Hazamenős hétvége van a népfőiskolán: néhány hetente az iskolavezetés beiktat egy ilyet, kijelentik, hogy homegoing weekend, és a legtöbb diák szépen összepakolja a bőröndjét és hazautazik. Nehogy a frissen elköltözött nebulók elfelejtsenek hónapokig hazalátogatni; mintegy felülről segítve kialakítani a kollégista lét - szülőknél tett vizit ritmusát.
Természetesen akik nagyon messze laknak, ezért túl drága és/vagy túl sokáig tart az út, így Koppenhágán tova, Feröer-szigetek, Kelet-Európa stb., maradnak, de az iskola népessége ilyenkor mintegy harmadára-negyedére csappan. Pár hetente jólesik a csend; kiszellőznek a falak.
Ilyenkor takaréklángon üzemel a konyha. S mivel nem vagyunk láb alatt, mint máskor lennénk, a népfőiskola beleegyezik, hogy ha szeretnénk, főzhetünk magunkra. Mi tagadás, a magyarok nagyon vágytak már egy kiadós magyar vacsorára. Az utóbbi időben amúgy is kezdett elszürkülni a kezdeti izgalmas népfőiskolai ízvilág, különösen, amióta a konyha egyre gyakrabban próbálkozik olasz ételekkel, amikből csak a paradicsom és a bazsalikom hiányzik.
A hozzávalókat gondoskodó anyánk, a népfőiskola biztosítja. De a jó szándék sem éri el célját, ha nem fogalmazzuk meg pontosan kívánságainkat: a magyar lányok is, miután csirkét rendeltek a húsleveshez, kézhez kaptak egy halom csirkemellet. Sóhaj és némi kreativitás. Csirkemell, zöldség (karalábé kivételével minden akad, ami kell), só, bors, kömény és kurkuma, ez utóbbival színezzük a levest, ha már nincs bőrkés csirkecomb. Csirkemell viszont annyi, hogy wokban készítünk a maradékból baconos-lilahagymás-gombás-tejszínes-csirkés ragut, pennével és parmezánnal. Kezdünk búcsúzkodni a magyaros ízvilág szellemétől.
Az egyik kollegina tócsnit süt (beré, lepcsánka, ki hogy ismeri), fokhagymával, sajtszeletekkel a tetején, jó ropogósra. Na, ez tényleg olyan, mint otthon. Körbekínál mindenkit; nyomokban magyar vendégszeretet.
A levesbe sajnos nem visz valami sok kraftot a csirkemell; a lében csak a sót érezni, még a zöldséget se igazán. Beledobunk pár krumplit, hogy felvegye a sok sót, zellert, hogy ha mást nem, zöldségízt adjon, kurkumát, mert még mindig hókaszínű. De legalább a gombás ragu szépen alakul, szerecsendiót reszelünk bele, talán a levesbe is aztán, mert már nincs vesztenivalónk. Rájövünk, hogy rendes kömény helyett római köményt szórtunk a lébe, attól az egzotikus mellékíz (meg persze a kurkumától). Belefőzzük a levestésztát, hátha.
Végre kész, felpakoljuk a sok edényt a rolly kocsira, gyorsan takarítunk, mert már vége van a rendes népfőiskolai vacsoraidőnek is, kiürült az étkező rég, és az ügyeletes konyhalány zárná a konyhát és menne haza.
A magyar estet az egyik folyosó konyhájában folytatjuk, beszállingózik pár külföldi diáktárs is. Sikert aratunk a Kelet inspirálta zöldséges csirkemell leves kreációnkkal, különösen miután egy kis Erős Pistával sikerül belevinni a magyar dominanciát. No meg beleképzelem a saját, otthon főzött húslevesem ízét. A tejszínes-gombás-csirkés ragu viszont tényleg az, aminek lennie kell. Emésztés és régi magyar kabarépoénok.
Felvillanyozó végre hámozatlan, nyers zöldséget fogni a kezembe, ami arra vár, hogy étellé alakítsam az elképzeléseim szerint. Hogy végre ne csak kapjak és egyek, hanem készítsek és tápláljak.
A helyzet az, hogy az itteni kedvenc tejszínes-garnélarákos salátámat bármikor elcserélném anyám egy tál káposztás tésztájáért. Sőt, anyám tökfőzelékéért is. Mondjuk egyhavi garnélarákadag egy nagy tál káposztás tésztáért. Az összes hátralevő háromhavi garnélarákadagomat azért nem adnám oda; egyelőre.
Mindazonáltal lehet itt is kincsekre bukkanni. Például céklára, ami teljesen olyan, mint otthon anyámé. Otthon utálom. Itt kétszer is veszek belőle. Azt hiszem, ez a honvágy.
Snitt.
A hazamenős hétvégék állandó programja a kenyérsütés. Van a népfőiskolán egy nagy, pejsestue nevű helyiség, eredetileg kandallós nappali, a népfőiskolán igazi szagelszívós tűzrakó hellyel. Skandináv éjszakákra ideális. Hazamenős hétvégék szombat estéjén kapunk egy nagy adag illatos kenyértésztát és egy halom nyársat. A kenyértésztából feltekerünk a nyárs végére, nekikezdünk sütögetni, a tűzbe bámulva, reménykedve, hogy nem lankad el a figyelmünk, és nem hagyjuk óvatlanul elégni a kenyeret, amiből kifolyólag kezdhetjük újra a háromnegyed órás folyamatot. Gitárszó és dán énekek. Mélázás és nyugalom. Tábortűzhangulat. Kint szakad az eső.
A múltkor banánt is lehetett sütni, a banán héja alá csokidarabkákat rejtve, alufóliába csavarva mehet a tűz mellé. Nagy előnye, hogy tíz perc alatt kész, a banánt körülfolyja a csoki, rá pedig lekvár és tejszínhab. Mennyei. Tudni kell megvigasztalódni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése