2012. február 13., hétfő

Disszidens kolónia



    Az első hetek csapatépítésének köszönhetően hamar megtanultuk a diáktársak nevét, már meg tudom különböztetni Linát, Lineát és a két Linét, tudom, ki a három Benjamin, mert három Benjamin is jutott erre a szemeszterre. Ha facilitálni kezdik a csoportfolyamatokat, beindul a klikkesedés. A dánok is kezdenek kisebb társaságokra oszlani, de a leglátványosabb mégis a dán-külföldi elkülönülés.
    Nincs új a nap alatt. A századfordulón egész falvak és fél mezővárosok tűntek el szeretett és akkor még meglehetősen nagy hazánkból, és vándoroltak Amerikába. New Yorkban külön negyedben éltek, külön bankjuk volt; önálló kis bányavárosokat töltöttek meg Amerikában a magyarok. Ugyanígy a lengyelek és több más nemzet fiai a környékről. Sokan a századfordulón kivándorlók közül nem is tanultak meg angolul, csak a néhány legfontosabb szót, mint fektri, mejner (factory, miner); ha érdekérvényesíteni kellett a gyár- vagy bányatulajdonosoknál, egy-két ember volt a több százból, aki tudott angolul és tárgyalhatott a többi képviseletében, aztán lefordította, mi lett a deal. Az elkülönülésen csak a következő generáció javított, a kivándorlók Amerikában született gyerekei, akik sok más náció gyerekeivel együtt jártak iskolába, megtanultak angolul, ők tanították angolra a szüleiket. A frissen érkezők mindig külön szigetet képeznek a régen letelepedettek között. Nincs új a nap alatt.
     Itt, Dániában a külföldi diákok általában külön asztalhoz ülnek az étkezéseknél, és privát partikat tartanak a hálófolyosóról nyíló konyhában. Lengyel szobatársnőm, Karolina, aki már a második félévét tapossa a népfőiskolán, megnyugtatott, hogy tavaly rosszabb volt a helyzet: előfordult, hogy egy külföldi barátkozni akart a dánokkal, közéjük ülni ebédnél, de a dánok villámgyorsan helyet foglaltak egymás mellett, nem engedték be, kiszorították; a bulikon se volt soha keveredés. Most azért van köztük néhány, aki közel áll hozzánk, international szekcióhoz, aki közénk ül ebédnél, aki mellé leülhetünk a kávézóban - van néhány barátkozni bátor dán.

    S mégis: miért nem ülünk velük egy asztalhoz, kérdezte egyik olvasóm, holott mi, külföldiek is e vidék életét éljük, a "boringbrói skandináv éjszakákat"?
    Eltöprengtem... és kis idő múltán arra jutottam, hogy Bábellel kezdődött minden, amikor nem találtuk a közös nyelvet. Mert ha két dán leül közénk az étkezőasztalnál, egymás között még mindig tartják a dán nyelvet, hiába hallhatóan az a szokás felénk, hogy angolul beszélünk, még ha két magyar vagy két lengyel szól is egymás között, de egy harmadik náció jelenlétében. Az öblös dán szó megzavarja a gördülékeny megértést.
    S újra: miért nem ülünk velük egy asztalhoz, miért nem találjuk a közös nyelvet? Az ember imád csoportokra oszlani, tanítja a szociálpszichológia, imádja önmagát és a számára kedveseket ilyennek, a többieket, a kívülállókat pedig olyannak kategorizálni. Különben hogyan tudna eligazodni a világban, honnan is tudná, hogy ki ő és kik a többiek, ha nem látna különbségeket, ha nem látná, hogy ilyenek vagyunk mi, ez a mi helyünk, ti meg amolyanok vagytok, és menjetek odébb? Ha nem csoportosítanánk és címkéznénk, sokkot kapna az agyunk a nagy komplexitástól.
   Így vagyunk mi, maroknyi kelet-európai, a dán tenger közepén. Kisebbség vagyunk, és ők a többség, akik elárasztanak, összenyomnak; ha nem őriznénk magunkban Kelet-Európát, akkor feloldódnánk a dán sokaságban - elvesznénk, nem lennénk többé. Nem maradna, csak az egyszínű dán sokaság - eltörlődne egy árnyalat.
   S még egyszer: miért ragaszkodunk a saját nyelvhez, miért kell az elkülönülés? Miért nem lépünk túl mindannyian Dánián és Kelet-Európán? Mert az ember fél. Fél, hogy a másik, akitől megkülönböztette magát, elveszi, ami az övé; fél, hogy ha ad, akkor neki kevesebb jut; fél, hogy a másik bántja, megalázza, megsemmisíti. Ilyen irracionális gondolatok lapulnak az emberi agyban. S ha fél - ellenségnek látja a másikat. Itt kezdődik a paranoia - és a kirekesztés, a háború.

    A dán diákok bizonytalanok magukban - aki bizonytalan, az fél a másmilyentől, nem mer felfedezni. Visszamenekül ahhoz, amit ismer, egy másik dánhoz. Többnyire 20-22 éves srácok, akik most költöztek el a szülői háztól. Újra és újra emlékeztetem magam: milyen voltam én, amikor kiköltöztem a szülői házból? Mennyire voltam nyitott, mennyire volt könnyű nekem új kapcsolatokat teremteni, lepacsizni egy idegennel?
    Sőt: hogyan viselkedtem Magyarországon, amikor én voltam a többség? Mindig angolul szólaltam meg, amikor kellett volna? Befogadtam és elfogadtam éjjel-nappal, netán észre se vettem, hogy épp kirekesztek, fel se tűnt, mit érez mellettem a másik?
    Az ember - ez szintén pszichológia - másban látja meg saját hibáit, és nem veszi észre, hogy mindenki ugyanolyan árnyoldalt húz maga után: ha valaki mögött megpillantja a sötétet, rögtön rábök, pellengérre állít - csak saját maga mögé nem lát. Semmi mást nem tesznek a dánok, mint amit a többség tesz a világ bármely pontján.
    Folyton emlékeztetnem kell magam, hogy az elhatárolódás - közös. Amikor ma a dánnyelv-tanár, mert a tanárok több év tapasztalatából pontosan tudják, mi zajlik dánok és külföldiek között, miként gátol a bizalom és az önbizalom hiánya, és mindez milyen érzéseket kelt a kisebbségben, de nem tehetnek semmit, csak várnak és remélik, hogy kinyílunk, bíznak a csodában, tehát amikor a dánnyelv-tanár ma megkérdezte, ugye nem gyűlöljük a dánokat, azt válaszoltam hangosan, megkönnyebbülve:
Nem, nem gyűlölöm.
 
     

3 megjegyzés:

  1. Engem az erdekel (de nagyon), hogy mi volt az oka annak, hogy a nyelvtanar megkerdezte, hogy utaljatok-e a danokat.

    VálaszTörlés
  2. Szóba került a nemzetközi diákok integrálódása. Azért elég nehéz nem észrevenni, hogy ez nem tökéletes, bár ennyi elkülönülés elég általános minden szemeszterben. És a tanár gondolom tisztában volt vele, hogy a "kisebbség" baromi szarul kezdi magát érezni, és utálni kezdi a "többséget", amiért nem fogadják be. Mert egyszerűen csak feltette ezt a kérdést. És valahogy ezzel jelezte is felénk, hogy tudja, tudják a tanárok, hogy nem könnyű a beilleszkedés, és megértenek minket.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hittem, volt egy konkret szaftos kis esemeny a hatterben, de jo sztori lett volna. Majd legközelebb :)

      Törlés