2012. október 11., csütörtök

Utózönge 8. - Tovább


     Lassan lezárul a Dánia-történet. Elenyészik, a múlt martalékaivá válik. Gondolom, érdekel néhányat közületek, kedves Olvasók, hogy mi lett velem azóta. A magánéletemet kevéssé vittem vásárra a blogban, nem lesz ez másként a zárszóban sem; ilyen vagy olyan módon, de minden munkámban előtérbe került, vagy előkerült az írás (vagy az írói vénámmal találtam munkát, vagy a munkámban figyeltek fel az írói vénámra), nincs ez másként jelenleg sem. Mellesleg írtam és írok pár cikket dániai élményeimről különböző fórumokra; inkább az építő tanulságokról, mint az árnyoldalakról.
     Időnként volt némi kellemetlen érzés bennem, hogy blogolgatok itten magyarul a dánokról és Dániáról, mintha kibeszélném őket a hátuk mögött. Persze hülyén vette volna ki magát, ha nyakon öntöttem volna valamelyik tanárt (ne adj isten: az igazgatónőt) a véleményeimmel. De a szemeszter utolsó hetébe beiktatták a félév értékelését egy délelőtti programként. Én akkor már csak fél lábbal vettem részt az iskolai teendőkben, és előző este, ahogy felettébb spiccesen átfutottam a napirendet, elintéztem magamban annyival, hogy úgyse nyitnám ki a számat a dán diákok serege előtt; kifekszem inkább a macskajajt. Másnap dél körül ébredten frissen és üdén, ekkor világosított fel néhány nemzetközi diáktárs, hogy az értékelés, ami már ki is ment addigra a fejemből, külön zajlott dánoknak és külföldieknek. És hogy nem ártott volna jelen lennem, mert csak az a két magyar srác beszélt (és lelkendezett), akiknek sikerült a beilleszkedés, a többiek, akik már az órákat számolták, mikor megyünk haza, nemigen tettek hozzá, illetve amikor a tanár megkérdezte, vajon mi lehetett az oka a katasztrofális integrációs mutatónak, annyit említettek, hogy a korkülönbség, de arról, amiről hónapokig beszéltünk, hogy a dánok nem nyitnak és nem beszélnek velünk angolul, nem esett egy szó sem. Annyira azért ismertek a többiek, hogy tudták, én kinyitottam volna a számat, persze nem olyan módon, hogy a dánokat szidjam, hiszen az ő szemszögükből meg minden bizonnyal minket szidhattak. Viszont tényleg nem ártott volna rámutatni, mennyit számít a tradíció, miként fogadják az idegent Dániában és miként Kelet-Európában: előbbi helyen az odajövőnek kell igyekeznie, míg utóbbi helyen a vendégért mindent.
       Zavart volna a tudat, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt; tartoztam annyival Dániának, hogy legalább "szólok". Ebédnél oda is mentem a tanárhoz, aki a külföldiek értékelését vezette, és aki mellesleg a számomra eksztatikus angol irodalomórákat tartotta, hogy elnézést, elaludtam reggel, de ha volna valamikor tíz perce. Nem szükséges, ha csak nincs kifejezett közlendőm; erre bevillant a reflex, hogy ha neki nincs mit kérdeznie, én sem traktálom őt, és lezártam annyival, hogy nincs. Így nem informáltam Dániát a kelet-európai vendégszokásról; tudatlan maradt; a feladat megvárja a jövő generációt.
       A tanár kihátrált a helyzetből, értelmezte egy magyar barátom. A dánok nem szoktak olyan ügyet újra felnyitni, amit lezártnak tekintenek, mondta egy másik magyar barátom, aki a Grundfosnál dánokkal dolgozik együtt. Ismét az eltérő kultúra emelt falat, így spekulálok.

Snitt.

     Kérdezik néha, változtam-e, tanultam-e valamit Dániától. Egész sok mindent tanultam. Ha már a jövőnél tartunk, be kell vallanom, hatott rám a dán hozzáállás, hogy mindenki találja ki, mivel szeret foglalkozni, és foglalatoskodjon azzal. Nem jártattam görcsösen ilyesmin az agyam, előbukkant magától a gondolat, hogy ha írni szeretek, utazni, és angolul bármit, akkor próbáljak meg ezekből pénzt csinálni; a pszichológia meg úgyis itt marad a nyakamon, le se vakarhatnám. Tehát olyan lehetőségeket próbálok felhajtani, amik összhangban állnak az elképzeléseimmel, és nem tapogatózom olyan dolgok felé, amit nem tudnék magamnak elképzelni, legfeljebb undor kíséretében. Azt hiszem, kis hazánkban a legtöbben nem elég bátrak azt akarni, amit igazán szeretnének; a rossz gazdasági helyzet mindenre kifogás, a tanult tehetetlenségre főleg; szerintem az ok, amiért itthon sokan nem merik az igazi, megismételhetetlen életüket élni, a diktatúrának nevezett ötven évi gondolatstopnak köszönhető, amikor tényleg nem lehetett. Dánia óta el sem tudom képzelni, hogy mást csináljak, mint amiben örömömet lelem, és igazán a sajátom. Ha ahelyett, hogy 100-an pályáznak ugyanarra a reálisnak tartott életpályára, mindenki a maga misszióját teljesítené, nem lenne annyi összeütközés. Mindenki kiteljesedhetne a maga egyediségében, és a sok egyediség gazdagítaná a közösséget, de ezt már elcsépeltem.
      Ehhez kapcsolódik a második tanítás. Ugyan Dániában nem kerültem jó közösségbe, de még az inverzén keresztül is beláttam, belátom, hogy a közösség remek dolog lehet, és rengeteget adhat. Egyrészt senki nem tökéletes - ami belőle hiányzik, megtalálható a másikban, és a közösségben kiegészíthetik egymást. Másrészt a népfőiskolai zeneórákon jöttem rá, milyen fantasztikus, amikor a részekből nemcsak a részek összessége, hanem egy új minőség, az Egész keletkezik. Minden hangszerszólamnak megvolt a helye az együttesünkben, mindegyik hozta a saját színét, de ami keletkezett, nem az egymás mellett hullámzó szólamok szomszédsága volt, hanem sokkal több annál, a zene egysége. Valahogy így keletkezik a jóléti állam utópiája az adófizető állampolgárokból. A jóléti állam tanítása a közösségi felelősségvállalás: az a rész, amit én beadok (ha többel rendelkezem, többet, ha kevéssel, kevesebbet), hozzájárul ahhoz, hogy a sok részletből létrejövő közösből mindenkinek egyenlően jusson; nemcsak magamról, hanem közvetve mindenkiről gondoskodom. A felelősségem: részt vállalni egy kiterjedt alkotásban, ami gondoskodik rólam és (ideális esetben) hozzásegít, hogy megtaláljam a helyet, ami a sajátom, ami saját magam vagyok; felelek valamiért és cserébe részesülök. Ami pótolhatatlanná tesz: a tény, hogyha egy láncszem kiesik, megérzi az egész láncolat.
      Végezetül megtanultam a pillanatban élni. A napi nyűgök, a rezsi, a küszködés összetöpörödtek, és nem foglalnak már le akkora figyelmet. Panasz helyett sokkal inkább észreveszem, sőt beleélem magam a pillanat teljességébe: jártamban-keltemben egy szép utcába, ahol kopog a macskakő és megszépültek az épületek; az őszi napba, ami melegít a maga visszafogott módján; a fák színváltozásába, ahogy a zöld levelek közt napról napra több a sárga, a vörös, a barna; az emberekkel való együttes élményekbe, amik kimeríthetetlenül újratöltődnek minden nap; vagy ha egy rokonszenves gondolatot olvasok egy könyvben, pláne, ha magam alkotok egy frappáns mondatot. Rengeteg szépség sűrűsödik egy pillanatba. És mi másból áll az élet, mint a pillanatokból.

Köszönöm a figyelmet,
kedves Olvasók.

Eurotrip Step 2 - Dél

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése