Ha kisüt a nap, a nagy, függönytelen ablakokon át ömlik be a fény a szobába, a kávézóba, a folyosóra, nem ridegen, hanem egészen melengetőn. Ahogy az ember végigmegy a folyosón, egyszerre érzi a nap melegét és a téglafalakból áradó vaskos hideget (a folyosókat nem fűtik, így szabad prédái a kinti hőmérsékletnek), no meg némely fiúszobából kicsapó férfiparfümöt. De többnyire mégis tiszta és természetes faillat kering az épületben: a lépcsőkorlátból, a plafon és a falak fabordázatából. Időnként zongorahang csapja meg a fülemet útban az előadó vagy az étkező felé, mert az épületben, a főfolyosón is, meg némelyik terem sarkában egy-egy pianínó lapul, és bárki odaülhet gyakorolni.
Hétvégén vagy tanítás után a legjobb felkeresni az uszodát, mert az is tartozik az iskolához. Melegszünk és kiizzadjuk a fáradtságot a szaunában (mert az órákon itt is el lehet fáradni). A medence vize három fokkal melegebb az otthon megszokottnál, és úgy tűnik, épp ez a három fok a lélektani határ a hideg és a langyos víz között. Az uszodát minden este tisztítják, még sincs klórszag. Szerencsére. Gyerekkorom úszásóráiból a legélesebb emlékem, hogy bele kellett ugrani a klórszagú, két méter mély medencébe, és úszni... hogy miként, azt a medence szélén mutogatta el a pólóban csápoló úszásoktató, aztán a legjobbnak vélte, ha mindjárt kipróbáljuk élesben. Ugrani kellett hát a jéghideg medencébe, és hirtelen bénító, szúró érzés ölelt át, süllyedtem a vízben a medence aljára, és nem tudtam, miként mozdítsam a tagjaimat. Fogyni kezdett a levegő, és én próbáltam feljebb küzdeni magam, nem is emlékszem, hogyan, ösztönösen csapkodhattam a tagjaimmal, mint a vízbe vetett állat, de csak nem értem el a tetejét, újra és újra visszasüllyedtem. Aztán valahogy, közel a felszínhez, kinyújtottam a kezem, megragadtam a medence szélét, és kihúztam magam a levegőre. Az úszásoktató már épp készült levetni a pólóját, hogy kimentsen. A maradék távot azért elengedte.
Volt olyan osztálytársnőm, akit az apja elvitt az uszodába, és megtanított úszni, hisz látszott, hogy az úszásoktató eredményeket vár. Én meg valahogy végigküszködtem az úszásórákat. Úszni csak öt év múlva tanultam meg, magamtól, visszaemlékezve a mozdulatra, amit anno a medence szélén gyakoroltunk. Szeretek úszni, szeretem ráérősen, de ütemesen a vízbe meríteni a tagjaimat, és érezni, hogy a víz kisimítja belőlem a zavarodottságot, de csak tóban, tengerben, fürdőben - klórszagú uszodában soha. Itt nincs klórszag, csak fodrozódó víz. Ami mindössze 110 centiméter mély, zavaró módon - mert az óta a régi úszásóra óta csak beleszoktattam magam a két méterbe. Langyos, sekély, szagtalan - ennél jobban nem is írhatnánk át a régi uszodaélményt.
Esténként a legjobb filmezni a moziteremben. Olyan, mint egy budapesti művészmozi kisterme, és ezzel alig túlzok. Vörös, párnázott ülések lépcsőzetesen emelkedő sorai, nagy vetítővászon, hangosítás. Bármikor bárki használhatja, mint az uszodát, nem kell engedélyt vagy kulcsot kérni. Terpeszkedek, lábam a szomszéd ülésen - bár ezt a figurát otthon is előadom a művészmoziban. Körülöttem a dánok szeretik hangos bekiabálással átélni az elborzadást vagy a meglepődést egy-egy váratlan fordulaton; ha egy filmben sok az izgalom, a csendre vágyó külföldiek felől türelmetlen pisszegés hallatszik. Kulturális különbségek, de hát ez tesz sokszínűvé.
Hétvégenként, vagy ha nem tart sokáig a tanítás, nézem a naplementét (négy és öt óra közé tehető most a nagy esemény). Látni az ablakomból is, ahogy az épület mögötti erdősáv fekete, kígyózó ágai között egyre mélyülő sárga színnel kúszik lefelé a nap. Egy órán keresztül ülök az ágyon, és beleveszek a fényes golyóba. Vagy sétálni megyek, és a hidegben követem a patakot, ahogy lassan átcsordogál a városon; foltokban befagyott a télen; a két partján fasor. Több patak is folyik az utcák mentén, az ember csak pislog, hogy onnan is meg innen is érkezik egy: összetorkollnak, kettéágaznak, egész kis csatornarendszer, rajtuk színes fahidak, piros, zöld, és már tudom, hogy a zöldnél kell lefordulni az iskolához. Figyelem, ahogy a patakok vizén, a partot szegélyező fák között utat váj magának az arany színű fény. (Csak a szöveg csinál giccset, nem a természet.) S amikor a nap lebukik a távolban a domb mögé, a horizonton rózsaszínben kigyullad az ég az erdői árnyai között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése