Grundfosos berkekben Bjerringbrót Boringbrónak csúfolják. Méltán. A vidéki eseménytelenség iskolapéldája; úgy élünk itt, mint a kosztümös angol filmekben az úri kisasszonyok: sétálunk és művészkedünk egész nap. Mert nem lehet mást csinálni. Nagyon üdítő, amíg el nem jön a szombat este, amikor az ember agya majd' felrobban a semmittevéstől.
De tegnap végre történt valami: a zeneszakosokat koncertre, méghozzá rockkoncertre vitte az iskola Holstebróba (az ilyesmi teljesen szokványos a dán népfőiskolán, a rajzszakosok Koppenhágába mennek a jövő héten), az esztétikai érzéket fejlesztendő. Az iskola buszt bérelt, a csoportot kísérő zenetanár az odaúton szétosztogatta a 270 koronás jegyeket, megmaradt ugyan kettő, de sebaj, valaki biztos itthon maradt inkább aludni. Majd mindenkinek a kezébe nyomott egy pár füldugót, ha nem bírnánk a hangosítást, no meg egy doboz sört, alapozni, mire odaérünk; akinek kell még, amott az ülésen van két ládányi pluszban.
Tim Christensen elvileg a legismertebb dán a nemzetközi könnyűzenei porondon, leginkább soft rockot játszik, skandináv mércével mérve mindenképp softot. Úgy festett a kalapban, mellényben és piros alapon kockás ingben, mint az egyszeri dán földműves, aki mulatni megy a vásárba. Jó volt a zene és a koncert is, szó se róla, bár a dánok nagyon szolidan ropták, illetve rázták a fejüket; a harmadik sorban álltam, menekülésre készen, ha kezdődne a pogó, de nem kezdődött; lehet, a skandinávok a hard rockhoz tartogatják az őrjöngést. Csak egy szőke hosszú hajú, bögyös, zöld alapon kockás inges lány ugrált, mint a gumilabda; biztos a feleség, spekuláltam magamban, hogy felrázza kicsit a disztingvált bulit - Tim Christensen piros és a lány rikító zöld alapon kockás inge nem lehet véletlen párosítás.
Nem állítom, hogy teljesen magaménak éreztem a zenét, vagy egyesültem volna a tömeggel - mégis, pusztán az, hogy végre kiszabadultam, és ha csak négy órára is, de magam mögött hagytam a nyugalmas, békés Boringbrót, és újra beleszagoltam az örvénylő életbe, már elég volt, hogy átéljek egy csúcsélményt.
Pedig a népfőiskola nagyon igyekszik minket szórakoztatni, minden héten van valami koncert, itt helyben, az előadóteremben, hogy ki se kelljen dugni az orrunkat a hidegbe. Kedden például eljött hozzánk Jakob Bro, egy felettébb csinos pofijú jazz zenész, akiről annyit érdemes tudni, hogy legutóbbi albumát New Yorkban, az Avatar stúdióban vette fel, olyan zenészekkel, akiket nyilvánvalóan mestereinek tekint - a kedd reggeli gyülekezőn megnéztünk egy filmet az album születéséről, és Jakob Brón látszott, mennyire megilletődött, hogy két nagy amerikai jazz zenész az ő kottáiból játszik. A film alapján meditatív melódiákat vártam, de Jakob Bro hazai terepen felvillantotta a vadabb arcát, illetve az igazi skandináv néplelket: a zenekar nyesni kezdte az ordító skandináv jazz zenét, amibe az ember vagy beleérez, vagy megőrül tőle, de semmiképp sem képes közönyös szelídséggel hallgatni. Bőgtek a gitárok és rikoltott a szaxofon, elnyújtva, fájdalmasan, egy őszhajú fószer pedig versrészleteket dörmögött a mikrofonba, kiragadott sorokat egy találomra felcsapott verseskötetből, éneklő virágokról, demokráciáról, szerelemről és egyéb hippidolgokról, ahogy az egyik lány vázlatos nyersfordításából kivettem. Tépte a fülemet a nyers dallamsikoly, és jólesőn megborzongott az agyam, ahogy a zene belezúzott a rezzenéstelen, soha véget nem érő skandináv éjszakába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése