Azért jöttem Dániába, hogy kipróbáljam, milyen külföldön élni, egy másik kultúrában. Hát ebbe az élménybe bőséggel belemerülhettem a népfőiskolán, ahol öt hónapig éltünk együtt egy fedél alatt egy rakás dánnal meg néhány másik kelet-európai szerencse- és élvezetvadásszal - elkerülhetetlen volt a kultúrák találkozása, súrlódása, vegyülése. Hogy milyen volt mindehhez a terep, hogyan teltek mindennapjaink e sajátos népfőiskolai valóságban?
Az órákon semmi más dolgunk nem volt, mint előbányászni magunkból és megmunkálni, feldolgozni az ércet - növekedni, kiteljesedni. Meg persze együtt lenni, együtt csinálni valami jót, építeni a közösséget. Csak semmi teljesítménykényszer. Zongorázni természetesen nem tanultam meg, eljátszom pár akkordot, és ennyi pont elég az együtt zenéléshez, amiben mindenki játssza a maga pár akkordját, ütemét, kis dallamát, és a szólamokból összeáll a zene. Szakmailag is lehet fejlődni, persze, de inkább az órákon kívül, ahol nincs közös mederbe terelő, összehangoló terv, csak a saját kísérletezés és erőfeszítés. A népfőiskola adja az eszközt, az időt és energiát pedig mindenki maga, igény szerint.
Úgy éltünk a népfőiskolán, mint egy nagy család, a nyolcvan diák, a tanárok, valamennyire még a többi itt dolgozó is. A tanárok tényleg remek személyiségek, ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, még ha nem is mindig tűntek tökéletesnek (de ki az?). Bátorítóak, szívesen adnak tanácsot annak, aki kér, és azt sugározzák, mindenki olyannak jó, amilyen. Főleg Line, az első zenetanárom, nála sosem éreztem, hogy külön lapra tartoznának dánok és külföldiek, számára mindenki egy kategória. Egyedül az igazgatónőn éreztem, hogy időnként mást mutat, mint amit mond, és mást mond, mint amit gondol.
A diákok közül is sokakkal kerültünk közel egymáshoz - az ember alaposabban megismerszik egy fedél alatt lakva. Búcsúzóul a népfőiskola szétosztott egy halom emlékkönyvet, mindenki válasszon egyet, írja rá a nevét, és írjunk valami kedveset emlékül egymáséba. Úgy döntöttem, csak azokéba írok, akik baráttá váltak, de legalább fűződik hozzájuk egy fontosabb emlék; ahogy számba vettem, kinek az emlékkönyvét gyűjtsem be, körülbelül a diákok negyede jutott eszembe (úgy, hogy a külföldiek harmada elment addigra), ami jó is, szomorú is - szomorú, hogy az ide járók háromnegyedével nem alakult ki érdemben kapcsolatom, viszont a negyedéhez mélyen kötődöm. Otthon sem ápolok haverságot, csak barátságokat. Jó is, szomorú is, rólam is mond valamit.
Tipikusan jóléti intézmény ez a népfőiskola - azzal tölteni hónapokat, hogy jól érezzük magunkat, belátható egzisztenciális haszon nélkül. Legalábbis első látásra így tűnik. Jobban szemügyre véve azonban, minden félévben a temérdek dán népfőiskolára temérdek ifjú dán iratkozik be, és elsajátítja a mentalitást, hogy az élet fontos részét képezi a személyes növekedés, és hogy ápoljuk a közösséget. Ebben van csak igazi társadalmi távlat.
Zárt közösség, de voltak kattanások és pletykák, amikkel szórakoztam és szórakoztattam magam. Ha rossz volt a helyzet, mert volt sok apró bosszúság, ami beárnyékolta a végtelen "jól érzés" egét, kimentem járni egyet a városba vagy az erdőbe, hogy visszakapjam Dánia törékeny szépségét. A boldogságot itt sem tálalják fel a svédasztalon, magadnak kell megsütögetni. A lelkivilágot mindenhol barkácsolni kell.
Sokat töprengtem ezeken a sétákon, hogy az otthoni vegetálásból és "polgárháborús helyzetből" nem a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, hanem a lét elviselhetetlen könnyűségébe és a mosolygó megosztottságba jutottam. A mézes madzag sosem oda vezet, ahova elképzeljük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése