Miyazaki-város

Miyazaki Hayao: Földtenger varázslója

    Tegnap sor került a nemzetközi estre. A nemzetközi szekció összeállított egy nemzeti menüsort és ki-ki egy rövid prezentációt a saját országáról. Ételből még csak tudott találni mindenki olyat, amihez be lehetett szerezni helyben a hozzávalókat, de a nemzeti alkoholkészletet még csak részben sem sikerült lefedni. Pedig a szándék megvolt, hogy megmutassuk a kelet-európai virtust. Csodával határos módon ugyan az alkoholszaküzletből előkotortak nekünk egy üveg tokajit (hangsúlyozom, ez egy nyolcezer fős dán városka), de pálinkáról nem is álmodhattunk. Még Unicumról se, pedig annak elég jó a külföldi pr-ja; a tulajdonos közölte, hogy az Unicumot nem szereti - következésképp a vevőit sem traktálja vele. Nem tartottak sem lengyel, sem lett vodkát, maradt helyette a Smirnoff, az oroszokkal való történelmi közösséget tekintve belefér. Az egy üveg tokajit pedig kiporcióztuk felespoharakba.
     A prezentációban, hogy éreztessük az egyes nemzetek kiválóságát, bemutattuk a releváns nemzeti adatokat az éves sörfogyasztás, a Nobel-díjak és az olimpiai aranyak száma, a boldogságindex és a szexuális aktivitás tekintetében. Mondanom se kell, Magyarország mindenhol előkelő helyen végzett, különösen az olimpia és a szex terén, a boldogságindexünk sem olyan katasztrofális (a többi kelet-európai, úgy tűnik, depisebb). Én ugyan forszíroztam, hogy írjuk a ki a tüdőrákban és a mentális zavarban szenvedőkre vonatkozó statisztikákat is, hogy látszódjon, mi van mifelénk az élet árnyasabb oldalán, de rajtam kívül senki sem akarta kiteregetni a szennyest. Kreatív ötletként felmerült továbbá Cicciolina bemutatása a híres magyarok között, "From Porn to Politics", egy szolidabb kép kíséretében, avagy mi a vezető ipari ágazat Magyarországon, de aztán mégsem borzoltuk a kedélyeket.

Snitt.

     Dániában nincs kolbászból a kerítés, állapította meg egy honfitárs. Bár alighanem mi, magyarok meg vagyunk róla győződve, hogy kolbászból van, mert a közértben nagy gonddal válogatott, magyar jelleget hordozó kolbászt, amit a paprikás krumpliba szándékoztunk beleszeletelni, naivan betettük a pince egyik hátsó folyosóján található közös hűtőbe, három doboz zsírral együtt (zsíros kenyér hagymával, magyar szájszag virtus). Nos, másnapra a kolbászok és a három doboz zsír is eltűnt, valaki biztos a zsírba akarta tumkolni a kolbászt, extra magyar virtus, vagy feljavítani a nem elég kolbászos kerítést. Érthető okokból a kelet-európai szekció nem lehetett a bűnös, valaki rögtön a latin-amerikai cserediákokra gyanakodott (egy hétig tanulnak dánul a főiskolán, mielőtt szétosztják őket a dán középiskolákba), de szóba jöhetnek még a dán nyugdíjasok, akik számítógépes tanfolyamra jöttek ide pár hétre, meg persze akármelyik dán kolléga is lehet kleptomán, az ilyesmi nincs az ember homlokára írva. Így vagy úgy, a kolbász odalett, erőtlen dán virslivel kellett pótolni, többletpaprikával és baconnel idézni meg a magyar kraftot.
      A nemzetközi svédasztal igazán gusztusosra sikerült, nálam Karolina mákos-meggyes süteménye nyert, a lett lány tojásból, sajtból, sárgarépából kevert szendvicskrémmel nyomult, a Görögországban élő koszovói fiú pedig souvlakival, illetve a görög vonal révén a nemzeti italok sorába felvettük az ouzót is.
     A dánok illemtudóan körbeállták a svédasztalt, eszegettek, iszogattak, cseverésztek. Ügyesen egyensúlyozták a kezükben a levesestányért a paprikás krumplival. Hát, én nem erőltettem a társasági modort; telemertem a tányért, és oldalra vonultam, az asztalhoz, leültem, és lapátolni kezdtem a paprikás krumplit, olyan gyorsan pörgött a kezem, ahogy a dánok nyelve pereg, amikor evés közben beszélnek (mert folyton beszélnek evés közben). Jólesett volna szürcsölni is.

Snitt.

    A prezentációját természetesen minden ország megtűzdelte néhány turisztikai promófilmmel. Néztem a színes házakat, a sárga templomokat, a piros cseréptetőket, a kivilágított hidakat, gótikus tornyok, barokk kastély, falusi tornác... mindegyik videón egy külön város valamelyik Miyazaki-rajzfilmből. S elképzeltem, ahogy otthon hömpölyög a folyó, és a túlparton kaptatnak fel a dombra a házak és a vár, és ahogy a távolba nézek, szinte egymást keresztezik a hidak, és mindez tele színnel, nemcsak egyszínű tégla; megyek át a folyón, a saját élő, ezerarcú Miyazaki-városomban. Sok mindenük van a dánoknak, de mesevárosaik nincsenek, mint Kelet-Európának. Mindenkinek jut valami jó.