Napközben az ember még csak-csak talál elfoglaltságot, hétköznap órákra jár, hétvégén filmet néz, sétál még a hidegben is, levelet ír, skype-ol, de estére mintha elfogynának a lehetőségek, amivel agyonüthetné az időt, így nem marad más, csak az idő maga.
Esténként itt is összeülnek az emberek, a Café Farmorban (ami az iskola kávézója), vagy valamelyik folyosó konyhájában (az international szekció), de ahelyett, hogy elkezdenénk jól érezni magunkat, csak a nihilt kezdjük érezni. Be vagyunk zárva - a hideg zár be minket, mert hülyék lennénk kimenni a csípős éjszakába. Szó se róla, van itt elég pakli kártya, társasjáték, egy rakás biliárdasztal, de pár nap után minden lapos, egyforma. A pókerben már nincs izgalom, csak megszokás.
Lankadtan játsszuk le egyik zenét a másik után. Várjuk, hogy eljussunk végre egy nagyvárosba, májusban Berlinbe, a tanulmányi kiránduláson. Várjuk, hogy eljussunk majd az életbe. Mert most nem tehetünk mást, mint figyeljük, ahogy az egyformaságban végtelen lassúsággal araszol az idő. Még alig múlt tíz óra. Aludni megyünk inkább.
Tegnap hallottam egy hat-hét éves történetet; pletyka volt akkoriban. Egy fiúról, aki az egyik népfőiskolán hagyott egy levelet, hogy unatkozik. Majd felakasztotta magát.
Ezekben a meleg kuckókban, ahova a tél kényszerít, és ahol történésnek számít figyelni, ahogy az árnyék kaptat fel a fehér falon, nem lehet mást tenni, csak alkotni, rajzolni, írni, zenélni, a testünkre figyelni, elmélyülni önmagunkban. Megküzdeni az álmossággal, és az álmosságon átmászva elérni a leglassabb agyhullámokig, éberré válni az észrevétlen gondolatokra, érzésekre. Nincs, ami elvonná a figyelmet. Ezen a frekvencián nincs pörgés.
Sajátos lelkiállapot a skandináv téli éjszaka. Üres vásznat veszünk elő, a szövegszerkesztőben megnyitunk egy új dokumentumot. Ha idegen vidékre tévedsz, ugyanúgy e vidék életét kezded élni, mint az őshonosok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése