Abszolváltam a az utolsó népfőiskolai hetet, valamint a kollektív költözési élményt, hogy hiába pakoltam be hamar a cuccaim kétharmadát, még sincs relax, mert lövésem sincs, hova megy a maradék egyharmad, a bőröndlecsukásról nem is beszélve. Közben volt csütörtök este gálaparty, kiöltözős-estélyis-öltönyös, betanult társastánccal az elején (les lanciers-nak hívják a keringő itteni megfelelőjét, sok sasszé megkoreografálva), aztán pedig gyertyafényes, ülésrendes vacsorával, ahol a tanárok szolgáltak fel, és ismét meghatódom, milyen természetességgel szolgálnak ki, tanúsítanak alázatot, csak most sokkal szembetűnőbben, mint egyébként az öt hónap során. Hölgyeknek táncrend, ahova feliratkozhatnak az úriemberek, hat tánc erejéig (persze semmi bonyolult követelmény, kacsázz, ahogy jólesik), a tanárok pontozzák a párokat.
Abszolváltuk a diplomaosztót és mellé a tanárok végigölelését, így fejezve ki a gratulációt és köszönetet kézfogás helyett; megindító népfőiskolai szokás. Meghallgattuk az igazgatónő búcsúbeszédét, aki azzal engedett ki minket a valós, nagybetűs, felnőtt Életbe, hogy az itt épült kapcsolatok közül sok remélhetőleg és jó eséllyel tartani fog, tovább érik, csak ezután hoz majd gyümölcsöt, meg hát minden bizonnyal bonyolódik is; így szerveződik a társadalom a népfőiskolán. Majd teljesítettem a cuccaim maradék harmadának elhelyezését, közben sokat tanultam bizonyos fizikai korlátokról; a bőröndök mérlegelését mérleg híján nem abszolváltam, így majd a reptéren koppanok, és tanulom meg, hogyan adódik össze grammonként a súly. Holnap távozom végre, először Koppenhágába, majd vissza kis hazánkba.
Írhatnám, hogy hazamegyek újra kis hazánk fincsi levegőjét szívni és várat építeni a szarból. Ez előbb-utóbb, valamikor a jövőben minden bizonnyal így lesz. Rá kellett jönnöm Dániában, hogy az ember ott érzi magát legkönnyebben otthon, ahol felnőtt. Jól érezni sok más helyen lehet magunkat, de nagyon meg kell dolgozni azért, hogy máshol is legyen tartós otthonélményünk, mint ahova a gyökereink kötnek. (Igaz, vágyhatunk az újdonság varázsára jobban, mint az otthon biztonságára.) Persze szarból várat építeni nem valami jó szagú és felemelő. Mocskos meló, na. Háboroghatunk, hogy nekünk csak a szar jutott, és leléphetünk máshova (a lelépés minden következményével), de ha mindenki után csak az út porzik, és nem az építési terület, senki nem fog kis hazánkban szeretettel építeni. Mert adott helyen elsősorban (de nem kizárólag) azok építhetnek szeretettel (lélektelenül vagy öncélúan bárhol lehet), akik oda és annak a helynek tartoznak. Szomorú lennék kis hazánkat elhagyatottnak látni.
Első lépésként mondjuk kitalálhatnám, mit szeretnék igazán csinálni, pörgethetném ezen nagy erőkkel az agyi áramköröket, mint a dánok. Semmi kedvem, őszintén szólva. Az utóbbi években nem voltam a kiszámítható pályára állító elhatározások embere, ritkán láttam fél évnél távolabbra (most még addig se). Azt szeretem, ha belebotlok a dolgokba, tevékenységekbe, emberekbe, vagy azok botlanak belém. Csak semmi tervszerűség - az ilyen mentalitással is sok mindent lehet kezdeni, bár nem ebből születnek a nagy rendszerek. Ha már arról van szó, milyen rendszert teremtenék, én bizony utat engednék a teljes spontaneitásnak, egy olyan utópiának, hogy mindenki ügyesen vonz be, jól választ, nem sértve érdekeket, olyan helyre kerül, amivel elégedett, és senkinek nincs szüksége arra, hogy a másikat utálja. Többször volt olyan élményem, hogy egy helyzetben mindenki teljesen elfért, aki benne volt, nem estek csorbák; mindenkinek jól jött ki a lépés. A hatalom és rangsorolás ismeretlen és értelmetlen lenne. Központi irányítás szükségtelen, mert mindenki jól irányítja saját magát, és magától épül a közösség, szabályos és szabálytalan alakzatokba, ahogy esik.
Nem tudom, mi lesz, és az kis hazánkban lesz-e, vagy máshol. Szeretem a meglepetéseket. Mondjuk elhatározok annyit, hogy spontaneitáskeltő rituálé gyanánt eszem egy capricciosa pizzát. Amikor legutóbb ettem, egy kör alakú felfedezőutat jártam be általa; egyik helyre szórva a gomba, mellette a sonka, valahol középütt a tojás, a másik végén egy foltban olívabogyók, no meg egy szeglet a kihagyhatatlan articsókának. Hányaveti stílusban rádobálva minden, így puffant (így segítette a tésztára a gravitáció); mindig új területekbe kóstolsz bele; ha becsukod a szemed, nem tudod, mire számíthatsz a következő harapásnál. Visszagondolva, azzal a capricciosa pizzával kezdődött nálam a spontaneitás időszámítása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése