Déja vu

P. S. Kroyer: Sommeraften pa Skagen sonderstrand

forrás: skagensmuseum.dk

     Az elmúlt két nap Skagenben üdültek a nemzetközi diákok. A dánnyelv-tanár berámolt minket a népfőiskola két kisbuszába, és körbevitt az északi csúcsnál levő üdülővárosban meg a környéken. Megszervezte, hogy mindannyian a szülei Skagen melletti nyaralójában aludhassunk. Jószívűek a dánok - nem sajnálják tőlünk az országismeretet.

     Amikor néhányan itt jártunk másfél hónapja, még csontig hatolt a szél, és ezüstösen fénylett a tenger. Azóta megszelídült a tél, krémes kékben játszik az ég és a víz. Ismételten Dánia északi csúcsa, a Grenen felé tartunk, diákok masíroznak a tengerparton, de ez a népfőiskolai kirándulások szokásos velejárója. Dánia északi pontjánál, ahol a földnyelven túl két irányból csapódnak egymásba a hullámok, a képzeletbeli háromszög csúcsán egy döglött fóka hever a homokba fúródva. A hátán finom homokréteg és szikrázó napfény, mert a nap egyaránt süt élőre és halottra. A parttól nem messze a hullámokból kikandikáló fókafejeket látni szanaszét - talán friss az élmény, és halott társukat figyelik. Hátrább, a sárga fűből kinő két második világháborús bunker; trappoltak máskor is e krémszínű fényben, máshogy, más szándékkal. Menjünk tovább, egy napra ennyi halál elég.

     Skagenhez közel megbújik egy apró skandináv sivatag, nem homoktenger, csak homoktó (az ország méretéhez illeszkedve), ami minden évben vándorol néhány métert, míg hatszáz év múlva, balsorsát el nem kerülhetvén, végleg a tengerbe gyalogol majd. Tűz a nap és nem hoztunk innivalót. Nyelem a nyálam és lehúz a cipőmbe gyűlt homok, két kiló plusz is talán (meg a költői túlzás). A sivatag szélén, ahol a homok a dán táj egy furcsa variációjába vált át, ahol megjelennek a barnás lankán a tavacskák és a pocsolyák, egy nagy kőkocka hirdeti, hogy eljutnak erre is furcsa emberi manőverek; talán egy Szaharában játszódó film forgatása után visszamaradt kellék, mert a dán törpesivatag sok filmben helyettesíti a déli tengeren túl terjeszkedő afrikai rokont.

     Másnap, amikor az éjszaka után úgy nézünk ki, mint csövesek és csavargók (hobók és vagabondok), felfedezzük Dánia híres üdülővárosát, Skagent, ahol kisebb és nagyobb vörös tetős, okkersárgára vakolt házak sorakoznak, vagyis inkább házikók, mert ez a szó több szépséget implikál; mindegyik ugyanolyan árnyalatú okkersárga (vajon központilag szabályozzák az alkalmazandó színt?), itt a vörös tégla a renitens. Elmegyünk a híres skageni impresszionistáknak szentelt művészeti múzeumba. S ott végre ér annyi flash, hogy úgy érzem, érdemes belevágni e posztba, mert talán több sül ki belőle, mint egy unalmasra ismételt dán tájleírás. Az egyik teremben egy festményre szegeződik a szemem, már messziről kiszúrom, majd közelebb érve eltántoríthatatlanul odarögzül a fókusz, hogy ezzel én már egészen biztosan találkoztam. A nagy kékségben összeolvadó ég és víz partján két fehér ruhás nő sétál a krémszínű skageni homokban, melyet lábnyomok szabálytalan mintázata díszít, üdülővárosok mindenkori dekorációja, és a lebukott nap maradékaként aranyszínű fény csillan a homok mélyedésein. Egy másodperc alatt kipattan a fejemből, hogy egy könyv borítóján láttam, ami azóta is otthon áll a könyvespolcon. Már nem is hallom többet a tárlatvezetőt, csak megigézve nézem a képet, vagy talán az emléket a könyvborítóról; és magamban írni kezdem ezt a posztot, hogy mit idézett fel bennem a regény és a festmény, és hogyan találkoztam először Skagennel egy könyv fedelén.

     Immár otthon, a népfőiskolán rákeresek interneten a könyvre, és csalódottan látom, hogy az emlék, miszerint eme bizonyos könyv előzéklapján azt olvasom, hogy a borítón a Sommeraften pa Skagen sonderstrand című festmény szerepel - konstruált, hamis. Mérgelődök, hogy ki kell dobnom, amit eddig "írtam", a legjobb részt mindenképp. Persze írhatnék virtuális bejegyzést, ki jönne rá, hogy azon a bizonyos könyvborítón valójában nem a Nyári este Skagen déli strandján látható; valaki felfedné előbb-utóbb, pláne, hogy én sután hazudok.  Így hát marad a tény, hogy emlékeim alapján Skagennel közös történetem valóban csak másfél hónappal ezelőtt kezdődött. De az élmény, hogy láttam már, valóban megcsapott, nincs hozzá kérdőjel; múltam bármely pontján rejtőzhet a festmény; attól bizserget a déja vu, hogy nem derül ki, miként történt az első találkozás.   

Snitt.

       

     Megbűvölten bámulom a festményt; mosolyognak rajtam a teremőrök. A nagy kékségben összeolvadó ég és víz partján két fehér ruhás nő sétál, valamikor a 19. század végén, a krémszínű homokban, melyet lábnyomok szabálytalan mintázata díszít, üdülővárosok mindenkori dekorációja, és a lebukott nap maradékaként aranyszínű fény csillan a homok mélyedésein. A festményen a két nő egymásba karolva járja az útját, hasonlóan, mint Tracy Chevalier könyvében, Isten két elfeledett teremtménye, nem méltányolt, mellőzött, kettő a sok 19. századi angol nőből, aki ilyen-olyan okból nem fogott magának férjet. És a számos, függetlenséggel sújtott vagy áldott (kinek hogy) nő közül azoknak, akik a konvencióból kiláttak (és hogy ez mennyi, arról nincs hozzávetőleges becslés, mert az ilyesmit a disztingvált naplókba nemigen jegyezték), akik a hímzés mögé felvilágosult szellemet rejtettek, meg hébe-hóba bátorságot, azoknak életük során talán jutott egy-két szeretkezés.

     Spoilerezek. Szemét dolog.