Május közepére csak bezöldült a lassan éledező erdő. Ha létezik nagy kékség, akkor ezt nagy zöldségnek kell nevezni, még ha mókásan is hangzik. (Itt van megint a rossz idő, és akkorát dördült az ég, hogy felkaptam a fejem. Welcome to Denmark.) Zöldben úszik az erdő, időnként látni, ahogy zöld színben gomolyog a napfény a fák között; mintha megfestenék a levelek, bár a biológiához nem értek eléggé ahhoz, hogy szabatos magyarázatot adjak a jelenségre.
Csontvázból sűrű anyaggá duzzadtak a fák. (Na, lezúdult, mintha dézsából.) Élet van. Hallani a lélegzetet. Egyik sétámon napos helyet kerestem az ösvénytől arrébb, fák ölelésében, hogy üldögéljek és hallgassam az erdőt. Megláttam a tökéleteset: sűrű ágak közepén fénysziget, oda is másztam, és azt kellett látnom, hogy a hely foglalt - hogy ne lenne foglalt egy ilyen remek fénytócsa -, soklyukú halom pont a fényszigeten, valakinek az otthona. Persze nem terítettem rá a plédem.
(Olyan sűrűn esik, hogy fehér függönynek látom, jég is. Nem megyek ki ma sem). Már hozzászoktam, hogy nem ijednek meg tőlem az állatok. Az őzek is végigmérnek, mielőtt továbbfutnak, nincs bennük riadalom. Azt hiszem, azért, mert Dánia minden lakója tudja, minden élőlény, hogy itt az ember nem uralni akarja a természetet, csak helyet találni magának benne. Hely pedig jut mindenkinek.
Mostanában gyakran elgondolkodom, hogyan ért össze a sok apró lépésből, megszólalásból a teljes dániai élmény. Minden mozzanat előrevitt, minden elmondott valamit, még ha utólag nyert is csak értelmet, utólag vettem csak észre, hogy jé, máshol vagyok. Észrevétlenül épült össze bennem. (El is állt. Micsoda csend. Egy-két csepp még. A nyári zápor sehol sem időzik, csak beköszön, és rohan tovább; még ha Dániában végtelennek tűnik is a felhőtenger.)
Ha követjük az erdősávot a szántóföldtől elválasztó ösvényt, el lehet hagyni Bjerringbrót - másfelé is el lehet hagyni, természetesen, de erre nagyon érdemes. A sötét faágak közé benyúlnak, majd elhalnak a fénycsíkok. A szántóföld zöldjét megfakítja és arannyal árnyalja a lemenő nap, hasonló, mint egy halványabb eozin árnyalat egy porcelánon. Nem tudom, milyen termény nő a szántóföldön, az emlékeimben búza van, de az eszem azt mondja, kizárt, csak a gyerekkorom vetíti be. Ropogós nyáresti levegő. Követjük az ösvényt, szétfújjuk a pitypangerdő fehérjét. Lehúzzunk a cipőnk - lábunkat simogatják a nedves fűcsomók.
(Ablakot nyitottam. Friss, megtisztult levegő. Felázott föld- és növényszag. Rákezdte egy madár. Szürkésfehér foltos az ég.) Az ösvény a Bjerring nevű faluhoz visz, a templomhoz és a templom körüli temetőhöz, amilyen minden dán falunak van. Bjerring temploma sötétszürke, és jóval kisebb, mint Bjerringbróé, a temető sem nőtt akkorára. Ülünk a temető egy padján, rendezett, virágillatban fürdő sírok. A sötétszürke templomra és a temetőre ráborul a ciklámen ég. Rezzenéstelen. Béke. A templom aljától magas lépcső visz föl a templom bejáratig, jócskán felemelkedünk a föld fölé, és a templomajtó olyan magasan van, hogy egész messzire ellátni, rálátni a letisztult téglaházak tetejére.
Továbbmegyünk, a betonút mentén, a Bjerringbróba visszavezető kereszteződéshez. Virágzik az orgona, belenyomom az orrom és anyámra gondolok. Szedek is. Mögöttem lebukott a nap, és a távolban kezd mélykékbe fordulni az ég. Visszafordulok, és képben látom a tájat, nem meglátom a képet a tájban, hanem képpé változik a táj, kétdimenzióssá, mint amikor festményt néz az ember. A jobb felső sarokban a lankák mögé lebukott nap ciklámen nyoma. Alatta, a kép közepébe nyúlva zölden hullámzik a táj, látom a csíkozást a szántóföldeken. A ciklámentől a halványsárgán át fakó szürkéskékbe vezet az ég a túloldalra. A kép bal alsó sarkában vörös téglaházak, tanyaépületek, lekerített karám a távolban zölden hullámzó szántóföld alatt. Bal alsóból jobb felsőbe emelkedik a kompozíció. Sötét tónusok, kevés feketét kevert a színekbe az este.
Issza a szemem a képet a kitágult időpillanatban. "Megvolt a látomásom" - hogy Virginia Woolf szavaival éljek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése