Ha az ember itt késve érkezik a vacsorához, mint én tegnap este, azt kockáztatja, hogy egyedül kell ennie. Mivel a külföldi asztalnál már nem volt több a hely, és a dánok asztalához nem akaródzott ülnöm (ebből látszik, hova fajult a nemzetközi helyzet), inkább odatelepedtem egymagam a külföldiek melletti asztalhoz. S ebből az aprócska momentumból ágazott el aztán a mai napom.
Nem sokáig árválkodtam egyedül az asztalnál, mert leült velem szembe egy magyar srác, Laci, aki a Grundfoshoz jött két hétre továbbképzésre Bjerringbróba. A Grundfost talán már említettem, a helyi óriáscég, ami nemcsak a saját gesztenyéjét kaparta ki, de az egész környéket is felvirágoztatta azáltal, hogy bármely országban nyit irodát, mindenhova ugyanazt az íróasztalt, ugyanazt a berendezést telepíti, mégpedig a helybeli dán gyártók termékét. Ha tekintetbe vesszük a Grundfost és a népfőiskolát, már nem is olyan porfészek ez a porfészek.
A bjerringbrói Grundfos-központba szoktak jönni mindenféle országokból a grundfososok továbbképzésre, és a cég a hőjszkóléban szállásolja el őket. Ez általában plusz 1-2 magyart jelent a népfőiskolai magyar csapat mellett. Összehaverkodtam hát Lacival a vacsoraasztalnál (a magyarok külföldön mind automatikusan egymás barátai), és kiderült, Laci másnap Dánia északi csúcsához készül kirándulni. Az autóban, amit ráadásul a Grundfos bérelt és állta a benzinköltséget is, volt még hely... így hát ma a legészakibb foknál kötöttem ki. Az autó hamar megtelt a helyi magyar kolóniából: rajtam kívül egy grundfosos lány és két diákkollegina töltötték fel a helyet, az egyikük részvétele szintén a szerencsés reggeli ülésrenden múlt.
Ahogy közeledünk a tengerhez, és az ember öt percre lehunyja a szemét bóbiskolni, arra ocsúdik, hogy már nem fedi hó a földeket, homokszínű fű és csupasz fenyők mentén haladunk. Küszködnek a növények: süvít a szél. Skagen az utolsó település a tenger előtt - ezt onnan tudni, hogy a városkába hajtva megcsap minket a tömény halszag (gondolom, a feldolgozóipar, mert a városon túl eltűnik), mint amikor az ember kinyit egy halkonzervet, az ablakokon át is begomolyog az autóba, minden más szagot elnyom, és biztosan kisúrolhatatlan a ruhákból és a hajszálakból. Erről a halászfalu-aromáról írnak a régi írók, és már értem, hogy miért húzódott el mindenki a halászoktól, miközben számukra mindez a megszokott és észrevétlen életszagot jelentette, a levegő részét; s ha sokadszorra jönnék Skagenbe, talán az én orrom sem riadna fel többé.
Skagenben a csupasz vörös téglaházak mellett sok az okkersárgára vakolt téglaház is. Egy cseppnyit színesedünk; a tenger mentén könnyebben harapóznak el az új szokások; vagy csak a szem számára kompenzálják az orr nehézségeit.
Leparkolunk. Egy kis emelkedőn kell átmászni, és feltárul előttünk a part. A szél tépázza a homokszínű fűcsomókat és minket is, hullámokba gyűri a tengert. A nap szikrázik a vízen és a víz előtt trónoló jeges óriáskövek csoportján. Csizmás lábunk homokba fúródik. A tenger előtt széles sávban jéggé fagyott a dagály maradéka vagy a szél által partra kergetett hullámok, a jég alatt helyenként véres, odafagyott haltetemek. Furcsa, rugalmas jég, behajlik, és nem szakad be a talpam alatt; a jégréteg alatt lépteimtől kavarog a víz. A távolban óriáshajók úsznak a füstölő gyárkémények felé.
Lacival, akivel tegnap este haverkodtunk össze a vacsorán, törtetünk a szélviharban a csücsök felé. Új szélkoncepció formálódik bennem, most érzem csak, mivé képes duzzadni, szinte cafatokra tép, ahogy behasít a kabátom alá, a pulóverem kötései közé, az összekötözött, fülvédős sapkámba, a kesztyűs ujjaim közé. Szaggat a szél, fújja, fodrozza a talaj fölött a homokot, de mi törünk előre, mert közel a csúcs, már csak mögöttünk szárazföld, két oldalt és előttünk a végtelen kékség, és a háromszög két oldala immár a szemünk előtt találkozik egy sarokban. Vége.
Még van idő beszaladni Aalborgba. Akkora lehet, mint a szülővárosom, és ugyanaz a hangulat lep meg itt is: évek telhetnek el anélkül, hogy történne valami. Bár lehet, csak a tél teszi.
A dán építészet végre megmutatja kreatív arcát: előfordulnak a hollandoknál és belgáknál őshonos, lépcsőzetes homlokzatú téglaházak, továbbá hullámzó homlokzatú téglaházak, festett fachwerk téglaházak és kovácsoltvas díszítéssel felturbózott téglaházak. Vannak méretes középületek és apró mézeskalács házikók. A templomon fehér vakolat - a fontos helyektől nem sajnálják a maltert.
Már csak nyüszíteni bírok a hidegben; ebben a Szibériából ideszállt légtömegben eszembe jut nagyapám orosz hadifogsága. Örülök a biztonságos crocs csizmámnak. Inkább menjünk haza a hőjszkóléba.
Utazni csakis az ismeretlenbe lehet... ahonnan indultunk: ismert, megtörtént, már a múlté; ahova megyünk - legyen egy cél vagy a bárhova -, még ha ismerős is korábbról: bizonytalan, mert a jövő csakis újat hordoz, ha tervek szerint kovácsoljuk is. Ha úton vagy, mindenhol meglepetésbe botlasz, a padkán, a kereszteződésnél, vagy ha öt perccel elszámolod magad. Akkor vagy úton igazán, ha hagyod magad eltéríteni - ha szereted a vargabetűt.
Nem sokáig árválkodtam egyedül az asztalnál, mert leült velem szembe egy magyar srác, Laci, aki a Grundfoshoz jött két hétre továbbképzésre Bjerringbróba. A Grundfost talán már említettem, a helyi óriáscég, ami nemcsak a saját gesztenyéjét kaparta ki, de az egész környéket is felvirágoztatta azáltal, hogy bármely országban nyit irodát, mindenhova ugyanazt az íróasztalt, ugyanazt a berendezést telepíti, mégpedig a helybeli dán gyártók termékét. Ha tekintetbe vesszük a Grundfost és a népfőiskolát, már nem is olyan porfészek ez a porfészek.
A bjerringbrói Grundfos-központba szoktak jönni mindenféle országokból a grundfososok továbbképzésre, és a cég a hőjszkóléban szállásolja el őket. Ez általában plusz 1-2 magyart jelent a népfőiskolai magyar csapat mellett. Összehaverkodtam hát Lacival a vacsoraasztalnál (a magyarok külföldön mind automatikusan egymás barátai), és kiderült, Laci másnap Dánia északi csúcsához készül kirándulni. Az autóban, amit ráadásul a Grundfos bérelt és állta a benzinköltséget is, volt még hely... így hát ma a legészakibb foknál kötöttem ki. Az autó hamar megtelt a helyi magyar kolóniából: rajtam kívül egy grundfosos lány és két diákkollegina töltötték fel a helyet, az egyikük részvétele szintén a szerencsés reggeli ülésrenden múlt.
Ahogy közeledünk a tengerhez, és az ember öt percre lehunyja a szemét bóbiskolni, arra ocsúdik, hogy már nem fedi hó a földeket, homokszínű fű és csupasz fenyők mentén haladunk. Küszködnek a növények: süvít a szél. Skagen az utolsó település a tenger előtt - ezt onnan tudni, hogy a városkába hajtva megcsap minket a tömény halszag (gondolom, a feldolgozóipar, mert a városon túl eltűnik), mint amikor az ember kinyit egy halkonzervet, az ablakokon át is begomolyog az autóba, minden más szagot elnyom, és biztosan kisúrolhatatlan a ruhákból és a hajszálakból. Erről a halászfalu-aromáról írnak a régi írók, és már értem, hogy miért húzódott el mindenki a halászoktól, miközben számukra mindez a megszokott és észrevétlen életszagot jelentette, a levegő részét; s ha sokadszorra jönnék Skagenbe, talán az én orrom sem riadna fel többé.
Skagenben a csupasz vörös téglaházak mellett sok az okkersárgára vakolt téglaház is. Egy cseppnyit színesedünk; a tenger mentén könnyebben harapóznak el az új szokások; vagy csak a szem számára kompenzálják az orr nehézségeit.
Leparkolunk. Egy kis emelkedőn kell átmászni, és feltárul előttünk a part. A szél tépázza a homokszínű fűcsomókat és minket is, hullámokba gyűri a tengert. A nap szikrázik a vízen és a víz előtt trónoló jeges óriáskövek csoportján. Csizmás lábunk homokba fúródik. A tenger előtt széles sávban jéggé fagyott a dagály maradéka vagy a szél által partra kergetett hullámok, a jég alatt helyenként véres, odafagyott haltetemek. Furcsa, rugalmas jég, behajlik, és nem szakad be a talpam alatt; a jégréteg alatt lépteimtől kavarog a víz. A távolban óriáshajók úsznak a füstölő gyárkémények felé.
Lacival, akivel tegnap este haverkodtunk össze a vacsorán, törtetünk a szélviharban a csücsök felé. Új szélkoncepció formálódik bennem, most érzem csak, mivé képes duzzadni, szinte cafatokra tép, ahogy behasít a kabátom alá, a pulóverem kötései közé, az összekötözött, fülvédős sapkámba, a kesztyűs ujjaim közé. Szaggat a szél, fújja, fodrozza a talaj fölött a homokot, de mi törünk előre, mert közel a csúcs, már csak mögöttünk szárazföld, két oldalt és előttünk a végtelen kékség, és a háromszög két oldala immár a szemünk előtt találkozik egy sarokban. Vége.
Még van idő beszaladni Aalborgba. Akkora lehet, mint a szülővárosom, és ugyanaz a hangulat lep meg itt is: évek telhetnek el anélkül, hogy történne valami. Bár lehet, csak a tél teszi.
A dán építészet végre megmutatja kreatív arcát: előfordulnak a hollandoknál és belgáknál őshonos, lépcsőzetes homlokzatú téglaházak, továbbá hullámzó homlokzatú téglaházak, festett fachwerk téglaházak és kovácsoltvas díszítéssel felturbózott téglaházak. Vannak méretes középületek és apró mézeskalács házikók. A templomon fehér vakolat - a fontos helyektől nem sajnálják a maltert.
Már csak nyüszíteni bírok a hidegben; ebben a Szibériából ideszállt légtömegben eszembe jut nagyapám orosz hadifogsága. Örülök a biztonságos crocs csizmámnak. Inkább menjünk haza a hőjszkóléba.
Utazni csakis az ismeretlenbe lehet... ahonnan indultunk: ismert, megtörtént, már a múlté; ahova megyünk - legyen egy cél vagy a bárhova -, még ha ismerős is korábbról: bizonytalan, mert a jövő csakis újat hordoz, ha tervek szerint kovácsoljuk is. Ha úton vagy, mindenhol meglepetésbe botlasz, a padkán, a kereszteződésnél, vagy ha öt perccel elszámolod magad. Akkor vagy úton igazán, ha hagyod magad eltéríteni - ha szereted a vargabetűt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése