Átváltozás

     Eddig, talán egy kivétellel az elején, sikerült elkerülnöm, hogy fellépjek a zenecsoportommal. Valahogy mindig épp beteg voltam, amikor a többi diák előtt játszottak; nem direkt, csak "jól jött ki a lépés". Tegnap aztán igencsak azt kívántam, bár szereztem volna egy kis rutint, és ne a családi napon kellene debütálnom, ahol egy csomó rokon és barát is jelen van (szerencsére nem a sajátjaim, legalább). Ahol alkotómunka folyik, természetes, hogy a hozzátartozókat is el kell kápráztatni, erre találta ki a családi napot a népfőiskola. Fellépett a táncosztály, a filmszínészetosztály, a három zenecsoport, a kórus, meg az open stage-en bárki, aki akart, volt diavetítés az outdoor osztály élményeiből, és a folyosóra kipakolták a művészetisek képeit és kerámiáit. Nekem a zeneosztályon kívül a kórussal volt jelenésem, de ez utóbbi nem volt nagy ügy, mert ott sok jó ember egyszerre vonzza a tekintetet.
     Péntekre eléggé rástresszeltem erre a nagy performance-ra, úgyhogy a próba is pocsékul ment. Ugyan a kezdő csoport második zongoristájaként nem nehezedik nagy súly a vállamra, de egyszer-kétszer azért erősebben kihallatszom. Persze azon kattogott az agyam, mi lesz, ha épp ebben a kényes pillanatban ütök félre a szintetizátoron. Mint írtam, akkor megy jól a zenélés, ha nincs bennem gondolat, csak automatikusan átfolyik rajtam a zene, ha átengedem magam ennek a valaminek; amint pörögni kezd az agyam, máris eltéved a kezem. Persze ha az ember agya a stressztől kattog, elég nehéz a zenének utat engedni. Hamar az eszembe idéztem, hogy azért vagyok itt, hogy jól érezzem magam, ettől aztán a helyemre találtam a próbán, és ment is minden, ahogy kell. Bár sejtettem, hogy ennyivel még nem oldottam meg a problémát.
     Szombaton újból erőt vett rajtam a stressz. Mit csinál az ember, ha pszichológus diplomával rendelkezik? Leás a mélybe, hogy mitől ez a para. Jelen esetben természetesen attól, hogy felsülök, beégek. Ennyitől persze még nem leltem rá a megoldásra, és nem tett épp boldoggá, hogy egy szép szombati napon azon pörgessem az agyam, mivel takaríthatnám ki belülről a szégyenérzést, de hát az ember időnként így jár, ha elhagyja a komfortzónája határait: beletalál kellemetlen helyzetekbe, amiket meg kell oldania. Ugyan azt hittem, ezt a szégyenérzést már sikerült magam mögött hagyni ebben a szeretettel építgető népfőiskolai közegben, de alighanem még nem bányásztam ki belőle mindent, azért tért vissza.
      Ki is az, aki azon parázik, hogy belesül, és lebőg? Hát az egóm, hogy előcitáljam az elcsépelt pszichológiai kifejezést, ez a kis pont az énemben, ami időnként felfújja magát, mint egy dagadó lufit. De mi keresnivalója az egómnak egy olyan helyzetben, amikor a zenének kellene bennem áramlani? És akkor leesett, hogy én nem azért állok a színpadra, hogy mutogassam a kivételes, csodálatra méltó egyéniségemet, hanem hogy adjak valamit.
     Nem ütöttem félre.

Snitt.

     Ha már a zenénél tartunk, akkor annyit még beszúrnék, hogy a zenecsoportommal remekül érzem magam. Hatan vagyunk, két külföldi, négy dán, és nagyon jól működünk, van köztünk kémia az együttzenéléshez. Mindegyikünk más, és mindannyiunknak megvan a maga helye az egészben. Érzem, hogy mindenki bírja egymást, hogy szeretetre méltónak tartjuk a másikat. Itt sosem érzem magam kirekesztve, függetlenül attól, hogy a tanár angolul vagy dánul beszél.
      A tanár, egy nagyjából velem egykorú lány, nem fordít extra figyelmet arra, hogy együttessé kovácsolódjunk, hogy megérezzük egymás stílusát (például nélküle is gyakoroljunk), de szerencséjére erőfeszítés nélkül egymásra hangolódtunk. Hoz valami új zenét minden órára, és játszogatunk; ennyi. Kérdezte is a minap, hogyan lehetséges, hogy korábban semelyikünk sem zenélt bandában, itt mégis képesek vagyunk rá, külön okítás nélkül. Hát mindenki számolja az ütemeket, vágtam rá, így egy helyen járunk. Ha valaki kisiklik, mindig belekapaszkodhat a matematikába.

Snitt.

     Úgy érzem, a népfőiskola ama elképzelése, hogy egy nagy család alakuljon ki a diákokból és a tanárokból, a fellépéseken valósul meg leginkább. A színpadon állók tényleg annyi bátorítást, elfogadást és dicséretet kapnak a többiektől, amit csak egy jó családban vagy közeli barátoktól. Abban a közegben, ami ilyenkor létrejön, tényleg csak jól érezni lehet magunkat. Szívem szerint mostantól minden nap fellépnék.