Nem született sok bejegyzés a népfőiskolai partik tombolásáról, tán egy kivétellel. A népfőiskolai bulik szokásos forgatókönyve, hogy a dánok söröznek a Café Farmor kanapéin, és mindenféle variációit játsszák az úgynevezett "drinking game"-nek, kártyával, társasjátékkal, vagyis amikor minden körben van egy lúzer, akinek innia kell. Ezalatt a külföldiek jól beisznak a privát bulijukban (illegálban, mint meséltem), olyan tizenegy felé kiszállingóznak, és utána esetleg kerekedik valami olyan buli, ami hasonlít az otthoni bulikhoz. A dánok is táncolnak, amikor már nagyon részegek, csak nekem ezt többnyire nem sikerült megvárni, mert addigra bepunnyadok, és belátom, ma se lesz "fergeteg party", és az éjszaka maradék részét hasznosabb az ágyamban tölteni. Sokáig gondolkodtam, miért nem buliznak a dánok, aztán rájöttem, hogy csak másképp buliznak. Erre Berlinben jöttem rá, amikor utolsó este fakultatív népfőiskolai közösségi programként elmentünk egy kocsmába inni, és ugyanúgy zajlott minden, mint otthon a népfőiskolán. Még a magyarok is ugyanazt a formát hozták: a berlini mércével is drága, 3 és fél eurós sört úgy kerülték ki, hogy fogtak egy üres söröspoharat a kocsmából, átvitték a szemközti éjjel-nappali boltba, ahol vettek egy másfél eurós sört, kinyittatták, kiöntötték a kocsmai pohárba, és az eladó lány nevetésétől kísérve visszabattyogtak.
Említettem azt is, hogy a népfőiskolai bulik mindig valamilyen tematika köré szerveződnek, ami meghatározza a ruhát (jelmezt), a dekorációt, a welcome drinket és többé-kevésbé a zenét. Volt például James Bond-party, szilveszter, és sok más; a dánok különösen preferálták azokat a témákat, ahol koktélruhát lehetett viselni, csillogni, előadni a sztárt. Van abban valami vicces, a jütlandi préri kellős közepén kreált díszletek közt játszani a glamourt.
A tegnapi buliban mindazonáltal az átlagnál több spiritusz volt, nemcsak azért, mert ez volt az utolsó. Esküvői tematikát rittyentettek össze, nem is akármilyet, hanem cigány esküvőt - látszik, azért csak-csak inspirálja Kelet-Európa Dániát. Ráadásul egy dán lány és egy magyar fiú házasodott (lám-lám..., és nem véletlenül...). Esküvőhöz lánykérésen keresztül vezet az út, amit a magyar fiú gavallérosan abszolvált is szerdán egy kiránduláson a billundi Legolandben: levette a kalapját, letérdelt, ékes szóval ecsetelte, miért ő lenne az eszményi férj ("csak anyádat ne hívjuk meg, annyival is kisebb a lagziköltség"), és a beszéd végén egy dobozkából elővarázsolta a gyűrűt, amit a recycling ékszereket készítő honfitársnő alkotott népfőiskolai alapanyagból. Csak az utolsó mondat csúszott félre, a "you shouldn't say no" helyett ugyanis "you should say no" csúszott ki a fiú száján, de hát ilyen ez a fránya freudi tudatalatti, no meg a férfiember házasodási kedve.
Az ara mélyen meghatódott, az ujjára húzta a gyűrűt, és a néhány jelen lévő diáktárs beszámolója szerint a körülöttük állók azt hitték, igazi lánykérés, és lelkesen tapsoltak. A pénteki legény- és lánybúcsút szombat délután templomi esküvő követte a tornateremben. Dánok és romák ugyan élesen elkülönültek, sötét koktélruhák versus színes kendők, hangsúlyos smink és messzire fénylő bizsuk, de a templomi ének a Scorpionstól a Wind of Change, a vasfüggöny leomlásának korából. A menyasszony ruhája a népfőiskolai divat szerint lepedőből összetűzve - letisztult vonalvezetés. A cigány vajda, lógó öltöny, sportcipő, fején fácántollas kalap (bajor vadász beütés), óva inti fiát az utolsó szó jogán a házasságtól, és szemetes zacskóban rázza a pénzt, hogy jelezze, nem földönfutók közé házasodik az ara.
Írtam korábban, az integrációt nem lehet kényszeríteni, nem lehet elegyíteni vegyületeket, amik nem elegyednek önszántukból. A népfőiskolai társadalomtervezés kudarcot vallott ugyan, de létezik egy nehezen bejósolható változó, ami lehet csupán maradék egy matematikai egyenlet végén (állítják a Mátrixban), mégis csak ezzel lehet számolni, amikor (és többnyire) a manipuláció kudarcot vall: a választás szabadsága, ami az utolsó pillanatban jó irányba lendíthet egy hiába erőltetett halmazegyesítést, metszet képzésével (tudom, hogy ez matematikailag egy nagy katyvasz).
Ünnepi vacsora az étkezőben, vörös alátétek, még névkártyák is (melyik diák áldozott órákat a dekorációra és az ülésrendre?); berendelték a konyhai személyzet nagy részét szombat estére. A svédasztal előtt nagy kivetítő, hogy senki el ne mulassza a dán-holland mérkőzést az EB-ről; a dánok szolid elégedettséggel konstatálják a győzelmet, talán ha hárman kurjongatnak; nem is értem, miért nem szikráznak az örömtől, de nem lepődöm meg. Két órán keresztül esszük az esküvői menüt (szokásos népfőiskolai fogások), amit időnként beszédek szakítanak meg, a vajda, a vőfély, a dán anyós ("kislányom, minden erőmmel megakadályozom, hogy a csatornában végezd, ezért holnaptól beköltözöm"), a menyasszony húga, barátnője. A meccs után végre cigányzene is megszólal, közben szokásos iszogatás az asztalnál, néhányan csettintgetünk; nem adott a légkör, hogy ropjuk is. Kilenctől levetítik a videót a lánykérésről, majd az ügyeletes tanár kihirdeti, hogy a nagy felhajtásban tönkrement a mosogatógép, úgyhogy pakoljunk és helyezzük át a lagzit a Café Farmorba.
A Farmorban egy cigánydal jut a Családnak, vigadni, majd kiűzhetetlenül benyomul az amerikai folklór, szokás szerint. A vőlegény és a menyasszony tanakodnak, kiutalt-e a népfőiskola nászutas lakosztályt.
Marad a tévé a könyvtárrészen, ahova szép lassan visszaszivárgunk így a félév vége felé, hiába hozták a szabályt pár hónapja, hogy az üdülővendégeké a hely. Belenyugszunk abba, ami van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése