A húsvéti szünet után részben változott az órarendünk: a főtárgyak (a dán kultúra és esetemben a zene) maradnak, viszont új minor tárgyakat kellett választani a régiek helyett. Búcsút mondtam hát a festésnek, a kórusnak és az angol irodalomnak. Pedig nagyon a szívemhez nőttek. Kóruson a hangomat csiszoltam, szoktam a hangzását mélységekben és magasságokban, hogy többé ne akadjon el furcsán: jé, ez az én torkomból jön? Festés órán nem brillíroztam a kézügyességemmel, bár az absztrakt festészet ennyi hiányosságot talán elnéz, ha már jó szemem van a színkeveréshez. A színeket több időbe telt kikeverni, mint a csíkokat és köröket felkenni; s miután a képet késznek nyilvánítottam, és a csaphoz indultam, hogy a tányérról a megmaradt festéket lemossam, nemegyszer elém toppant valaki, hogy nem adnám-e oda azt a tányért, mert ő remekül tudná róla a maradékot hasznosítani. Azt hiszem, festés órán az volt a legnagyobb sikerélményem, amikor elosztogattam a színeimet. És persze a legfájóbb az angol irodalmat elengedni, de sajna ezúttal csak egy rövid liaisonra futotta kettőnk között, az élet máris szétszakított minket a gyors összehangolódás és pár esztétikai katarzis után. Pedig örömmel figyelném még, hogyan mutálódik az angol nyelv a posztmodern irodalomban, illetve hogyan kebelezte be az elmúlt 40-50 évben az irodalom az angol nyelv összes fellelhető változatát, a töredezett indián angolt és az elharapott skót nyelvjárást, minden torzulást, amit a világ különböző pontjain angol gyűjtőnév alatt beszélnek.
Ha úgy vesszük, ez a bejegyzés amolyan köszönetnyilvánításféle az első két és fél hónapért, a sok jóért, amibe itt beleáshattam magam, bár ennyi idő főleg megmerítkezésre volt elég, mint megtanulni meglovagolni a hullámokat. Persze elsősorban a népfőiskolai tanárokat illeti köszönet, mert ők hozzák az órákra a jó energiákat. Rajtuk keresztül, az ő tükrükön át történik a felfedezés, abból épülünk, ami rajtuk átszűrődik.
De már az új vizekre vetem a tekintetem, a salsa órákra, a jógára és a bizsukészítésre. Az angol irodalmat kis híján sikerült megtartanom, ugyanis a tanár az előzetes tervei ellenére valahogy mégis meghirdette a félév második felére is. A tárgyválasztáskor eufóriában tettem x-et a választottaim mellé, elővételezve az előttem álló sok remek órát, megkönnyebbülve, hogy nem kell feláldoznom a csere oltárán az igazit, a csütörtök délelőtti csúcsélményt. Karnyújtásnyira voltam a tökéletes népfőiskolai órarendtől, ugyanis olyan tantárgyak kerültek a látóterembe, amikkel otthon hobbiként foglalkozom: jóga, bizsuk és angol szövegek, a salsával is szemeztem már párszor, épp itt az ideje, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Tehát a népfőiskolán a hobbijaimmal foglalatoskodhatom munkaidőben. Csakhogy az angol irodalommal mindössze négyen kívántuk fenntartani az intim kapcsolatot (ennyit az irodalom presztízséről napjainkban), és az irodalomtanár törölte az órát. Mint amikor a gyerek orra elől elveszik a cukorkát, amiért álló nap könyörgött. Így hát fájó szívvel, de el kell fogadnom, hogy a tökéletes népfőiskolai órarend csak az ideák világában létezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése