Előző bejegyzésemben írtam, hogy a könyvtárban és a mellette levő társalgóban népfőiskolai diák nem tartózkodhat, mert ezt a részt az üdülővendégeknek tartják fenn, pedig meghitt sarok, bensőséges beszélgetésekre ideális. A minap késő este ott üldögéltem egy magyar ismerőssel, aki a Grundfos magyar irodájánál dolgozik, és pár hétre, amíg a munka ide szólította, a népfőiskolán szállásolta el a cég. Arra járt a gondnok, és mihelyst meglátott, közölte, hogy tilos itt ülnöm, de nem akar nekem rosszat, úgyhogy ezúttal eltekint a következményektől, viszont ha még egyszer rajtakap, sajnos szólnia kell az igazgatónőnek. A gondnokról azt mondják, enyhén autista; Magyarországot viszont szereti, járt már ott többször. Néztem komoly arccal a gondnokra, mint akit mélyen megvisel, hogy megszegte a közösség egy fontos szabályát, és ígértem, nem lesz legközelebb. Majd indultam vissza a szobámba, kezemben a bögrémmel, amiben, hála istennek, hogy a gondnok nem vette észre, finom francia bor lapult; ebből lett volna csak égbekiáltó botrány.
Azóta néha eljátszom a gondolattal, hogy lázadok. Lemegyek az alagsori könyvtárba, és helyet foglalok a kanapén. Még a lábam is keresztbe teszem, sőt, lóbálom, hogy látszódjék, milyen jól érzem magam ebben a helyzetben. A kezembe fogok egy napilapot a sok közül, ami a könyvtárban hever, az üdülővendégeknek kikészítve, mit zavar, hogy egy kukkot sem értek a dán nyelvből, szélesre nyitom, és a lapokat zörgetve úgy teszek, mintha olvasnék. Sőt, talán hangosan fütyörészek is, hogy minél hamarabb rám akadjon a gondnok, megragadja a grabancomat, jó erősen, hogy érezzem a tettem súlyát, és az igazgatónőhöz cipeljen, ahol számot adhatok a vétkeimről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése