Eleinte úgy gondoltam, feliratkozom művészetre; nem mintha nagy rajztehetségem volna, de átlagos színvonalon én is teljesíteni tudnám a feladatokat (mint az a minorként felvett festés órán azóta ki is derült); gondoltam, elrajzolgatok és élvezem, hogy néha elvisznek egy-egy kiállításra. Aztán kisült, hogy zenét is lehet tanulni, és nem követelmény az előképzettség. Így hát új lehetőség került a mérlegre: egyik oldalon a kényelmes középút, a nem sok fejlődési perspektívával kecsegtető rajzórák, hisz tudom, bizonyos korlátokat nem tudnék meghaladni, a másik oldalon a nulláról indulás, a küzdelmes felfedezőút a zenébe.
Mindenkinek vannak olyan álmai, amit egyszer majd szeretne megvalósítani, amiről reméli, hogy élete egy szép időszakában sor kerül rá. Nekem három dolog szerepel ezen a listán: a franciatanulás (az egyetlen, amit eddig realizáltam közülük), a zongorázás és a flamenco. Így hát mérlegeltem: vágjak neki a számomra ingoványos vidéknek, kockáztassam, hogy elsüllyedek, hogy nem fejtem meg a kottát, nem találom meg a ritmust, de cserébe megérintsek egy újabb álmot, lenyomhassak végre egy billentyűt... Aztán eszembe jutott, egy ideje folyton azon sopánkodok, hogy nem tanultam zenét, és törlődtek a matematikai ismereteim, az agyamnak mondhatni ezen fertályai egészen elsorvadtak. Most itt lenne az alkalom, hogy növesszek pár új ingerpályát, ingerületbe hozzak néhány Csipkerózsika-álmot alvó neuront.
Ahogy Eszter barátnőm mondja, fontos, hogy időnként elhagyjuk a komfortzónánk határait; úgy döntöttem, hogy számomra a komfortzóna-elhagyás örömmel vállalt mértéke, avagy az e félévre mért kihívásadag a zenetanulás. Most vagy soha.
Snitt.
Múlt csütörtökön, az első zeneórán kettéosztották a csoportot kezdőkre és haladókra. Én a kezdő csoport legkezdőbbje vagyok. De mindenben, ami szép lombos fává sarjad az életünkben, voltunk kezdők, apró, sérülékeny hajtások.
Együttesben játszunk. Így rögtön szokjuk, hogy figyeljünk egymásra, és hallanak a többiek. Van dobos, két gitáros, két énekes, no meg a billentyűsök. Az iskolának két zeneterme van tele hangszerekkel, hangfal, erősítő, komplett felszerelés. Állhattam is rögtön a miniszintetizátor mögé.
Mi sem alkalmasabb a popzenénél a zenetanuláshoz, el is kezdtük feldolgozni a Get down on it-ot. Mindenki játszotta a maga részét, mindenkinek a megfelelő szintű feladat jutott. Én első körben csak a ritmust számoltam, és leütöttem egy billentyűt minden második ütemnél. Bár akkor még nem körvonalazódtak az ütemek, csak soroltam magamban a számokat egytől nyolcig, mint egy első osztályos, meg nyomogattam a billentyűt. Így tanultam, amit kellett, mégsem akadályoztam az együttes előrébb járó tagjait. Csak próbáltam megmaradni a ritmusban, és ha kiestem, minél gyorsabban visszamászni; utóbb egy tamburint is kaptam, hogy azon gyakoroljak. Nem is ment rosszul; úgy tűnik, szerencsére nem vagyok ritmikai analfabéta; mire pénteken átnyergeltünk Britney Spears Toxicjára, már stabilan tartottam a helyemet, és ha megcsúsztam, hamar megleltem, hol tartanak a többiek. Már az ütemek is kezdtek kihallatszani a zenei masszából.
Bár amikor a tanárunk, Line kezében láttam megvillanni a kottát, megállt a szívemben az ütő. Tizenöt évvel ezelőtt még vágtam a témát, de hol van már az akkori hó. Csak akkor nyugodtam meg, amikor biztosnak tűnt, hogy nem kerül elénk a kotta (illetve csak az énekesek elé kerül). Szerencse, hogy Karolina, a lengyel szobatársnőm diplomás zenetanár (zongorán), táncoktató és komponista - mindig nagy tehetséggel produkálom az ilyen szerencsés egybeeséseket. Óra után rohantam hozzá, hogy sürgősen vegyük át ezt a kotta dolgot; fel is írta a hangjegyek alá a betűket, én pedig erősen koncentrálva igyekeztem belevésni őket a memóriámba; éreztem is, ahogy csikorogva indul az agyamban egy hátsó, tizenöt éve rozsdásodó fogaskerék. Néztem, néztem a kottát, hogy ha álmomból felébresztenek is...; végre csapást vágtam ebbe a dzsungelba. Hirtelen fennakadt a szemem; kérdeztem Karolinát, mik azok a betűk a sorok fölött. Óóó; hát azok az akkordok a hangszerekhez...
Snitt.
Ha nem Line lenne a tanárom, biztosan küzdelmesebb lenne a felfedezőút. Line maga a zene, a dal, a zongora, a gitár, a dob; zene a mosolya, a haja, ahogy a lábával veri a ritmust. S osztja nekünk is a zenét, ahogy a nap öntözi a hajtásokat, a cserjét, a fát; számára nincs mostoha barlanglakó, nála nincs sziklára hullott mag. Line meleg, türelmes zenesugaraiban egy pillanatra sem támad meg a kétség, hogy vajon megvan-e bennem a képesség, hogy erős, zöld leveleket hozzak.
Ütöm a ritmust a tamburinnal a zenefelhőben, amit Line fúj körénk; apránként egymáshoz csiszolódunk a billentyűkkel is. Kirügyeztem.
Holnap Line megmutatja az akkordokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése