Az elmúlt öt hónapban bejártuk Dániát, középről indultunk, és eljutottunk északra, nyugatra, keletre, délen oda, ami egykor Dánia része volt csak elpártolt, és el a fővárosba is. Ez az utolsó út immár haza vezet.
Rajtam ismét az összes súly, mind az 50 kiló (becsléseim alapján), amit idehoztam, lekerült a polcokról és ki a szekrényből, ahol eddig lapult, ügyesen titkolva valódi nagyságát, és betömörült a bőröndjeimbe meg a hátitáskámba. Cipelhetem.
Egy honfitárssal vágunk neki az országnak, átvágunk a fővárosig, ahonnan a repülő hazaszállít majd. Úgy döntünk, kikerüljük a csodálatosan drága és stresszkeltő dán vasutat, helyette buszra ülünk, ami olcsóbb, a komppal megy (jó flash), csak épp Aarhusban lehet rá felszállni, és addig bizony valahogy el kell vergődni a csomagokkal. Péntek délután háromkor eszembe jut egy jobb megoldás is, legalábbis potenciálisan olcsóbb a busznál, nevezetesen az a honlap, ahol a dánok autós fuvarokat szerveznek maguknak – az autósok hirdetik, mikor, honnan és hova mennek, hány ember fér be és milyen tarifáért. Van egy rakás Aarhus–Koppenhága fuvar másnapra, gyorsan regisztrálok a website-on és elkezdek e-maileket irogatni a sofőröknek, nem árulva zsákbamacskát, hanem elárulva, hogy magyar népfőiskolai diákok vagyunk Bjerringbróból, jelentős mennyiségű pakkal. Az első e-mail után öt perccel jön a válasz, hogy sajna betelt, és belátom, nem az utolsó pillanatban kéne elkezdeni tervezni és szervezni az ilyesmit, de nem adom fel.
Este tízkor a népfőiskolai búcsúprogram után (vicces tanári prezentáció a tanári kar és a világ történelmének nagy pillanatairól fényképekkel illusztrálva) csekkolom az e-mailem, és hitetlenkedve látom az egyetlen pozitív választ a sok kiküldött levélre, hogy valaki másnap épp Bjerringbróból indul (nem is Aarhusból), épp olyan időpontban, hogy még részt vehessünk a legutolsó népfőiskolai búcsúprogramon (búcsúéneklés és mindenki megölelése), ráadásul komppal megy át Jütlandból Sjaelland szigetére, és elvinne mindkettőnket. Mindezt pontosan feleannyiért, amennyibe a vonatjegy kerülne. Azonnal kapom a telefonom, és megkérem, jöjjön értünk a népfőiskolához. Nem győzök csodálkozni: pont onnan, akkor és olyan módon, ahogy nekünk a legjobb. A bevonzás és spontaneitás győzelme.
A rendkívül kedves dán hölgy tündéri szöszke kislányával (igaz, Dániában mind a sok gyerek szöszke és tündéri) utazik sjaellandi rokonait meglátogatni. Felvesz minket a népfőiskola parkolójában, és még ő szabadkozik, hogy ki kell raknia Koppenhága egy külső vasútállomásán, mert nem a főváros a végső úti célja. Kertész, és filmszerű díszletként egy gereblye fekszik a kocsija oldalában. Meséli, milyen érdekes a munkája, minden megbízásnál újat kell tanulnia, attól függően, épp milyen típusú kertet tervez, más a lelki élete minden fának és virágnak.
Repesztünk Aarhus felé az ismerős úton, és még egy pillantást vetek a városra, mielőtt felgördülnénk a kompra, ahol rövid időre szétválnak útjaink a kedves kertész hölggyel, mindenki ülőhelyet keres magának. A komp mosdójában Dandryer márkájú kézszárítónál szárítom a kezem, és a márkajelzésbe épített diszkrét dán zászlócska jelzi (ha a név nem lenne elég informatív), hogy mindent a hazai iparért. Kimegyünk a tatra beszívni a tengert, süt a nap (bár azt a kabátot viselem, amit otthon márciusban) és rángat a szél. A jobb oldalon fénypászmaerdőben siklanak a távoli vitorlások, a komp hátul sűrű habot ver a vízből és hosszú csíkot húz vele a tengeren, és a bal oldalon, nos, bal oldalon vár minket a csoda. A vízpárán átsütő nap szivárványt kanyarít a tengerre a hajótest mellé, kis félköríves színtranszformációt, ami mintha a víz alatt lebegne, a hajó rejtett kísérője, jó szelleme. Hálaadás pillanata.
A komp kitesz Sjaelland csücskén, ami hasonlít Skagenhez abban, hogy a keskeny földnyelv mindkét oldalát tenger nyaldossa. Egy rövid szakaszon látni is a kettősséget az autóútról: az egyik oldalon a már ismerős szürkéskék dán tengerkép, a másikon azonban meleg azúr árnyalatok keveredése, mintha délen járnánk, a dűnék sárgás dán füvével a parton. Felcsillan a remény.
A dán kertészhölgy kirak a vasúton, és két megállóra nem veszünk jegyet (magyar diák árérzékeny), amíg a központi pályaudvarra érünk, a metróra azonban veszek, mert tartok az ellenőröktől. A füstös dán buddhista lakásán szállunk, akinél előző koppenhágai utamon már töltöttem egy éjszakát. A lakás ezúttal kevésbé füstös, a dán buddhista épp dolgozik. Beállítom a sarokba a súlyos bőröndöket, amikkel eddig se volt sok gond, mert háztól hozta az autó, aztán meg az egyiket gurította a honfitárs (csodálatos magyar gavallérok) a maga nehéz hátitáskája mellett, egy bőrönddel meg gyakorlottan elpepecseltem. A lakásban leheveredünk a piros fotelokba, és megkönnyebbülten pihentetem a szemem a szobán, a koszos padlón és a dán buddhista érdekes tárgyain, a remekműbe készült mérlegen, ami olyan pontosan mér, hogy bármelyik vegyész és gyógyszerész megirigyelhetné, a kendóhoz használt sisakon, a lótuszt formázó mécsestartókon, a a japán porcelán teáskészleten, amibe beleragadt a maradék tea. Mesélő tárgyak és gyengéd harmónia.
Vasárnap délelőtt kényelmesen ejtőzünk a honfitárssal és a füstös dán buddhistával, aki elárulja, hogy a metrójegy csak a turistáknak olyan drága, a dánoknak megvannak a maguk bérletvariációi a költségcsökkentésre. De mit érdekel engem az ár, mert egy szerencsés véletlennek köszönhetően a dán buddhista épp azon a metróvonalon lakik, amelyik egyenesen a reptérre visz, és a honfitárs felpakolja az ülésem mellé a cókmókomat, én pedig elégedett vagyok, mert sokat megér életem legkényelmesebb reptérre jutásának élménye. A honfitárs leszáll Christianiánál, mert ő még pár napig élvezi a Dánia egyik legnagyobb idegenforgalmi bevételét hozó rebellis hippikolónia vendégszeretetét, mielőtt hazajön - az igazság, hogy a kakaskodó, rendszeren kívülre törekvő „szabadállam” sem tudja kikerülni a jóléti államot, és ez így van rendjén, mert Dániában mindennek rendjén kell lennie. Én pedig a vezető nélküli metró elülső ablakán át az alagútba fókuszálok, a szemem előtt hosszan elnyúló sötét folyosóba, amelynek kanyarjaiban kígyózik és távoli középpontja felé siklik a szerelvény.
Utolsó lépéseimet teszem itt, immár a reptéren, (bár soha ne mondd, soha), hiába ez a jelenkor egyik legfejlettebb gazdasága és társadalma (igen, vitathatatlanul), és sok szempontból példamutató. Tudom, hogy akik otthon várnak, olyannak szeretnek, amilyen vagyok, introvertáltnak is, nem úgy, mint a népfőiskolán, ahol kizárólag az határozza meg az értékbecslést, ki mennyivel járult hozzá a közösség életéhez.
A reptéren iszonyatos kavarodás, mert Dániában ezen a hétvégén kezdődik a vakáció, és mindenki azonnal kezdeni akarja a nyaralást, én pedig koppanok, és leckét kapok abból, hogyan adódik össze grammonként a súly; de jóval több lenne a tanulópénz, amit a többletkilókért felszámolnak, ha a kézipoggyászom alakjába és súlyába is belekötnének.
De földet érés után koppanok igazán, amikor kisül, hogy a nagy kavarodásban egyik bőröndömet sem adták fel a gépre, Koppenhágában ragadtak az utasok negyedének-ötödének poggyászával együtt. Gyorsan alkalmazkodok a helyzethez, megtanultam Dániában az ilyen-olyan leckékből, hogy elfogadjam, ami van, és meglássam a jó oldalát. Jelen helyzetben, hogy házhoz hozzák két nap múlva az egész rakományt.
Snitt.
Ui.: Budapest. Van, aki kijön elém, és átveszi a kézipoggyászt. Harminckét fok. Zörögve zakatoló metró. Száraz levegőjű, poros utcasivatagok. Oázishangulatú romkocsma, a fák alatt szanaszét szórt asztalokkal. Végre egy jó búzasör.
Rajtam ismét az összes súly, mind az 50 kiló (becsléseim alapján), amit idehoztam, lekerült a polcokról és ki a szekrényből, ahol eddig lapult, ügyesen titkolva valódi nagyságát, és betömörült a bőröndjeimbe meg a hátitáskámba. Cipelhetem.
Egy honfitárssal vágunk neki az országnak, átvágunk a fővárosig, ahonnan a repülő hazaszállít majd. Úgy döntünk, kikerüljük a csodálatosan drága és stresszkeltő dán vasutat, helyette buszra ülünk, ami olcsóbb, a komppal megy (jó flash), csak épp Aarhusban lehet rá felszállni, és addig bizony valahogy el kell vergődni a csomagokkal. Péntek délután háromkor eszembe jut egy jobb megoldás is, legalábbis potenciálisan olcsóbb a busznál, nevezetesen az a honlap, ahol a dánok autós fuvarokat szerveznek maguknak – az autósok hirdetik, mikor, honnan és hova mennek, hány ember fér be és milyen tarifáért. Van egy rakás Aarhus–Koppenhága fuvar másnapra, gyorsan regisztrálok a website-on és elkezdek e-maileket irogatni a sofőröknek, nem árulva zsákbamacskát, hanem elárulva, hogy magyar népfőiskolai diákok vagyunk Bjerringbróból, jelentős mennyiségű pakkal. Az első e-mail után öt perccel jön a válasz, hogy sajna betelt, és belátom, nem az utolsó pillanatban kéne elkezdeni tervezni és szervezni az ilyesmit, de nem adom fel.
Este tízkor a népfőiskolai búcsúprogram után (vicces tanári prezentáció a tanári kar és a világ történelmének nagy pillanatairól fényképekkel illusztrálva) csekkolom az e-mailem, és hitetlenkedve látom az egyetlen pozitív választ a sok kiküldött levélre, hogy valaki másnap épp Bjerringbróból indul (nem is Aarhusból), épp olyan időpontban, hogy még részt vehessünk a legutolsó népfőiskolai búcsúprogramon (búcsúéneklés és mindenki megölelése), ráadásul komppal megy át Jütlandból Sjaelland szigetére, és elvinne mindkettőnket. Mindezt pontosan feleannyiért, amennyibe a vonatjegy kerülne. Azonnal kapom a telefonom, és megkérem, jöjjön értünk a népfőiskolához. Nem győzök csodálkozni: pont onnan, akkor és olyan módon, ahogy nekünk a legjobb. A bevonzás és spontaneitás győzelme.
A rendkívül kedves dán hölgy tündéri szöszke kislányával (igaz, Dániában mind a sok gyerek szöszke és tündéri) utazik sjaellandi rokonait meglátogatni. Felvesz minket a népfőiskola parkolójában, és még ő szabadkozik, hogy ki kell raknia Koppenhága egy külső vasútállomásán, mert nem a főváros a végső úti célja. Kertész, és filmszerű díszletként egy gereblye fekszik a kocsija oldalában. Meséli, milyen érdekes a munkája, minden megbízásnál újat kell tanulnia, attól függően, épp milyen típusú kertet tervez, más a lelki élete minden fának és virágnak.
Repesztünk Aarhus felé az ismerős úton, és még egy pillantást vetek a városra, mielőtt felgördülnénk a kompra, ahol rövid időre szétválnak útjaink a kedves kertész hölggyel, mindenki ülőhelyet keres magának. A komp mosdójában Dandryer márkájú kézszárítónál szárítom a kezem, és a márkajelzésbe épített diszkrét dán zászlócska jelzi (ha a név nem lenne elég informatív), hogy mindent a hazai iparért. Kimegyünk a tatra beszívni a tengert, süt a nap (bár azt a kabátot viselem, amit otthon márciusban) és rángat a szél. A jobb oldalon fénypászmaerdőben siklanak a távoli vitorlások, a komp hátul sűrű habot ver a vízből és hosszú csíkot húz vele a tengeren, és a bal oldalon, nos, bal oldalon vár minket a csoda. A vízpárán átsütő nap szivárványt kanyarít a tengerre a hajótest mellé, kis félköríves színtranszformációt, ami mintha a víz alatt lebegne, a hajó rejtett kísérője, jó szelleme. Hálaadás pillanata.
A komp kitesz Sjaelland csücskén, ami hasonlít Skagenhez abban, hogy a keskeny földnyelv mindkét oldalát tenger nyaldossa. Egy rövid szakaszon látni is a kettősséget az autóútról: az egyik oldalon a már ismerős szürkéskék dán tengerkép, a másikon azonban meleg azúr árnyalatok keveredése, mintha délen járnánk, a dűnék sárgás dán füvével a parton. Felcsillan a remény.
A dán kertészhölgy kirak a vasúton, és két megállóra nem veszünk jegyet (magyar diák árérzékeny), amíg a központi pályaudvarra érünk, a metróra azonban veszek, mert tartok az ellenőröktől. A füstös dán buddhista lakásán szállunk, akinél előző koppenhágai utamon már töltöttem egy éjszakát. A lakás ezúttal kevésbé füstös, a dán buddhista épp dolgozik. Beállítom a sarokba a súlyos bőröndöket, amikkel eddig se volt sok gond, mert háztól hozta az autó, aztán meg az egyiket gurította a honfitárs (csodálatos magyar gavallérok) a maga nehéz hátitáskája mellett, egy bőrönddel meg gyakorlottan elpepecseltem. A lakásban leheveredünk a piros fotelokba, és megkönnyebbülten pihentetem a szemem a szobán, a koszos padlón és a dán buddhista érdekes tárgyain, a remekműbe készült mérlegen, ami olyan pontosan mér, hogy bármelyik vegyész és gyógyszerész megirigyelhetné, a kendóhoz használt sisakon, a lótuszt formázó mécsestartókon, a a japán porcelán teáskészleten, amibe beleragadt a maradék tea. Mesélő tárgyak és gyengéd harmónia.
Vasárnap délelőtt kényelmesen ejtőzünk a honfitárssal és a füstös dán buddhistával, aki elárulja, hogy a metrójegy csak a turistáknak olyan drága, a dánoknak megvannak a maguk bérletvariációi a költségcsökkentésre. De mit érdekel engem az ár, mert egy szerencsés véletlennek köszönhetően a dán buddhista épp azon a metróvonalon lakik, amelyik egyenesen a reptérre visz, és a honfitárs felpakolja az ülésem mellé a cókmókomat, én pedig elégedett vagyok, mert sokat megér életem legkényelmesebb reptérre jutásának élménye. A honfitárs leszáll Christianiánál, mert ő még pár napig élvezi a Dánia egyik legnagyobb idegenforgalmi bevételét hozó rebellis hippikolónia vendégszeretetét, mielőtt hazajön - az igazság, hogy a kakaskodó, rendszeren kívülre törekvő „szabadállam” sem tudja kikerülni a jóléti államot, és ez így van rendjén, mert Dániában mindennek rendjén kell lennie. Én pedig a vezető nélküli metró elülső ablakán át az alagútba fókuszálok, a szemem előtt hosszan elnyúló sötét folyosóba, amelynek kanyarjaiban kígyózik és távoli középpontja felé siklik a szerelvény.
Utolsó lépéseimet teszem itt, immár a reptéren, (bár soha ne mondd, soha), hiába ez a jelenkor egyik legfejlettebb gazdasága és társadalma (igen, vitathatatlanul), és sok szempontból példamutató. Tudom, hogy akik otthon várnak, olyannak szeretnek, amilyen vagyok, introvertáltnak is, nem úgy, mint a népfőiskolán, ahol kizárólag az határozza meg az értékbecslést, ki mennyivel járult hozzá a közösség életéhez.
A reptéren iszonyatos kavarodás, mert Dániában ezen a hétvégén kezdődik a vakáció, és mindenki azonnal kezdeni akarja a nyaralást, én pedig koppanok, és leckét kapok abból, hogyan adódik össze grammonként a súly; de jóval több lenne a tanulópénz, amit a többletkilókért felszámolnak, ha a kézipoggyászom alakjába és súlyába is belekötnének.
De földet érés után koppanok igazán, amikor kisül, hogy a nagy kavarodásban egyik bőröndömet sem adták fel a gépre, Koppenhágában ragadtak az utasok negyedének-ötödének poggyászával együtt. Gyorsan alkalmazkodok a helyzethez, megtanultam Dániában az ilyen-olyan leckékből, hogy elfogadjam, ami van, és meglássam a jó oldalát. Jelen helyzetben, hogy házhoz hozzák két nap múlva az egész rakományt.
Snitt.
Ui.: Budapest. Van, aki kijön elém, és átveszi a kézipoggyászt. Harminckét fok. Zörögve zakatoló metró. Száraz levegőjű, poros utcasivatagok. Oázishangulatú romkocsma, a fák alatt szanaszét szórt asztalokkal. Végre egy jó búzasör.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése