Karolina

     Mint írtam, én csak fél évre jöttem Dániába, megtisztulni az otthoni nyűgöktől. Mondhatjuk úgy is, ideiglenesen disszidáltam. Az élet itt sem fenékig tejfel (vagy nem fenékig garnélarák); ha valami nehéz jön, erőt ad a tudat, hogy júniusban hazamegyek és visszakapom a régi életemet (nemcsak a rosszal, de a jókkal együtt).  De milyen érzés vajon, ha az ember nemcsak egy rövid időre lép le, hanem akár évtizedekre - milyen, amikor valaki azzal a tudattal indul el, hogy véglegesen disszidál? És miért szánja el magát ilyen döntésre?
     Karolina, a szobatársnőm, nem szándékozik hazatérni a szemeszter végén, hanem Koppenhága felé veszi az irányt. Karolina Lengyelországból indult, és képzett zenész. Zongorista, zenetanár, zeneszerző, táncoktató; begyűjtött egy halom diplomát, bizonyságul, hogy nem árul zsákbamacskát. A szakmát 20 éve tanulja - hosszabb idő, mint ha orvosnak készülne valaki.
     Mire jutott hazájában a sok papírral? Gyerekeknek tanított zenét - szép hivatás ez is, de nem ezért áldozta a zongorára a gyerekkorát. Koncerteket is adott, főleg karitatív célból - az ember legyen humanista, de abból nem lesz ennivaló, ha csak az útiköltséget térítik. Hamar oda fajult a helyzet, hogy a munka sok lett, de nem jött a pénz.
     Lengyelországban (és nemcsak ott, ugye), ahhoz, hogy az ember profi zenésszé (értsd olyanná, akinek jegyet vesznek a koncertjére) váljon, elsősorban nem tehetség és diploma kell, hanem - kapcsolat. Vagy egy jó menedzser. A legelőnyösebb persze a zenész família, ahol apuka és anyuka egyengeti az utat, és a gyermek is tűzközelben van, ami a jó ösztöndíjakat illeti. Aki nem a megfelelő helyre születik, adieu, kiszorul a húsosfazékból.
     Karolinát azonban nem olyan anyagból gyúrták, hogy megelégedjen kevesebbel, mint amit kitűzött maga elé. Ő zenélésből akar élni. Miért olyan sarkalatos pont a megélhetés? Mert, mint írtam, ha nincs mit a tejbe aprítani, ha az ember csak a levesestányérjára, pontosabban az üres tányérra szűkül, akkor nincs alkotás, nincs teremtés. Csak a hiány van, a frusztráció. A pénz - szükséges rossz. A pénz olyan az egzisztenciában, mint az önbizalom a pszichében: az is megárt, ha elapad, az is, ha túlteng.

      Ha rosszul érzed magad valahol, tégy máshol egy próbát, javasolják sokan. Karolina korábban vakációzott már egy szemesztert az egyik dán népfőiskolán, és akkor nem ebbe az országba álmodta a jövőjét. De aztán jött az otthoni nagybetűs Élet, a nyűgök, az egzisztenciális krízis, és valahogy, kétségbeesésében, ismét Dánia felé kezdett kacsingatni. No meg beleásta magát a dán nyelvbe, mert nyelvismeret nélkül necces hazát váltani. Majd felszámolta otthon az összes munkáját, hátrahagyta a családot, a barátait (egy fizikai költözés még a virtuális korban is szakadás), és nekivágott az ismeretlennek. Egymaga. Nem várta az állomáson sem szerelem, sem barát.
    Kiindulópontként eljött ide, a bjerringbrói népfőiskolára "zenét tanulni", hiába képzett zenész, aki otthon koncerteket adott; visszalépett pár lépcsőfokot, mert az új életet fokozatosan, lentről lehet csak felépíteni.
     Letöltötte szépen az őszi szemesztert a népfőiskolán, majd jelentkezett a tavaszira is. Minden diák (a dánok is) azzal a feltétellel maradhat egy teljes évre, hogy egy hónapot dolgozik az intézményben; Karolina többedmagával januárban egy hónapon keresztül renoválta a szobákat, dolgozott a konyhán, takarította az épületet.
    Nem túl felemelő három diplomával takarítani - gondolhatnánk. A helyzet épp az ellenkező: Karolina úgy emlékszik vissza, hogy olyan örömmel és lelkesedéssel tette a dolgát, mint évek óta nem, mert tudta, hogy saját magáért, a jövőjéért teszi: azért, hogy Dániában maradhasson, ahol talán egyszer zenész lehet. Úgy érezte, egy hónap takarítással itt többet lépett a zenélés felé, mint a jótékonysági koncertekkel otthon. No meg sosem árt olyan munkát végezni, amiből az ember alázatot tanul - tette hozzá.
     A disszidens mindennapok nem mindig könnyűek. Karolina a haladó zenecsoportba került, természetesen, ahol ő az egyedüli külföldi. Hiába tanul másfél éve dánul, mégis gyakran nem érti, miről beszél a tanár, aki ritkán zavartatja magát azzal, hogy angolra fordítson. És ez még a legkevesebb. Mert nem épp motiváló úgy zeneórákra járni, hogy nem fejlődik az ember, mert ezt a szintet már korábban meghaladta.
     No meg az embert időről időre előveszik a kételyek: van értelme annak, hogy egy dán népfőiskolán tölti az idejét? Valóban közelebb kerül ezzel a zenéhez? Kisül ebből egyáltalán valami? Erős célok kellenek, hogy ilyenkor legyen mibe kapaszkodni.

    Karolina tudja, merre tart, és mi a következő lépés. És végre ő van tűz-, illetve információközelben: neki van esélye lecsapni egy jó ösztöndíjra. Ráakadt egy PhD-re táncelméletből, dánul ugyan, viszont kelet-európai jelölteknek, ahol nemcsak a tanulmányokat és a lakhatást fedezik, de még jó zsebpénzt is adnak. 10 napja volt csak összerakni az anyagot (kopogtatott a határidő), így nem sikerült elég ajánlást összeszednie, mert a régi lengyel professzorainak sajnos lassú a reakcióideje, és még nincs meg a szükséges nyelvvizsga; de sebaj, ha idén nem, majd megpróbálja jövőre. A népfőiskola után Koppenhágában próbál munkát keresni. Nincsenek illúziói: a kelet-európaiak többnyire takarítással vagy pincérkedéssel keresik Dániában a kenyerüket. Ez is egy újabb szükséges lépcsőfok.
     Kérdeztem, nem gondolt-e arra, hogy megpróbáljon itt maradni a népfőiskolán tánctanárként, mert a tánccsoportnak csak egy tanára van, pedig nagyon elkélne a csoportbontás. De gondolt, és tapogatózott is, ám nem kapott kecsegtető választ.

Snitt.

 Ui.: Ahogy az egyik zenetanártól hallottam, számos szerencsét próbáló kelet-európai zenészt látni szerte Dániában. Az utcákon. Ugyanis, mint Karolina felvilágosított, Dániában sokkal jobban lehet keresni utcazenészként, mint Kelet-Európában hivatásosként. Itt értékelik a virtuozitást.