A dán ételektől legalább annyi flow-t kapok, mint a zeneóráktól. Már a tányérba szedés is szertartás. Az ember elindul az ételekkel telerakott asztal mellett, és mindenből vesz egy keveset. Először a kenyér. Reggelente még többnyire meleg; puha, de nem levegővel fújt; barna, fehér, kívül-belül magvas, esetleg mákkal megszórt. Majd előétel és saláták: hering hagymával, apróra tördelt makréla, mindenféle, a magyar ízérzékelés számára abszurd saláta: mazsolával kevert reszelt sárgarépa, ruccola és különféle salátalevelek ananásszal megspékelve, az ananász még a görög salátából sem hiányozhat. És garnélarák, salátában vagy önmagában - az ember ennél a tálcánál általában észbe kap, visszaszalad egy kistányérért, hogy minél több rákot halmozhasson fel, a tányér felét már így is salátakupacok foglalják el. Most érünk a főételhez. Köretnek krumpli, többnyire héjában sütve, mindenféle szósszal, esetleg párolt zöldség (ananász ebben is előfordulhat), mellé gyakran hal, makréla vagy lazac, a minap például pestóval megkenve, vagy apróra vágott csirke currys mártásban (imádják a curryt, még levest is főznek belőle), esetleg natúr sertés. Felbukkanhat brokkoli is, párolva vagy salátaként, nagy tálba pakolva. A végére érve apró ételszigetek zsúfolódnak össze a tányéron.
Minden édes, ha csak mellékízében is: a felvágott, a hal, a mákos krémsajt, a saláták a mazsola és az ananász miatt. A hús pedig gyakran sótlan. Viszont semminek nincs tartósítószer- vagy adalékanyagíze; nem a dán népfőiskolákon híznak az élelmiszeripari vegykonyhák.
Van olyan honfitárs, akinek hiányzik a magyar konyha, és fél perc alatt elsüvít a svédasztal mellett, míg én minden tálca mellett szöszmötölök. Aki az édeskés, sótlan, tiszta ízekre bukik, mint én, annak minden ételsziget egy újabb felfedezés, kirándulás egy ismeretlen szegletbe. Minden ingerület a nyelvembe fut és onnan indul ki, s a világ bennem és körülöttem egy globális ízélmény. Ebbe az ízélménybe beszűrődik egy állandó zaj: a dán karattyolás, mert a dánok egyfolytában diskurálnak étkezés közben; elfogadott, ha valaki rágás közben beszél, ám sokuk késsel-villával eszi a lekváros kenyeret - pont fordítva, mint otthon, ahol kézzel fogjuk meg a lekváros kenyeret, és rágás közben nem szokás beszélni. Kulturális különbségek; így vagyunk sokszínűek. Hanggal teljes az ízélmény.
Az étellel még akkor sem lehet betelni, ha az ember eltelt vele; őszintén szólva annyit eszem, hogy már nem éhezem meg két étkezés között, eltűnt az éhségérzet, soha nem ürül ki a gyomrom.
Azért a túlburjánzó dán kísérletezőkedv sem fenékig tejfel. A minap meglepő módon nem találtam fogamra valót a vacsoránál: a csípős hagymaleves gyenge utánzata volt a magyar fűszerezésnek; a krumplipürébe kevert húsnak nem volt bizalomgerjesztő állaga, így a vega zöldséglepény mellett döntöttem, amire most nem keresnék jelzőt. A hókaszínű téli paradicsomsaláta sajnos Dániában is ugyanolyan íztelen, mint otthon. De a az i-re a másik saláta tette fel a pontot: káposzta, alma, magvak - közéjük pedig bacon és kolbász keverve, hogy a furcsa csípős bukétól még abszurdabb legyen az összeállítás. Őszinte felháborodással pampogtam, hogy merészelnek ilyet feltálalni, miután hozzászoktattak a lazachoz és a garnélarákhoz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése