mire a szemünk az egészet befogja, alant pedig tenger borítja be a látóteret; szinte a vízen járunk, szilárdat érzünk is meg nem is; még mindig tart a híd, pedig a normál folyóhidakhoz szokott belső óránk jelez, hogy ideje lenne ismét szárazföldet fogni, de még mindig siklunk, még mindig tenger vesz körül minden oldalról, mígnem a távolban feldereng a ködös földcsík.

Snitt.

     Malmö ízléses eleganciájával megér egy délutánt. A város közepén parknak álcázott temető; ráérősen andalognak át rajt az emberek; sok ápolt, zöld sírhely, nyugalom, madarak. Madarak, mégpedig két vadlúd a temetőt átszelő csatorna partján. Magam sem tudom, láttam-e már élőben vadludat, de ismerős a tollazatuk, a hangjukra pedig tisztán emlékszem.
     Gyerekkorom kedvenc rajzfilmsorozata a Nils Holgersson volt. Selma Lagerlöf svéd írónő (nem mellesleg az első női Nobel-díjas) mesehősét, Nilst rosszaságáért törpévé varázsolja egy házi manó. Nils, ha apróvá vált is, legalább ért az állatok nyelvén, és hogy kezdjen valamit magával meg a kialakult helyzettel, egy csapat vadlúdhoz társulva bejárja (berepüli) egész Svédországot, eljut egészen Lappföldig. Az út során jószívű és segítőkész fiú válik a korábbi rosszcsontból (hogy legyen erkölcsi tanulság), így amikor a vadludak délre tartva ismét érintik Nils szülőfaluját, a házi manó visszavarázsolja hősünket embergyerek méretűvé. Kisgyerekként a rajzfilmben rengeteg vadludat láttam, illetve ugyanazokat a ludakat rengetegszer, pláne, hogy a szüleim a sorozat összes részét felvették videóra, nehogy Elvikének nélkülöznie kelljen Nilst. Ekkor ivódott be az emlékezetembe a vadlúdgágogás.
     Ki hitte volna, hogy épp egy csapat vadlúdba botlok Svédországban... A temetőtől nem messze újabb parkra bukkanunk és újabb vadludakra, messzire szól a hangjuk, csipegetnek a fűben és egészen közel totyognak hozzánk, illetve mi kerülünk egyre közelebb hozzájuk a séta közben, de ránk se bagóznak, megszokták már az embert. Ahogy fordul az ösvény, hirtelen előtűnik egy szélmalom, az előtte elterülő tisztáson pedig rengeteg vadlúd, megszámlálhatatlan, állok és lelkendezem, alig hiszem el, hogy fél méterre tipegnek mellettem, és a fejemtől pár méterre húznak el a levegőben. Nem is álmodtam volna, hogy felnőttként visszajutok oda, ahol a vadludak uralkodnak. Körbefon a gyengéd harmónia (orientációs pont).