Vasárnap este húsz új diák érkezett az iskolába, dánok és külföldiek vegyesen. A disszidens kolóniánk lengyelekkel és lengyel nemzetiségű litvánokkal bővült. Persze az iskola igyekszik őket is gyorsan integrálni, hétfőn-kedden folyt a csapatépítés (de erre még visszatérek). Ma pedig mindannyian kirándultunk, a nyugati partra, mert az életről tanulni legjobban útközben lehet.
Sűrű köd üli meg a vidéket, ahogy útnak indulunk; fehéren lebeg a házak között, mint egy súlyos dunyha, ami alatt alig kapsz levegőt. Színtelenül lapít a táj. Miután a köd távozik, nem a nap bukkan elő, hanem vastag világosszürke felhőréteg; bármikor rád zúdulhat, csak a megfelelő pillanatra vár. Szikkadt-sárgán húznak el mellettünk a hó alól előbújt tarlók és mezők, egy-egy erdőrészlet alján vörösen villan meg az őszről megmaradt, nedves avar. A patakok, a kis tavak, a földeken összegyűlt talajvíz fénytelenül tükrözik a szürke eget. Furcsa, hogy ugyanaz a táj, amiről egykor dicshimnuszt zengtem, most kietlen és vigasztalan.
Először Bovbjergbe érkezünk, egy tengerparti faluba, amolyan művésztanya, egymás után telepedtek le itt festők, írók és hasonló állatfajták. A sárgás lankák mögül hirtelen előbukkan a tenger. Szürke. Lemászunk a parti dombokról, a homokon átrohanva a part széléig nyomulunk, majdnem addig a pontig, ahova a hullámok csapódnak. Habosan, ágaskodva verik a partot. Néhányan kísértik őket: közel szaladnak, majd futva menekülnek; páran már vizesek is. Masírozunk végig a parton, nyolcvan kerge népfőiskolás. Trappolunk a kavicsok és kagylók között; az éles szeműek csinos készletet gyűjtenek, rákolló, tengeri uborka, mintás, ép kagylóhéjak.
Piknikezünk, immár fönt, az egyik dombon, van tea, kávé, péksütemény; a népfőiskola gondosan állította össze az elemózsiát. Figyelem a padról a szürkéskéken kergetőző hullámokat. A sűrű felhőrétegen időnként átfúrja magát a nap, hogy aztán újra eltűnjön. Arra gondolok, milyen kétarcú ez az ország: egymást váltogatja itt varázslat és unalom.
Holstebróba visz tovább az út. A város újkori történetéből egy eseményt érdemes kiemelni, illetve emeltek ki a tanárok: az egyik gazdag polgár, amolyan helyi mecénás a hatvanas években több millióért megvett egy alig derékig érő szobrocskát, és a városnak ajándékozta. Mutogattak is rá a többiek: elment az esze, több milliót ezért a jelentéktelen apróságért? A dánok szeretik a kortárs művészetet, de nem tartják nagyra a flancolást. Ha már megvolt a szobor, hát otthagyták, a belváros egyik kis terén; jelenleg egész pontosan 60 millió koronát ér; éjszakára egy beépített szerkezettel a föld alá süllyesztik a biztonság kedvéért, nehogy megfújja valaki. És azért csak nem volt hülye a mecénás, mert híre ment a felháborítóan drága szobornak, és sorjázni kezdtek Holstebróba a turisták.
Mi is megyünk azonnal megtekinteni a szobrot. Valóban, talán egy méter magas, filigrán, diszkrét hölgyike, érdekes textúrával, mintha eldolgozatlanul hagyta volna a mester az anyagot. Nézem az előtte álló táblát, és megvilágosodom, mi ér ezen a szolid hölgyikén 60 milliót koronát: az alkotó, Giacometti.
Holstebróba valóban nem sok érdekesség szorult a Giacomettin kívül, hacsak nem a bevásárlóutcák, ahol végre járkálnak az emberek; most látok első ízben nyüzsgő utcákat Dániában. Vagy csak a nyolcvan népfőiskolás dobja fel a képet. Dániában az élelmiszerek és a kozmetikai cikkek az otthonihoz képest két-háromszoros áron kaphatók, ruhát viszont pont annyiért lehet venni, mintha otthon megbízható minőséget szeretne az ember: cipőt 8000 Ft-nak megfelelő koronáért, melltartót 4-6000 Ft-nak megfelelő koronáért, cicanadrágot 2000 Ft-nak megfelelő koronáért. Ha így folytatjuk, eljön az idő, hogy a magyarok Skandináviába járnak ruhát vásárolni.
De nem a Giacometti és a shopping miatt hoztak minket Holstebróba. Megnézünk egy kortárs színházi darabot, amit úgy harangoztak be a tanárok, mint Európa egyik legjobb kortárs előadását és az egyik legjobb társulatot (sőt, azt hiszem, ténylegesen azt állították, hogy a jelenlegi legjobb), amiért Olaszországban tömött sorok állnak, és a hívek az utcán alszanak, hogy jegyet szerezhessenek rá. Alighanem kár volt ezt állítani, mert ilyenkor az ember bármit lát, biztosan csalódik. Az alapötlet kreatív: egy csecsen menekült, egy baszk özvegy, egy román háziasszony, egy dán ügyvéd és egy Feröer-szigeteki rockzenész találkozása a harmadik világháború után, no meg egy Latin-Amerikából Európába tévedt lány, aki kétségbeesve keresi az apját, és egyik szereplőtől a másikig szalad. Sajnos a darab után maradt némi hiányérzetem, mert azt hiszem, az emberi szenvedést a sikoltozáson kívül még sok színészi eszközzel lehetne érzékeltetni.
Nem áll szándékomban kritikát írni, pláne, hogy a darabnak volt egy vitathatatlan erénye: túllépett a szavakon. Mindegyik szereplő a "saját nyelvén" beszélt, röviden, szinte mormolva, dánul, angolul (a menekült), spanyolul, és mellette szólt a közös nyelv: a háború utáni sikoly. S amikor a sikoly elhalt, felhangzott az ének, kinek-kinek a saját országából, Sinatra (nyugati kultúra), keleti népdal és spanyol dallam.
Újabban otthon is inkább szavak nélküli színdarabokra járok, így nem volt új számomra ez a műfaj. A mozgás, az ének, a sikoly, a nevetés elér mindenkihez; a saját nyelv pedig nem több, mint egy árnyalat az egészben: színesít, de nem sajátítja ki a mondanivalót. Hogy a tartalom mindenkié legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése