Mi is az a folkehőjszkóle?

    Lassan egy hónapja élem már a dán népfőiskola hétköznapjait, ideje lenne hát annak is szentelni egy bejegyzést, mi is az a folkehőjszkóle.
    A népfőiskolák a dán szellemiség XIX. századi nagy megújítója, N. F. S. Grundtvig fejéből pattantak ki. Grundtvig ugyanis 200 évvel ezelőtt bosszantóan idejétmúltnak találta a holt nyelveket és a többkötetnyi tudást a nebulók fejébe passzírozó oktatási rendszert. Helyette megálmodott egy dán nyelvű oktatási intézményt (akkoriban Dániában a felsőbb osztályok németül és franciául beszéltek, a dán pedig az iskolázatlan népnek maradt - micsoda ismerős helyzet), ahol együtt tanulnak különböző társadalmi osztályból származók és vallásúak, és ahol a nők is helyet kapnak, a tanulás és tanítás folyamatában egyaránt. S mivel itt nem a klasszikus iskolázottság a cél, nem a műveltségükkel brillírozó ifjakat akarnak a társadalomba ereszteni, ezért nem szükséges sem felvételi, sem a teljesítményt felmérő vizsga. Az ötletből aztán 1844-ben lett először valóság, hogy aztán az idő előrehaladtával egyre több népfőiskola bukkanjon fel a poros dán városkákban, és később szerte Skandináviában.
    A népfőiskola nem alternatív gimnázium, ahol kreatívan strukturálják az alaptantervet, és nem valamiféle reformegyetem, ahol a hivatásunkra specializálódunk. A népfőiskola - összhangban Grundtvig alapelvével - olyasmit kíván tanítani, ami kimarad mind a közép-, mind a felsőfokú oktatási intézményekből: magát az életet - a világ felfedezését, etikát, gondolkodásmódot. Az életet pedig nem lehet könyvekből és osztálytermekben tanulni, csakis az áramló, kavargó világban, úgy, hogy az ember is áramlani kezd, tevékenykedni, hagyja magát sodródni az élményekkel. Bármilyen órán veszünk itt részt, cselekedve tapasztalunk: zenélünk, festünk, sportolunk, még amikor irodalmi műveket elemzünk, akkor is célok nélkül belemélyedünk, megragadunk és magunkkal visszük a benyomást. Semmit sem próbálunk erőlködve a fejünkbe tuszkolni.
    A tanárok nem tekintélyszemélyek, akik követelnek, akiktől tartani kell; inkább facilitátorok, akiknek feladata, hogy megnyissák számunkra a világ kapuit. Mindig adni, építeni akarnak, és sohasem fölénk kerekedni. S mivel emberséget és etikát csak az taníthat hitelesen, aki maga képviseli az emberséget és etikát, a tanároknak - legalább részben - meg kell felelniük, hogy a pszichológia nyelvén fogalmazzak, a teljességgel működő, integrált személyiség kritériumainak.
    A szemeszter erejéig (mert a legtöbb diák egy félévet tölt itt, maximum egy évet lehet maradni) úgy élünk, mint egy nagy család: az intézmény kötelezően bentlakásos, és a tanári kar jelentős része az iskola épülete mellett lakik a családjával, takaros házakban. Nemcsak az órákon vagyunk együtt, hanem az étkezéseken is, gyakran velünk esznek a tanárok házastársa és gyerekei is. Mindig van egy ügyeletes tanár, aki bizonyos estéken és hétvégente programot szervez a diákoknak; népfőiskolai tanárnak lenni tehát egész embert kíván. Itt nem válik el élesen egymástól a társas és a privát szféra - tulajdonképpen egyetlen szféra létezik, a népfőiskolai közösség, és ezen belül zajlik életünk minden mozzanata.
    A dán népfőiskola valójában életforma; egy alternatív valóság, amiben pár hónapig élünk, hogy aztán visszatérjünk a globális valóságba, és elhintsük a magokat, amiket itt a batyunkba csomagoltak. A folkehőjszkóle egy utópia megvalósult változata.