Az ARoS, vagyis az aarhusi műcsarnok tetején nem múló szivárvány fut körbe, ahova be lehet lépni, bebújni a színek belsejébe. A népfőiskola március óta ígérgeti, hogy elvisz minket, külföldi diákokat a szivárványba. Nem túlzok azzal, hogy ez volt az a program, amitől mindenkinek felcsillant a szeme. Hónapok óta hallgattuk, hogy majd elmegyünk egy másik héten egy másik tanárral, de nem most. Legalább kétszer ott álltunk a műcsarnok közvetlen közelében, csak nem mentünk be. Úgy tűnt, múlt hét kedden délelőtt végre megvalósul az ígéret; ugyan egyik tanár sem tud velünk jönni, de épp aznap ingyenes a belépés, és kapunk pénzt vonatjegyre (megtisztelő jele a bizalomnak); mindenki tölteni kezdte az elemeket a fényképezőgépébe. A bejelentés után nem sokkal azonban végképp összetört a remény, ugyanis újabb bejelentkezés következett, hogy nem megyünk sehova, egyáltalán nem megyünk már, mert nincs pénz. Elutaztunk mindent, ami a hétfő-keddi óránk büdzséjében rendelkezésre állt. Próbálkoztunk, hadd kaphassuk kölcsön az iskola két kisbuszát, a benzinköltséget csak össze tudják kaparni, a belépés meg ingyenes aznap; nem, nem, szó sem lehet róla.
Gondolhatjátok, kedves Olvasók, egy úttal több vagy kevesebb, így is eleget kaptunk már. Hadd magyarázzam el, mit jelentett ez a szivárvány: hogy a hideg, vacogós kirándulások után, a dán nemzeti emlékhelyek után (melyek közül párnál leróttuk tiszteletünket) végre majd egyszer, ha már meleg lesz, feljutunk a szivárványba, a színkavalkádba. Tiszta öröm. Ez lebegett a szemünk előtt, amikor dán kultúráról tanultunk az órákon, majd elkezdtük bejárni a dán kultúra zegzugait. A csalódottságunk oka az volt, hogy bezzeg a dán kegyhelyek kihagyhatatlanok voltak, és azt húzták ki az útitervből, amivel igazán nagylelkű gesztust tehettek volna.
A teljes történethez hozzátartozik, hogy nem véletlenül nem kaphatják meg a külföldi diákok a kisbuszt. Régen ugyanis megkaphatták tanári felügyelet nélkül is, egészen addig, amíg egyik kedves honfitársunk részegen bele nem szánkázott vele egy árokba Finnországban, hogy csotrogánnyá deformálódott szegény, és újat kellett helyette beszerezni. Az aprócska malőr után a kedves honfitárs odaállított a tanárok elé, piagőzösen, az illumináltságtól dülöngélve, ahogy a pletyka (alighanem költői túlzással) állítja, és közölte, gallyra ment a járgány; a mellékkörülmények mindenesetre vitathatatlanok voltak, és magukkal vonták a szabályt: külföldi diáknak kisbuszt többet nem. Így csattannak vissza a fejünkre honfitársak és egykori generációk húzásai és ballépései.
Egy kiskapu azért maradt. A hétfő-keddi óráinkért aktuálisan felelős tanár azt javasolta, aki nagyon akar, próbáljon csatlakozni a művészetisekhez, ők nemsokára mennek a szivárványba, egyébként meg mindenki mehet önerőből. A művészeti órák csütörtök-pénteken vannak, azok a külföldiek, aki ide járnak, jól jártak, a többiek eldönthetik, hogy elkérezkednek-e a saját órájukról (ami vélhetően szintén jó élményeket tartogat), és megpróbálnak-e egyezkedni a művészetis tanárral. Persze én nem voltam rest (ismerhettek, kedves Olvasók), és szerencsém is volt, mert a művészeti osztályból nem ment mindenki a szivárványba, és rajtam kívül senki sem próbálkozott ezen a kiskapun átjutni, így befértem a keretbe.
Fáradságos munkával és kis szerencsével feljutottam hát tegnap a szivárványba. A szivárvány egy színes üveglapokból összerakott kör alakú folyosó a múzeum tetején, Olafur Eliasson dán-izlandi művész tervezése a pályázatra, amelynek kiírása szerint a műcsarnok vízszintes tetejét éghatású térré kívánták változtatni. Eliasson szeret vízzel, fénnyel, levegővel alkotni, esetenként színeket vetíteni rá, és beleküldeni a nézőt a közepébe, optikai játszadozásra invitálva.
Minden üveglap egy újabb árnyalat, egy lépés előre, a körbeérés felé. Egyikből alakul a másik; mígnem visszatér önmagába. Ciklikus transzformáció. Zöld árnyalat mossa át a látképet, a tetőket, az ipartelepet, majd tábláról táblára haladva már sárgában fürdik az ég, felizzik a nap, és sárgán fénylik a tenger a távolban. Amelyik színben állok, ott alig veszem észre, hogy átfestették a tájat, a szemközti oldalon látszik igazán, hogy a szivárvány színes csíkot húz a panorámában. A szemközti üveglapok visszatükrözik egymást és benne minket is; egymásra vetített áttetsző tájképek. A "piros lámpás negyed" átszínezi a hajunk, a ruhánk, tüzessé válnak a tornyok. A vörös és a viola határán tűnik fel, hogy a folyosó padlóját színes szakaszokra osztja az üvegtáblák fénye, és szakaszonként módosul az árnyékaink árnyalata. A kék fagyossá változtatja a bőrünk, belilul a piros rúzs a szánkon; zimankó, de lassan enyhül, ahogy a türkizen át ismét a zöldbe lépünk, észrevétlenül. Nemcsak a mi színeinket alakítják az üveglapok, egymásét is: a kékből nézve bordóban játszik a szemközti piros szivárványcsík és benne a panoráma. Határtalan színkeverés.
Kimászunk a szivárványból, majd a modernizmuson és a kortárs művészeken át lejutunk az időszaki kiállítás emeletére. Az amerikai Tony Oursler a videoinstalláció specialistája. Egyik sötét szobából a másikba érünk, ahol kiabáló, hörgő, dörgő, fújtató hangokat adnak ki mindenféle amorf testek, amikre Oursler arcokat vagy arcrészleteket vetített. A homályban vicsorgó óriási száj, oldalról ránk sandító arcméretű szem; egy terem tele a sötétben felfüggesztett szemgolyóerdővel, máshol meg kivetítőn sorokba rendezett arctömeg. Háborognak és hahotáznak; szerencse, hogy minden mozgásképtelen, csak az alakzatokon grimaszolnak az arcok. Ontják magukból a monológot. Rám mered és fogva tart a sok hatalmas írisz. Vakrémület.
Gondolhatjátok, kedves Olvasók, egy úttal több vagy kevesebb, így is eleget kaptunk már. Hadd magyarázzam el, mit jelentett ez a szivárvány: hogy a hideg, vacogós kirándulások után, a dán nemzeti emlékhelyek után (melyek közül párnál leróttuk tiszteletünket) végre majd egyszer, ha már meleg lesz, feljutunk a szivárványba, a színkavalkádba. Tiszta öröm. Ez lebegett a szemünk előtt, amikor dán kultúráról tanultunk az órákon, majd elkezdtük bejárni a dán kultúra zegzugait. A csalódottságunk oka az volt, hogy bezzeg a dán kegyhelyek kihagyhatatlanok voltak, és azt húzták ki az útitervből, amivel igazán nagylelkű gesztust tehettek volna.
A teljes történethez hozzátartozik, hogy nem véletlenül nem kaphatják meg a külföldi diákok a kisbuszt. Régen ugyanis megkaphatták tanári felügyelet nélkül is, egészen addig, amíg egyik kedves honfitársunk részegen bele nem szánkázott vele egy árokba Finnországban, hogy csotrogánnyá deformálódott szegény, és újat kellett helyette beszerezni. Az aprócska malőr után a kedves honfitárs odaállított a tanárok elé, piagőzösen, az illumináltságtól dülöngélve, ahogy a pletyka (alighanem költői túlzással) állítja, és közölte, gallyra ment a járgány; a mellékkörülmények mindenesetre vitathatatlanok voltak, és magukkal vonták a szabályt: külföldi diáknak kisbuszt többet nem. Így csattannak vissza a fejünkre honfitársak és egykori generációk húzásai és ballépései.
Egy kiskapu azért maradt. A hétfő-keddi óráinkért aktuálisan felelős tanár azt javasolta, aki nagyon akar, próbáljon csatlakozni a művészetisekhez, ők nemsokára mennek a szivárványba, egyébként meg mindenki mehet önerőből. A művészeti órák csütörtök-pénteken vannak, azok a külföldiek, aki ide járnak, jól jártak, a többiek eldönthetik, hogy elkérezkednek-e a saját órájukról (ami vélhetően szintén jó élményeket tartogat), és megpróbálnak-e egyezkedni a művészetis tanárral. Persze én nem voltam rest (ismerhettek, kedves Olvasók), és szerencsém is volt, mert a művészeti osztályból nem ment mindenki a szivárványba, és rajtam kívül senki sem próbálkozott ezen a kiskapun átjutni, így befértem a keretbe.
Fáradságos munkával és kis szerencsével feljutottam hát tegnap a szivárványba. A szivárvány egy színes üveglapokból összerakott kör alakú folyosó a múzeum tetején, Olafur Eliasson dán-izlandi művész tervezése a pályázatra, amelynek kiírása szerint a műcsarnok vízszintes tetejét éghatású térré kívánták változtatni. Eliasson szeret vízzel, fénnyel, levegővel alkotni, esetenként színeket vetíteni rá, és beleküldeni a nézőt a közepébe, optikai játszadozásra invitálva.
Minden üveglap egy újabb árnyalat, egy lépés előre, a körbeérés felé. Egyikből alakul a másik; mígnem visszatér önmagába. Ciklikus transzformáció. Zöld árnyalat mossa át a látképet, a tetőket, az ipartelepet, majd tábláról táblára haladva már sárgában fürdik az ég, felizzik a nap, és sárgán fénylik a tenger a távolban. Amelyik színben állok, ott alig veszem észre, hogy átfestették a tájat, a szemközti oldalon látszik igazán, hogy a szivárvány színes csíkot húz a panorámában. A szemközti üveglapok visszatükrözik egymást és benne minket is; egymásra vetített áttetsző tájképek. A "piros lámpás negyed" átszínezi a hajunk, a ruhánk, tüzessé válnak a tornyok. A vörös és a viola határán tűnik fel, hogy a folyosó padlóját színes szakaszokra osztja az üvegtáblák fénye, és szakaszonként módosul az árnyékaink árnyalata. A kék fagyossá változtatja a bőrünk, belilul a piros rúzs a szánkon; zimankó, de lassan enyhül, ahogy a türkizen át ismét a zöldbe lépünk, észrevétlenül. Nemcsak a mi színeinket alakítják az üveglapok, egymásét is: a kékből nézve bordóban játszik a szemközti piros szivárványcsík és benne a panoráma. Határtalan színkeverés.
Fotó: Görgényi Gizella
Kimászunk a szivárványból, majd a modernizmuson és a kortárs művészeken át lejutunk az időszaki kiállítás emeletére. Az amerikai Tony Oursler a videoinstalláció specialistája. Egyik sötét szobából a másikba érünk, ahol kiabáló, hörgő, dörgő, fújtató hangokat adnak ki mindenféle amorf testek, amikre Oursler arcokat vagy arcrészleteket vetített. A homályban vicsorgó óriási száj, oldalról ránk sandító arcméretű szem; egy terem tele a sötétben felfüggesztett szemgolyóerdővel, máshol meg kivetítőn sorokba rendezett arctömeg. Háborognak és hahotáznak; szerencse, hogy minden mozgásképtelen, csak az alakzatokon grimaszolnak az arcok. Ontják magukból a monológot. Rám mered és fogva tart a sok hatalmas írisz. Vakrémület.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése