A serendipity angol szó szerencsés véletlent jelent, olyan váratlan eseményt, amiből aztán valami jót hozunk ki, vagy hasznos dologra bukkanni anélkül, hogy keresnénk. A szó jelentésének egyik szemléletes magyarázata: tű után kutatni a szénakazalban, és ráakadni a gazda lányára. A serendipity gyakran játszik szerepet a tudományos elméletalkotásban, de a Dogma-filmesek is előszeretettel használták. Például Jörgen Leth egy ízben meghallott egy hangosan szexelő párt a szobája felé tartva egy szállodai folyosón, majd Lars von Trierrel közösen forgatott aktuális filmje hamarosan egy szexjelenettel gazdagodott, anélkül, hogy előzetesen tervezte volna.
Snitt.
A húsvéti szünetben, ami csütörtöktől hétfőig tartott, látogatókat fogadtam Koppenhágában, a húgomat és pár közeli barátot. Már szerdán kora délután a főváros felé vettem az irányt, mert pár magyar szintén akkor indult kocsival a népfőiskoláról, és így jóval pénztárcabarátibbra jött ki az útiköltség, mint másnap vonattal, az eredeti terv szerint. Csütörtöktől foglaltam szállást, így szerda éjjelre a magyar diáktársak beszerveztek a lakásba, ahol ők szálltak - egy hús-vér dán buddhistához. A lakás lepukkant, festetlen falak, nagy kosz, és száll a füst. Viszont rendes bútor, kanapé, fotel, aludni szivacsok, a földön tévé. A fürdőszoba egy lyuk, a konyha viszont pöpec. A dán buddhista japán módra köszöntött, összetett kézzel, bólogatva, és egy vendégkönyvre mutatott, nem kér más fizetséget, csak írjunk bele pár sort - úgy tűnik, igazi couchsurfing szállást üzemeltet a lakásban. A sok bejegyzés közül például egy olasz: "Sajnálom, hogy nem találkoztunk személyesen, de köszönöm, hogy a kanapén tölthettem az éjszakát". Az ember hálás a szerencséjének, hogy fedelet nyújtanak a feje fölé. A dán buddhistához több úton is eljuthattam volna, ugyanis a népfőiskolámról egymástól függetlenül többen is ismerik őt vagy egy magyar barátját, korábbi szemeszterekről egy másik népfőiskolán, ahol a füstös dán buddhista meditációt meg asszem japán harcművészeteket is tanít; így vagy úgy, megtalálják e hajlékot az utazók.
Szóval a szerencse vezérelt ehhez a dán buddhistához, szívom a füstöt, kissé fáj a fejem, de sok hasznos infót megoszt velem, kulisszatitkokat egy vagány hétvégéhez CPH-ban. Nörrebróban szállunk? Remek, ott nőtt fel. Bevándorlók, diákok, művészek, sok bohém arc. Melyik hostel? Csodás, ismeri is, majdnem vele szemben a Tsilli Pop bár, olcsó sör, direkt diákoknak, anno ő volt az első vendég, adjam át üdvözletét a tulajnak. Csak két utcával lejjebb a Stengade, a helyi kultikus underground klub. Feltétlenül ugorjunk át Christianiába, és pacsizzunk le az eszkimókkal, majd repüljünk vissza a szép nörrebrói temetőbe, ahol Andersen is nyugszik, meg egy jamaicai rapper díva, aki autóbalesetben lelte vesztét.
Tehát Nörrebróba foglaltam szállást ötünknek, barátok, húgom, én, mert ez volt a legolcsóbb, lesz, ami lesz, magyar turista árérzékeny. Amikor indulásom előtt a népfőiskolán elmondtam ezt a nörrebrói szállást Christine-nek, a félig dán, félig dél-afrikai diáktársnak, annyit mondott rá, hogyha van veszélyes része CPH-nak, hát akkor Nörrebro, de nem lesz semmi baj, csak maradjunk távol a bandáktól. Nörrebro ugyanis a bevándorlónegyed, volt ott már egy pár komoly zavargás. A dán buddhista is bejelölte a térképen a gettót, hogy kerüljük el ezt a négyzetet itt. Nos, amint betettük a lábunkat Nörrebróba, máris éreztem, hogyha Koppenhágába költöznék, csakis ebben a negyedben érezném magam otthon. A házfalakon graffitik, nem falfirkák, hanem nagy színes képek a talapzattól a tetőig, hullámzik felénk a reggae. Ahogy haladunk előre a hostelhez, kövezett sétálóutcákon vágunk át, bárok, kávézók serege. Szívom a bohém légkört, végre hazaérkezem valahova Dániában; én Budapesten is a Hétkerre esküszöm. Az egyenes út a hostelhez átvezet a dán gettón, természetesen nem teszünk kerülőt, és persze újfent átérzi az ember a mély igazságot, hogy minden relatív, mert a dán típusú gettó nyugodt, tiszta, talán kevésbé esztétikus, de sehol egy ellenséges tekintet vagy fenyegető testtartás.
Immár visszatérésem után újságoltam Christine-nek a népfőiskolán, mennyire imádtam Nörrebrót, mert bohém és multikulti, bevándorlók, diákok, művészek, de látni családokat is; igen, felelte Christine, bohém és multikulti, a legtöbb dán valószínűleg pont ezért tartja veszélyesnek.
Snitt.
Pénteken lecsapott a rossz idő. Skandináv tavasz: zuhogó eső, és a bőröd alatt fázol; legutóbb jó pár éve Amszterdamban éreztem ennyire a csontjaimban a hideget, hogy nincs annyi réteg, amennyi meg tudna védeni - úgy tűnik, nincs szerencsém ezekkel a csatornás, téglaházas, protestáns fővárosokkal, ami az időjárást illeti (más tekintetben viszont igen). Esőben jártuk végig a szép koppenhágai parkokat: ahol az egyik véget ér, ott kezdődik a másik, tavacskák és csatornák, állatok, amiknek itt az otthonuk, kacsák, hattyúk, még gém is, meg amik nem bújtak elő. Úgy tűnik, ha a városvezetés itt üres területre bukkan, azt mondja, csináljunk parkot, és nem azt, hogy jupijé, ezt is eladhatjuk irodaháznak. Kétnapnyi vacogós séta után arra jutok, hogy Koppenhága a legélhetőbb város, ahol eddig jártam: a belvárosban színes utcácskák kreatív domborulatokba csavarodó templomtornyokkal, hogy öröm a szemnek, sok víz és zöldterület, hogy karnyújtásnyira legyen a természet, és ami a számomra fő, rendelkezésre áll a bohém negyed. No meg a biciklikultúra: a biciklik leláncolatlanul hevernek a járda szélén a gazdájukra várva (nem vicc!), mert olyan jó a közbiztonság, hogy nem kell parázni attól, hogy ellopják, és széles biciklisávokon lehet tekerni, nem úgy, mint Budapesten, ahol nem tudsz dönteni, hogy a bringát hajtva az autósokra vagy a gyalogosokra legyél tekintettel, mert nincsen számodra hely. Az utcákon nincs teperés és tömeg. Csak ne lenne ennyire csapnivaló a klíma.
Másnap reggel havazik. Nem hisszük el. Pedig szombatra napos időt jósolt a meteorológia; később ugyan kikandikál a nap - húgom megjegyzi, a dán napos idő olyan, mint a magyar mogyorós csoki, ami nyomokban mogyorót tartalmazhat, a dán napos idő pedig nyomokban napsütést. A masszív hidegben a csütörtök és a péntek estét is a hostelben töltöttük; megbéklyóz a vacogás. Aggódom: mi lesz a serendipitymmel, amit olyan jól előkészített a füstös dán buddhista?
Szombat délután a nap csak átfúrja magát a vastag felhőpaplanon. Mire Christianiába érünk, igézőek a fények, és örömmel pacsizunk le az eszkimókkal. Hivatalos nevén Christiania Szabadállamot, a 34 hektáron elterülő, kb. 850 lakost számláló lekerített területet 1971-ben nyilvánította függetlennek pár hippi, bekvártélyozták magukat a régi katonai barakkokba, majd felépítettek még pár házikót, hogy jusson elég hely minden betelepülőnek. Christiania elvileg nem tartozik az EU területéhez, bár az átjárás nyitott. Külön állam, külön szabályok, adót fizetni a dán államnak tilos. Beköltözni ma már csak meghívóval lehet, magyarán közeli barátokat vagy házastársat (párkapcsolatot) kell szerezni a helyiek közül annak, aki ide kívánkozik. Kávézók és koncertterem, a főtéren kannabiszárusok; a szabadság illata. Szép színes graffitik a régi katonai barakkok és a self-made házikók falán. Nagy kört teszünk a napsütésben, hátrább óvoda és játszótér a jövendő christianiai generációknak, pici házikók a tóparton és utcákba rendezve, vékony falak, mi tartja össze őket ebben a szélben, csak a jó szellem meg a festék óvja a kopott gerendákat; biztos csak nyári lakok, mert itt képtelenség kibírni a telet; nem, nem, nézd, ott rebbent a redőny.
Miért hagyják meg a dánok Christianiát, amikor egy kézmozdulattal lesöpörhetnék a föld színéről? Ugyanazért, amiért a királynőjüket sem bántják, pedig semmibe nincs már tényleges beleszólása, csak dísznek van, és sokba kerülnek a kastélyai. Ne legyünk naivak, nem a tolerancia. A dánok saját bevallása szerint a válasz roppant magától értetődő: a királynő és Christiania is több pénzt hoz, mint amennyibe a kastélyok és a kiesett adóbevétel kerül - a turizmusból. Sokan azért jönnek CPH-ba, hogy lássák a világ egyik legrégibb monarchiáját. És emlékezzünk csak, hogy amikor Dániába érkezésem napján tettem a fővárosban egy pár órás sétát, ki nem hagytam volna Christianiát.
Szombat este végre felkeressük a Stengade nevű underground klubot, egy tegnap kezünkbe nyomott szórólap szerint ma reggae buli várható; most vagy soha, holnap utazunk tovább Malmőbe. Nem kell sokat keresgetni, telegraffitizett alacsony épület az emeletes házak között. A lépcső tetején két alak ül, és érkezésünkre elénk tornyosul a testesebb, illetve lecövekel közénk és az ajtó közé - közli velünk, hogy zártkörű buli. Nem értjük, lehetetlen, hiszen a szórólap szerint. A haverja, egy cingár fiú int, hogy ne higgyünk neki, lépjünk be nyugodtan, de az óriást elég nehéz lenne kikerülni. Csüggedten nézünk össze, szerencsétlen magyarok, és akkor hirtelen megértem a szitut, hogy ez a dán humor részeg megtestesítője, akivel itten találkoztunk, mert tipikus dán humor beetetni a másikat valamivel, ami nem igaz, B-t mondani, amikor A a helyzet, tagadással ironizálni, vagyis azzal szívatni a szerencsétlen külföldieket, hogy staff party a reggae buli helyett. Az óriás kérlelhetetlen, staff only és punktum, a cingár fiú mutogat, hogy rá se hederítsünk, de nem tudjuk kikerülni a fizikai akadályokat. A dán humor miatt vagy sem, az underground buli végképp füstbe ment.
Marad a misztikus dán telihold, a sápadt gömb az üres, mélykék égen, meg egy vicces játszótér mászókája; körülvesz a gyengéd harmónia. Végül betévedünk egy igazi dán késdobáló kocsmába, és végre kapunk egy szeletet a nörrebrói bohém életből. Lelógó bádoglámpák, gagyi német slágerek és kérges arcú középkorú dánok a szomszéd asztalnál, akik tapsolnak, ritmusgyakorlatokat játszanak a gagyi német slágerekre; mosolygunk és nagyon bírjuk egymást a két szomszédos asztalnál, még koccintunk is velük. Skaal.
Snitt.
Hamisítatlanul Dániát éltük, interpretálom a többieknek az eseményeket: szélsőséges időjárás és összement nagy lehetőségek. Igen, a dán filmekben is mindig elbaszódik valami, mondja Gergő.
Ne gondoljátok, kedves Olvasók, hogy csalódott vagyok. Sőt, éppenséggel nagyon elégedett. A minap írtam, hogy egy átfogó pszichológiai kutatás szerint a dán a legboldogabb nemzet a világon, aminek sok egyéb mellett az egyik oka, hogy a dánok nem várnak túl sokat, sőt, inkább kevesebbet, és mindig megelégednek annyival, amennyit kapnak. Korábban frusztrált lettem volna, ha csupán ennyi valósul meg a nagy ígéretekből. Dániának hála, a boldogsághoz számomra immár elég, ami épp van - jelen esetben a misztikus dán telihold, a mókás késdobáló kocsma és a gyengéd harmónia.
Snitt.
Szóval a szerencse vezérelt ehhez a dán buddhistához, szívom a füstöt, kissé fáj a fejem, de sok hasznos infót megoszt velem, kulisszatitkokat egy vagány hétvégéhez CPH-ban. Nörrebróban szállunk? Remek, ott nőtt fel. Bevándorlók, diákok, művészek, sok bohém arc. Melyik hostel? Csodás, ismeri is, majdnem vele szemben a Tsilli Pop bár, olcsó sör, direkt diákoknak, anno ő volt az első vendég, adjam át üdvözletét a tulajnak. Csak két utcával lejjebb a Stengade, a helyi kultikus underground klub. Feltétlenül ugorjunk át Christianiába, és pacsizzunk le az eszkimókkal, majd repüljünk vissza a szép nörrebrói temetőbe, ahol Andersen is nyugszik, meg egy jamaicai rapper díva, aki autóbalesetben lelte vesztét.
Tehát Nörrebróba foglaltam szállást ötünknek, barátok, húgom, én, mert ez volt a legolcsóbb, lesz, ami lesz, magyar turista árérzékeny. Amikor indulásom előtt a népfőiskolán elmondtam ezt a nörrebrói szállást Christine-nek, a félig dán, félig dél-afrikai diáktársnak, annyit mondott rá, hogyha van veszélyes része CPH-nak, hát akkor Nörrebro, de nem lesz semmi baj, csak maradjunk távol a bandáktól. Nörrebro ugyanis a bevándorlónegyed, volt ott már egy pár komoly zavargás. A dán buddhista is bejelölte a térképen a gettót, hogy kerüljük el ezt a négyzetet itt. Nos, amint betettük a lábunkat Nörrebróba, máris éreztem, hogyha Koppenhágába költöznék, csakis ebben a negyedben érezném magam otthon. A házfalakon graffitik, nem falfirkák, hanem nagy színes képek a talapzattól a tetőig, hullámzik felénk a reggae. Ahogy haladunk előre a hostelhez, kövezett sétálóutcákon vágunk át, bárok, kávézók serege. Szívom a bohém légkört, végre hazaérkezem valahova Dániában; én Budapesten is a Hétkerre esküszöm. Az egyenes út a hostelhez átvezet a dán gettón, természetesen nem teszünk kerülőt, és persze újfent átérzi az ember a mély igazságot, hogy minden relatív, mert a dán típusú gettó nyugodt, tiszta, talán kevésbé esztétikus, de sehol egy ellenséges tekintet vagy fenyegető testtartás.
Immár visszatérésem után újságoltam Christine-nek a népfőiskolán, mennyire imádtam Nörrebrót, mert bohém és multikulti, bevándorlók, diákok, művészek, de látni családokat is; igen, felelte Christine, bohém és multikulti, a legtöbb dán valószínűleg pont ezért tartja veszélyesnek.
Snitt.
Pénteken lecsapott a rossz idő. Skandináv tavasz: zuhogó eső, és a bőröd alatt fázol; legutóbb jó pár éve Amszterdamban éreztem ennyire a csontjaimban a hideget, hogy nincs annyi réteg, amennyi meg tudna védeni - úgy tűnik, nincs szerencsém ezekkel a csatornás, téglaházas, protestáns fővárosokkal, ami az időjárást illeti (más tekintetben viszont igen). Esőben jártuk végig a szép koppenhágai parkokat: ahol az egyik véget ér, ott kezdődik a másik, tavacskák és csatornák, állatok, amiknek itt az otthonuk, kacsák, hattyúk, még gém is, meg amik nem bújtak elő. Úgy tűnik, ha a városvezetés itt üres területre bukkan, azt mondja, csináljunk parkot, és nem azt, hogy jupijé, ezt is eladhatjuk irodaháznak. Kétnapnyi vacogós séta után arra jutok, hogy Koppenhága a legélhetőbb város, ahol eddig jártam: a belvárosban színes utcácskák kreatív domborulatokba csavarodó templomtornyokkal, hogy öröm a szemnek, sok víz és zöldterület, hogy karnyújtásnyira legyen a természet, és ami a számomra fő, rendelkezésre áll a bohém negyed. No meg a biciklikultúra: a biciklik leláncolatlanul hevernek a járda szélén a gazdájukra várva (nem vicc!), mert olyan jó a közbiztonság, hogy nem kell parázni attól, hogy ellopják, és széles biciklisávokon lehet tekerni, nem úgy, mint Budapesten, ahol nem tudsz dönteni, hogy a bringát hajtva az autósokra vagy a gyalogosokra legyél tekintettel, mert nincsen számodra hely. Az utcákon nincs teperés és tömeg. Csak ne lenne ennyire csapnivaló a klíma.
Másnap reggel havazik. Nem hisszük el. Pedig szombatra napos időt jósolt a meteorológia; később ugyan kikandikál a nap - húgom megjegyzi, a dán napos idő olyan, mint a magyar mogyorós csoki, ami nyomokban mogyorót tartalmazhat, a dán napos idő pedig nyomokban napsütést. A masszív hidegben a csütörtök és a péntek estét is a hostelben töltöttük; megbéklyóz a vacogás. Aggódom: mi lesz a serendipitymmel, amit olyan jól előkészített a füstös dán buddhista?
Szombat délután a nap csak átfúrja magát a vastag felhőpaplanon. Mire Christianiába érünk, igézőek a fények, és örömmel pacsizunk le az eszkimókkal. Hivatalos nevén Christiania Szabadállamot, a 34 hektáron elterülő, kb. 850 lakost számláló lekerített területet 1971-ben nyilvánította függetlennek pár hippi, bekvártélyozták magukat a régi katonai barakkokba, majd felépítettek még pár házikót, hogy jusson elég hely minden betelepülőnek. Christiania elvileg nem tartozik az EU területéhez, bár az átjárás nyitott. Külön állam, külön szabályok, adót fizetni a dán államnak tilos. Beköltözni ma már csak meghívóval lehet, magyarán közeli barátokat vagy házastársat (párkapcsolatot) kell szerezni a helyiek közül annak, aki ide kívánkozik. Kávézók és koncertterem, a főtéren kannabiszárusok; a szabadság illata. Szép színes graffitik a régi katonai barakkok és a self-made házikók falán. Nagy kört teszünk a napsütésben, hátrább óvoda és játszótér a jövendő christianiai generációknak, pici házikók a tóparton és utcákba rendezve, vékony falak, mi tartja össze őket ebben a szélben, csak a jó szellem meg a festék óvja a kopott gerendákat; biztos csak nyári lakok, mert itt képtelenség kibírni a telet; nem, nem, nézd, ott rebbent a redőny.
Miért hagyják meg a dánok Christianiát, amikor egy kézmozdulattal lesöpörhetnék a föld színéről? Ugyanazért, amiért a királynőjüket sem bántják, pedig semmibe nincs már tényleges beleszólása, csak dísznek van, és sokba kerülnek a kastélyai. Ne legyünk naivak, nem a tolerancia. A dánok saját bevallása szerint a válasz roppant magától értetődő: a királynő és Christiania is több pénzt hoz, mint amennyibe a kastélyok és a kiesett adóbevétel kerül - a turizmusból. Sokan azért jönnek CPH-ba, hogy lássák a világ egyik legrégibb monarchiáját. És emlékezzünk csak, hogy amikor Dániába érkezésem napján tettem a fővárosban egy pár órás sétát, ki nem hagytam volna Christianiát.
Szombat este végre felkeressük a Stengade nevű underground klubot, egy tegnap kezünkbe nyomott szórólap szerint ma reggae buli várható; most vagy soha, holnap utazunk tovább Malmőbe. Nem kell sokat keresgetni, telegraffitizett alacsony épület az emeletes házak között. A lépcső tetején két alak ül, és érkezésünkre elénk tornyosul a testesebb, illetve lecövekel közénk és az ajtó közé - közli velünk, hogy zártkörű buli. Nem értjük, lehetetlen, hiszen a szórólap szerint. A haverja, egy cingár fiú int, hogy ne higgyünk neki, lépjünk be nyugodtan, de az óriást elég nehéz lenne kikerülni. Csüggedten nézünk össze, szerencsétlen magyarok, és akkor hirtelen megértem a szitut, hogy ez a dán humor részeg megtestesítője, akivel itten találkoztunk, mert tipikus dán humor beetetni a másikat valamivel, ami nem igaz, B-t mondani, amikor A a helyzet, tagadással ironizálni, vagyis azzal szívatni a szerencsétlen külföldieket, hogy staff party a reggae buli helyett. Az óriás kérlelhetetlen, staff only és punktum, a cingár fiú mutogat, hogy rá se hederítsünk, de nem tudjuk kikerülni a fizikai akadályokat. A dán humor miatt vagy sem, az underground buli végképp füstbe ment.
Marad a misztikus dán telihold, a sápadt gömb az üres, mélykék égen, meg egy vicces játszótér mászókája; körülvesz a gyengéd harmónia. Végül betévedünk egy igazi dán késdobáló kocsmába, és végre kapunk egy szeletet a nörrebrói bohém életből. Lelógó bádoglámpák, gagyi német slágerek és kérges arcú középkorú dánok a szomszéd asztalnál, akik tapsolnak, ritmusgyakorlatokat játszanak a gagyi német slágerekre; mosolygunk és nagyon bírjuk egymást a két szomszédos asztalnál, még koccintunk is velük. Skaal.
Snitt.
Hamisítatlanul Dániát éltük, interpretálom a többieknek az eseményeket: szélsőséges időjárás és összement nagy lehetőségek. Igen, a dán filmekben is mindig elbaszódik valami, mondja Gergő.
Ne gondoljátok, kedves Olvasók, hogy csalódott vagyok. Sőt, éppenséggel nagyon elégedett. A minap írtam, hogy egy átfogó pszichológiai kutatás szerint a dán a legboldogabb nemzet a világon, aminek sok egyéb mellett az egyik oka, hogy a dánok nem várnak túl sokat, sőt, inkább kevesebbet, és mindig megelégednek annyival, amennyit kapnak. Korábban frusztrált lettem volna, ha csupán ennyi valósul meg a nagy ígéretekből. Dániának hála, a boldogsághoz számomra immár elég, ami épp van - jelen esetben a misztikus dán telihold, a mókás késdobáló kocsma és a gyengéd harmónia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése