A középpont felé

VaMi: Nap
/a művész engedélyével/

     Mint írtam, a népfőiskola teljesen leveszi a fiziológiai szükségletek súlyát az ember válláról. Nem kell a kajapénzt számolgatni és a rezsin idegeskedni, mint otthon. Most, hogy le van a gond ezekről a nyűgökről, teljes erővel a zenetanulásra fókuszálhatok.

      Egy korábbi bejegyzésben eléggé lehúztam az otthoni zeneoktatást. Annyiban finomítanom kell a kritikán, hogy jócskán megizzadnék a szintetizátor fölött, ha nem adott volna erős alapokat az általános iskolai ének-zene óra. Amikor zenére jelentkeztem, szobatársnőm, a zenészdiplomával rendelkező Karolina megnyugtatott, próbáljam meg nyugodtan, mert nagy különbségek lehetnek kezdők és kezdők között. S valóban: Dániában, aki nem jár zeneiskolába, az nem ismeri a ritmikát, és nem tudja, eszik-e vagy isszák a CDEFGAHC-t. De mivel én mindezen már átküzdöttem magam az elemiben, sokkal könnyebb felfogni az akkordokat; mondhatjuk úgy is, vágom, mit miért csinálok.
     Nem állíthatom, hogy fel-alá szánkázok a keyboardon, de kis gyakorlással le tudok játszani 3-4 közeli akkordot, egyszerű ritmikával, sőt, már a másik kezemet is feltettem az első mellé. Jó, egyelőre csak egy ujjat a másik kezemről, a teljes három ujj a másik kézről a most következő hétvége kihívása lesz.
     A húsz újonnan érkezett diák közül többen jelentkeztek zenére, és annyi diák lett, hogy külön csoportba gyűjtötték a kezdőket. Van kezdő, középhaladó és haladó csoport.
    Nagyon jól jártam a kezdő csoporttal: mindössze hatan vagyunk, így több figyelem jut mindenkire. Dob, gitár, basszus, énekes és két billentyűs. Ráadásul a hat emberből három friss diák - arcukon a kezdeti lelkesedés állandó mosolyával, ami sajnos a január végén érkezettek arcáról már kissé lekopott; de most az új diákokéból fel lehet töltekezni. Négy dán, meg ketten vagyunk külföldiek a koszovói fiúval; annyit mosolygunk egymásra, hogy akkor sem érzem magam kizárva, ha épp dánul beszélnek. Második napja zenélünk együtt, de már érezni a közösségi szellemet. Továbbá nagy megkönnyebbülésemre az új tanárokkal R'n'B slágerek helyett rockballadákat veszünk, ez utóbbiak jelentősen közelebb állnak a lelkivilágomhoz.
     Igaz, hiányoznak a Line-féle örömenergiák; bár a kóruson, amit Line vezet, továbbra is jut belőlük. Kapunk és lemondunk egyszerre.

     Az ember mindig tanul magáról valami újat. Rájöttem, hogy a közös zenélés során akkor tudok bent maradni a csapatban, ha magamban megtalálom a ritmust; amikor másokat kezdek figyelni, például épp melyik billentyűn az ujjuk, máris kiesem, elvesztem az akkordot, nem talál oda az ujjam. Ha magamban hallom a ritmust, a melódiát, könnyedén visszatalálok bármilyen megcsúszás után; míg ha belül káosz van vagy süketség, képtelenség bekapcsolódni a többiek játékába. Mert nincs meg velük az együttes élmény.
     Eleinte, a ritmusgyakorlatoknál gyakran levettem a szemüvegemet, ami annyira erős, hogy mondhatni nélküle nem látok érdemben. Így a figyelmem nem mászott el a látványon, a többiek arcán vagy azon, hogyan dobog a lábuk - belülre koncentráltam. S ahogy jött a zene kívülről, a többiektől, rövidesen hallani kezdtem belül is, és sikerült bekapcsolódnom a közösbe.
    Hasonló élményeim voltak otthon jógaórákon. Az egyensúlygyakorlatok a gyengéim: akkor is elesek, ha becsukom a szemem, mert a testpozícióm megtartásához kell a vizuális észlelés, de elesek akkor is, ha azt nézem, hogy megy a többieknek. Akkor értem el előrelépést, amikor nem tettem be kontaktlencsét, és nem vettem fel a szemüvegem: épp annyira láttam, amennyi kell a (relatíve) stabil posztúrához, de másokat már nem tudtam vizslatni. Magamra figyeltem, és lassanként megéreztem, hol van a középpont; meg tudtam állni féllábon a kicsavart testhelyzetben. Ám amint bekúszott egy gondolat, hogy jeeee, milyen ügyesen megtaláltam az egyensúlyt, máris borultam megint. Tudatosan, tudatosban nem lehet belső pontot találni - ahhoz áramlani kell.

    Itt a legnagyobb "gondom" az, hogy megtaláljam magamban a zenét, ahelyett, hogy otthon a kosztpénzt számolnám és azon bosszankodnék, hogy magas a rezsi. Otthon nyomorgatnának a létezés megoldatlan fizikai feltételei, illetve arra menne el rengeteg időm és energiám, hogy megteremtsem a feltételeket. Ha az ember csak vegetál, kínkeservesen tud onnan feljebb lépni, az alkotásig - nehéz kiszűrni a sok zavaró, figyelemelvonó tényezőt. A levesestányérra szűkülve nehéz kinyílni a világ számára, és a leszívott energia helyén nem marad miből teremteni.