Feliratkoztam kórusra is. Nem volt felvételi; bárki csatlakozhatott, aki kedvet érzett az énekléshez.
Aki ismer, alighanem meglepődik eme fordulaton, hisz otthon egyre inkább gondot okozott, ha ismeretlenek előtt kellett megszólalnom: elakadt a hangom, kaparni kezdett a torkom, köhögtem és természetellenes volt a hanglejtésem. Mintha nem jönne ki a mondanivaló, hanem torlaszt képezne a torkomban. Észrevétlenül alakultak ki a tünetek az elmúlt két-három évben, és hiába kutattam az okukat - csak annyi volt bizonyos, hogy léteznek, és működésbe lépnek, ha "helyzet" van. Persze ismerem a népszerű vélekedést, miszerint akkor akad el a szó, ha magunkba fojtjuk, ha nem merjük kimondani, és ez a sablon illik is rám, de úgy gondoltam, a bátortalanságomon nem segít az analízis. Ha valamelyik testrészed gyenge, hát erősíts rá, tanította Gergő barátom - ha akadozik a hangod, használd minél többet, ereszd ki, trenírozd.
Persze aligha mertem volna odaállni a suta, hamiskás énekhangommal, ha nem kapok pozitív löketet az elején. Line tartott egy próbaórát az első héten az összes hallgatóval, és olyan öröm szakadt fel bennem, ahogy áramlani kezdett a dallam a hangunk nyomán, hogy úgy éreztem, ezt újra és újra át akarom élni. Line úgy mosolygott a zongora mögül, hogy minden félelem elpárolgott belőlem.
Egészen más emlékeim vannak az iskolai énekórákról. Az első alkalom után, amikor egyedül kellett énekelni az osztály előtt, mellettem maradt a szorongás, hogy a tanár egyszer csak felszólít, és megint rajtam lesz mindenki füle. El is következett minden félévben az énekórai felelés, ami sokunknak okozott gyomorideget, vagy a tanári bírálat, vagy a kuncogás miatt - osztályonként változott, melyik szorongásfaktor volt hangsúlyosabb. De hogy ne általánosítsak a saját esetem alapján, megkérdeztem itt pár honfitársat, és hasonló tortúrákról számoltak be ők is. Most pedig ott állunk a kóruson, és Line kitörli belőlünk a régi traumák emlékeit.
Azt hiszem, még nem említettem egy apró, de fontos momentumot. Talán a múlt héten történt, hogy egyik ebéd végén camembert-t és mákkal szórt krémsajtot ettem egy kis üvegtálból. Ahogy az első falatot a számba emeltem a villával, és majszolni kezdtem, belenéztem az üvegtálba, hogy a következő darabot vágjam le a krémsajtból, de félúton megállítottam a mozdulatot. Mert eszembe jutott egy régi álom, lehet már vagy néhány éves, amiben a legélesebb kép, hogy hasonló ebédlőben ugyanilyen üvegtálból eszem a sajtot, bár azok a sajtok inkább narancssárgásak, mint fehérek, és akkor valami elromlik, talán nem tartom be a sajtevési etikettet, vagy hasonló abszurd zavar támad (álomban vagyunk), minden szem rám mered, és megszégyenülök. Csodálkozva néztem bele az üvegtálba itt, a dán népfőiskolán, és lassú, nyugodt mozdulattal szeltem egy újabb darabot a sajtból. S ahogy körbenéztem, még csak a szégyen lehetősége sem merült fel az étkezőasztalnál. Majszoltam az édeskés krémsajtot, és közben diszkrét mosollyal az arcomon ültem a szégyentől szabadultság érzésében.
A legfőbb jó a sok jó közül, amit itt kaphatok, csütörtök délelőttönként az angolirodalom-óra. Hosszú út vezetett nálam az angol irodalomig. Az angol irodalom olyan volt számomra, mint egy korai plátói szerelem, amibe kamaszkorunkban beleszeretünk, majd a sors szétsodor minket, de titokban mindig reménykedünk, hogy összeakadunk még valahol egy szerencsés véletlenben. A sors tehát a pszichológia dzsungelébe sodort az angol irodalom tiszta partjai mellől, hogy továbbvigyem a hasonlatot, és ebben a dzsungelben nem könnyű utat vágni, mert a sok árny, tüskés ág, mérgező ízeltlábú, ami által meg kell maratni és vágatni, mert ez is kötelező az úton, mind-mind önmagunk egy apró része - önmagunkba kell ösvényt vágni, és fényt hullatni a sok fojtó liánra és elborzasztó élőlényre. Úgy tűnik, átvágtam magam az őserdőn, legalábbis egy szeletén, kitévedtem a tiszta partra, ami a kamaszkori plátói szerelemre emlékeztet, vagy talán pontosan ő maga, érett és kiteljesedett változatban - végre elérhetem őt.
Csütörtök délelőttönként végre nem önmagam dzsungelében küzdök a túlélésért, hanem belesüppedek az angol szövegbe, erőlködés nélkül mélyülök el a szavakban, mint egy második anyanyelvben, ami nem tanult, hanem bennünk szunnyad, és vár, hogy felszínre hozzuk. Ráérősen keresgélem a megtalálhatatlant: hogy mit mondott a költő; néha rá is bukkanok valamire, na nem a költőből, mert ő már rég halott, és teljes bizonyossággal aligha azonosíthatnám, hanem önmagamból - mert az irodalom kígyója is csak önnön farkába harap. S időnként, ha a szabad bolyongás során ugyanahhoz a korallhoz jutunk a tanárral, aki végső soron a költőt képviselné az irodalomórán, bár mint mondtam, ez szinte lehetetlen, amikor ugyanahhoz a szirthez vezet mindannyiunkat a keresés, akkor, felismerve az azonosságot, e sok saját farkába harapó kígyó között végre létrejön az együttes élmény, az esztétikai katarzis.
Aki ismer, alighanem meglepődik eme fordulaton, hisz otthon egyre inkább gondot okozott, ha ismeretlenek előtt kellett megszólalnom: elakadt a hangom, kaparni kezdett a torkom, köhögtem és természetellenes volt a hanglejtésem. Mintha nem jönne ki a mondanivaló, hanem torlaszt képezne a torkomban. Észrevétlenül alakultak ki a tünetek az elmúlt két-három évben, és hiába kutattam az okukat - csak annyi volt bizonyos, hogy léteznek, és működésbe lépnek, ha "helyzet" van. Persze ismerem a népszerű vélekedést, miszerint akkor akad el a szó, ha magunkba fojtjuk, ha nem merjük kimondani, és ez a sablon illik is rám, de úgy gondoltam, a bátortalanságomon nem segít az analízis. Ha valamelyik testrészed gyenge, hát erősíts rá, tanította Gergő barátom - ha akadozik a hangod, használd minél többet, ereszd ki, trenírozd.
Persze aligha mertem volna odaállni a suta, hamiskás énekhangommal, ha nem kapok pozitív löketet az elején. Line tartott egy próbaórát az első héten az összes hallgatóval, és olyan öröm szakadt fel bennem, ahogy áramlani kezdett a dallam a hangunk nyomán, hogy úgy éreztem, ezt újra és újra át akarom élni. Line úgy mosolygott a zongora mögül, hogy minden félelem elpárolgott belőlem.
Egészen más emlékeim vannak az iskolai énekórákról. Az első alkalom után, amikor egyedül kellett énekelni az osztály előtt, mellettem maradt a szorongás, hogy a tanár egyszer csak felszólít, és megint rajtam lesz mindenki füle. El is következett minden félévben az énekórai felelés, ami sokunknak okozott gyomorideget, vagy a tanári bírálat, vagy a kuncogás miatt - osztályonként változott, melyik szorongásfaktor volt hangsúlyosabb. De hogy ne általánosítsak a saját esetem alapján, megkérdeztem itt pár honfitársat, és hasonló tortúrákról számoltak be ők is. Most pedig ott állunk a kóruson, és Line kitörli belőlünk a régi traumák emlékeit.
Azt hiszem, még nem említettem egy apró, de fontos momentumot. Talán a múlt héten történt, hogy egyik ebéd végén camembert-t és mákkal szórt krémsajtot ettem egy kis üvegtálból. Ahogy az első falatot a számba emeltem a villával, és majszolni kezdtem, belenéztem az üvegtálba, hogy a következő darabot vágjam le a krémsajtból, de félúton megállítottam a mozdulatot. Mert eszembe jutott egy régi álom, lehet már vagy néhány éves, amiben a legélesebb kép, hogy hasonló ebédlőben ugyanilyen üvegtálból eszem a sajtot, bár azok a sajtok inkább narancssárgásak, mint fehérek, és akkor valami elromlik, talán nem tartom be a sajtevési etikettet, vagy hasonló abszurd zavar támad (álomban vagyunk), minden szem rám mered, és megszégyenülök. Csodálkozva néztem bele az üvegtálba itt, a dán népfőiskolán, és lassú, nyugodt mozdulattal szeltem egy újabb darabot a sajtból. S ahogy körbenéztem, még csak a szégyen lehetősége sem merült fel az étkezőasztalnál. Majszoltam az édeskés krémsajtot, és közben diszkrét mosollyal az arcomon ültem a szégyentől szabadultság érzésében.
A legfőbb jó a sok jó közül, amit itt kaphatok, csütörtök délelőttönként az angolirodalom-óra. Hosszú út vezetett nálam az angol irodalomig. Az angol irodalom olyan volt számomra, mint egy korai plátói szerelem, amibe kamaszkorunkban beleszeretünk, majd a sors szétsodor minket, de titokban mindig reménykedünk, hogy összeakadunk még valahol egy szerencsés véletlenben. A sors tehát a pszichológia dzsungelébe sodort az angol irodalom tiszta partjai mellől, hogy továbbvigyem a hasonlatot, és ebben a dzsungelben nem könnyű utat vágni, mert a sok árny, tüskés ág, mérgező ízeltlábú, ami által meg kell maratni és vágatni, mert ez is kötelező az úton, mind-mind önmagunk egy apró része - önmagunkba kell ösvényt vágni, és fényt hullatni a sok fojtó liánra és elborzasztó élőlényre. Úgy tűnik, átvágtam magam az őserdőn, legalábbis egy szeletén, kitévedtem a tiszta partra, ami a kamaszkori plátói szerelemre emlékeztet, vagy talán pontosan ő maga, érett és kiteljesedett változatban - végre elérhetem őt.
Csütörtök délelőttönként végre nem önmagam dzsungelében küzdök a túlélésért, hanem belesüppedek az angol szövegbe, erőlködés nélkül mélyülök el a szavakban, mint egy második anyanyelvben, ami nem tanult, hanem bennünk szunnyad, és vár, hogy felszínre hozzuk. Ráérősen keresgélem a megtalálhatatlant: hogy mit mondott a költő; néha rá is bukkanok valamire, na nem a költőből, mert ő már rég halott, és teljes bizonyossággal aligha azonosíthatnám, hanem önmagamból - mert az irodalom kígyója is csak önnön farkába harap. S időnként, ha a szabad bolyongás során ugyanahhoz a korallhoz jutunk a tanárral, aki végső soron a költőt képviselné az irodalomórán, bár mint mondtam, ez szinte lehetetlen, amikor ugyanahhoz a szirthez vezet mindannyiunkat a keresés, akkor, felismerve az azonosságot, e sok saját farkába harapó kígyó között végre létrejön az együttes élmény, az esztétikai katarzis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése