A berlini út óta valahogy kifogyott az öröm szele a vitorlámból, mint az a hangvételből is érződhetett. Odaadtam a közösségnek az erre szánt energiát, a maradékot pedig elvette a boldogságtákolás, ami pont erőforrás híján vallott kudarcot. Nehezen találtam meg a flow-t az órákon és az órákon kívül (jobbára csak a zenében sikerült, meg ebben a blogban); hiába nem maradt más dolgunk, mint jól érezni magunk a végéig, a rideg dán nyár nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A külföldiek közül sokan csak a hazamenetelt várják, tengenek-lengenek, sóhajtanak, hogy nem foglalták kicsit előbbre a repjegyet. Beszédes adat, hogy az utolsó hétre lelépett a külföldi diákok fele - azok, akik meg tudták oldani busszal és vonattal, nagyobb spontaneitással választva meg az időpontot.
Egy haszna volt annak, hogy feladtam a boldogságra törekvést. A súlytalanság elviselhetetlenségében előbukkant a nehéz is, amit nagy erőkkel próbált elfedni a langyos köd, mint zavaró tényezőt. Rá tudtam nézni arra is.
Pakolok. Kicsinek tűnik ez a két bőrönd ahhoz képest, amennyi holmim áll a szekrényben. Érzéki csalódás, reméljük. Eleget kaptam és láttam a dán vendégszeretetből, többet is, mint ami "jólesett".
A népfőiskola azért megadja a módját az utolsó hétnek, le kalappal. Fakultatívan kezelem a programlistát, hogy abba töltsem a kevés megmaradt energiámat, ami a legjobban megéri. Pár óra erejéig visszakapom, amit szerettem a népfőiskolában és Dániában, utolsó pillantást vetni rá. Például amikor hétfőn este utoljára felléptem a zenecsoportommal (aminek szintén csak a fele maradt meg, hatból három), előadott mindhárom zeneosztály és a táncosztály is. Ismét érzem, milyen jó légkör kering itten, hogy voltak pillanatok, amikor családdá forrtunk. A fellépés után a tanáraink az iskolaépület egyik eddig nem látott zugába vezetik a zenészeket és táncosokat, tágas nappali sok kanapéval, biztos az üdülővendégeknek, és bort hoznak, sajtot és gyümölcsöt, hogy még egyszer átéljük, milyen remek dolog volt együtt lenni és alkotni ezekben a hónapokban.
Kedd délután kenuztunk a Gudenaa folyón, a várostól öt kilométerre levő Tanga tótól indultunk, és beeveztünk szépen a bjerringbrói hídhoz, ahol iszogatni szokott az itteni aranyifjúság. Ki nyugodtra, ki borulósra veszi a figurát a vízen, és ezúttal nemcsak egy járműből szemlélem a tájat, hanem én is benne vagyok a jütlandi prériben, részesévé válok a tükrös folyónak, a két oldalán elnyúló sárgászöld mezőnek, de még a mellettünk elhúzó vadkacsacsaládnak is. Utolsó örömmorzsák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése