Hallgatásba burkolóztam az elmúlt bő egy hétben. Ez annak köszönhető, hogy eléggé felpörögtek az események, de nézzünk mindent szép sorjában.
Egy hete, a húsvéti szünetet megelőző napokban ismét gigantikus csapatépítés zajlott a népfőiskolán. Színdarabot kellett előadni az alábbi kerettörténetből: a Nepulzha Khkhkh bolygóról egy ügynök érkezik a Földre azzal a küldetéssel, hogy robbantsa ripityára óceánostul-hegyestül-metropoliszostul az egészet. Először azonban felderítő munkát végez, hogy kimódolja a megsemmisítés legmegfelelőbb mikéntjét, és álcázásképp Justin Bieber külsejét ölti magára, aki, mint felvilágosítottak, egy tinisztár, bár bevallom őszintén, azóta sem csekkoltam le, milyen művészeti tevékenységet végez. Az ügynök három helyszínen vesz mintát a földi életből, a roskildei fesztiválon, ami olyan, mint kis hazánkban a Sziget, majd az amszterdami vörös lámpás negyedben, végül Christianiában. Ebből az alapötletből kellett három negyedórás felvonást összerakni, zenével, tánccal, beépített videóval, ütős karakterekkel, minél látványosabb díszlettel, jelmezekkel, no meg persze sok poénnal. A Justin Bieber-arcú földönkívüli mindhárom helyszínen szerelmet talált csodafegyver helyett, igaz, az első két alkalommal e szerelem mások halálához vezetett, mígnem Christianiában, ahol ügynökünk mellesleg rájött a Föld elpusztításának legkézenfekvőbb módjára, nevezetesen hogy csak tele kell tömni az emberek agyát fűvel, attól aztán kaput!, a nagy tervet végül kiszorította fejéből a beteljesült szerelem.
A három felvonáshoz három csoportra osztották a diákokat, és a csoportok egymással versengtek. Időnként tényleg az az érzésem, hogy egy elrendezett szociológiai-szociálpszichológiai kísérletben veszek részt itt a népfőiskolán. A három csoport kialakítását érezhetően gondos mérlegelés előzte meg, ezúttal ugyanis nem az egy folyosón lakókat rakták össze, és nem is az eddig kialakult barátságok vonalán osztották fel a diákokat. Hogy mi alapján, a jó ég tudja. A számomra érdekes szempont természetesen, hogy hogyan rendezték el a három csoportban a nemzetközi diákokat. Az első csoport mintegy fele külföldi volt, a második csoportnak talán a harmada, a harmadik csoportra pedig összvissz három külföldi jutott. Mondanom se kell, valamiért engem is pont ez utóbbiba láttak jónak betenni; a másik két külföldi delikvenst még értettem: Karolina, a szobatársnőm, beszél dánul, a hozzánk került magyar fiú pedig ügyesen barátkozik a dánokkal, de én semmilyen érdemmel nem büszkélkedhetek, amivel rászolgáltam volna a csoporttagságra. Legalább a Christiania-felvonásban kerültem - némi vigasz.
Mindenesetre így esett, és nem volt mit tenni. Ha valaki arra számít, hogy végeláthatatlan konfliktussorozattal folytatódik a beszámoló, téved. A múltban alaposan felhergeltem magam, amikor nem épp olajozottan zajlott a külföldiek és dánok együttműködését elősegítő kommunikáció, most azonban végre jó hírekről számolhatok be. A dánok ugyanis jobban odafigyelnek, hogy a közös munkák során angolul folyjon a megbeszélés - így volt akkor is, amikor az én folyosóm rendezte a hétvégi bulit a legutóbbi alkalommal, és így volt most is. Ha ugyanis fontos dolgok dánul hangzanak el, a külföldiek kiszorulnak az ügymenetből, ez pedig egyenes úton lógáshoz vezet. Márpedig mindig van pár ember, aki betegség miatt amúgy sem tud részt venni a közös projektekben, ha pedig további emberek morzsolódnak le, a megmaradt néhány emberre túl sok teher nehezedik - a kiadott feladatot ugyanis mindig el kell végeznie a csoportnak, az pedig a csoport belügye, hogyan osztják fel a részeket.
Kezdek ráérezni, mennyit illik beletenni a közösbe egy csapatmunka során. A "földönkívüli missziónál" feliratkoztam a szkriptíró csoportba, gondoltam, jó lesz olyat választani, amit kedvvel csinálok, és elégedett voltam, amikor két ötletem bekerült a végleges verzióba. A továbbiakban pedig lelkesen statisztáltam és lelkiismeretesen megjelentem a közös próbán, sőt, az utolsó pillanatban az egyik táncba is beugrottam. Mindez nem is került sok időmbe és energiámba: hétfőn és kedden, amikor a darabot össze kellett raknunk, volt két szabad délutánom.
Mint valószínűleg már kiderült a kedves Olvasók számára, kissé szkeptikusan szemlélem ezeket a csapatépítéseket. Olyan számomra, mint homokra építeni, vagy megkötni a futóhomokot. Nem épp szilárd alapokon nyugvó az a csoport, amelyben a tagok között nincs barátság vagy valós kötődés; kétnapnyi vagy kétórai közös munka még nem csinál nyarat, kéthavi már talán igen. Ha az összetartó erő elmúlik, ha a gyökér elhal, vagy nem elég mély, nem lesz, ami megakadályozza az elhordatást. Nem lesz tartós az építmény.
Rájöttem, hogy nem az én feladatom az integráción és a csapatépítésen elmélkedni. Nem én vagyok a kísérletvezető. Nekem annyi a dolgom, hogy hozzáadjam a magam részét, és megelégedjek az aktuális kísérleti elrendezéssel, sőt, jól tudjam magam érezni a kísérleti és a kontrollcsoportban is, akármelyik adódik - az aggódást meg rábízom a népfőiskolai stábra.
Nem esik le a korona a fejemről, ha ökörködésről van szó, vagy inkább nem féltem a koronámat. Így hát kellőképp élveztem nemcsak a próbákat, de a harmadik nap az előadást is. A zsűri becsületére - és elrendezői képességére - legyen mondva, mindhárom csoport nagyjából egyforma számú kategóriában nyert, és épp azokban a kategóriákban, amiket megérdemelt.
Egy hete, a húsvéti szünetet megelőző napokban ismét gigantikus csapatépítés zajlott a népfőiskolán. Színdarabot kellett előadni az alábbi kerettörténetből: a Nepulzha Khkhkh bolygóról egy ügynök érkezik a Földre azzal a küldetéssel, hogy robbantsa ripityára óceánostul-hegyestül-metropoliszostul az egészet. Először azonban felderítő munkát végez, hogy kimódolja a megsemmisítés legmegfelelőbb mikéntjét, és álcázásképp Justin Bieber külsejét ölti magára, aki, mint felvilágosítottak, egy tinisztár, bár bevallom őszintén, azóta sem csekkoltam le, milyen művészeti tevékenységet végez. Az ügynök három helyszínen vesz mintát a földi életből, a roskildei fesztiválon, ami olyan, mint kis hazánkban a Sziget, majd az amszterdami vörös lámpás negyedben, végül Christianiában. Ebből az alapötletből kellett három negyedórás felvonást összerakni, zenével, tánccal, beépített videóval, ütős karakterekkel, minél látványosabb díszlettel, jelmezekkel, no meg persze sok poénnal. A Justin Bieber-arcú földönkívüli mindhárom helyszínen szerelmet talált csodafegyver helyett, igaz, az első két alkalommal e szerelem mások halálához vezetett, mígnem Christianiában, ahol ügynökünk mellesleg rájött a Föld elpusztításának legkézenfekvőbb módjára, nevezetesen hogy csak tele kell tömni az emberek agyát fűvel, attól aztán kaput!, a nagy tervet végül kiszorította fejéből a beteljesült szerelem.
A három felvonáshoz három csoportra osztották a diákokat, és a csoportok egymással versengtek. Időnként tényleg az az érzésem, hogy egy elrendezett szociológiai-szociálpszichológiai kísérletben veszek részt itt a népfőiskolán. A három csoport kialakítását érezhetően gondos mérlegelés előzte meg, ezúttal ugyanis nem az egy folyosón lakókat rakták össze, és nem is az eddig kialakult barátságok vonalán osztották fel a diákokat. Hogy mi alapján, a jó ég tudja. A számomra érdekes szempont természetesen, hogy hogyan rendezték el a három csoportban a nemzetközi diákokat. Az első csoport mintegy fele külföldi volt, a második csoportnak talán a harmada, a harmadik csoportra pedig összvissz három külföldi jutott. Mondanom se kell, valamiért engem is pont ez utóbbiba láttak jónak betenni; a másik két külföldi delikvenst még értettem: Karolina, a szobatársnőm, beszél dánul, a hozzánk került magyar fiú pedig ügyesen barátkozik a dánokkal, de én semmilyen érdemmel nem büszkélkedhetek, amivel rászolgáltam volna a csoporttagságra. Legalább a Christiania-felvonásban kerültem - némi vigasz.
Mindenesetre így esett, és nem volt mit tenni. Ha valaki arra számít, hogy végeláthatatlan konfliktussorozattal folytatódik a beszámoló, téved. A múltban alaposan felhergeltem magam, amikor nem épp olajozottan zajlott a külföldiek és dánok együttműködését elősegítő kommunikáció, most azonban végre jó hírekről számolhatok be. A dánok ugyanis jobban odafigyelnek, hogy a közös munkák során angolul folyjon a megbeszélés - így volt akkor is, amikor az én folyosóm rendezte a hétvégi bulit a legutóbbi alkalommal, és így volt most is. Ha ugyanis fontos dolgok dánul hangzanak el, a külföldiek kiszorulnak az ügymenetből, ez pedig egyenes úton lógáshoz vezet. Márpedig mindig van pár ember, aki betegség miatt amúgy sem tud részt venni a közös projektekben, ha pedig további emberek morzsolódnak le, a megmaradt néhány emberre túl sok teher nehezedik - a kiadott feladatot ugyanis mindig el kell végeznie a csoportnak, az pedig a csoport belügye, hogyan osztják fel a részeket.
Kezdek ráérezni, mennyit illik beletenni a közösbe egy csapatmunka során. A "földönkívüli missziónál" feliratkoztam a szkriptíró csoportba, gondoltam, jó lesz olyat választani, amit kedvvel csinálok, és elégedett voltam, amikor két ötletem bekerült a végleges verzióba. A továbbiakban pedig lelkesen statisztáltam és lelkiismeretesen megjelentem a közös próbán, sőt, az utolsó pillanatban az egyik táncba is beugrottam. Mindez nem is került sok időmbe és energiámba: hétfőn és kedden, amikor a darabot össze kellett raknunk, volt két szabad délutánom.
Mint valószínűleg már kiderült a kedves Olvasók számára, kissé szkeptikusan szemlélem ezeket a csapatépítéseket. Olyan számomra, mint homokra építeni, vagy megkötni a futóhomokot. Nem épp szilárd alapokon nyugvó az a csoport, amelyben a tagok között nincs barátság vagy valós kötődés; kétnapnyi vagy kétórai közös munka még nem csinál nyarat, kéthavi már talán igen. Ha az összetartó erő elmúlik, ha a gyökér elhal, vagy nem elég mély, nem lesz, ami megakadályozza az elhordatást. Nem lesz tartós az építmény.
Rájöttem, hogy nem az én feladatom az integráción és a csapatépítésen elmélkedni. Nem én vagyok a kísérletvezető. Nekem annyi a dolgom, hogy hozzáadjam a magam részét, és megelégedjek az aktuális kísérleti elrendezéssel, sőt, jól tudjam magam érezni a kísérleti és a kontrollcsoportban is, akármelyik adódik - az aggódást meg rábízom a népfőiskolai stábra.
Nem esik le a korona a fejemről, ha ökörködésről van szó, vagy inkább nem féltem a koronámat. Így hát kellőképp élveztem nemcsak a próbákat, de a harmadik nap az előadást is. A zsűri becsületére - és elrendezői képességére - legyen mondva, mindhárom csoport nagyjából egyforma számú kategóriában nyert, és épp azokban a kategóriákban, amiket megérdemelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése