Erdő

     Bjerringbróba megérkezett a tavasz. A hónak már több mint egy hete nyoma veszett, és elkezdtek megnyúlni a nappalok. Frissesség tölti meg a levegőt.
     Az erdőből eltűnt a téliálom-szerű aroma, helyette nagy erőkkel váj utat a fák közé a nap. Csupaszak fölöttem az ágak, és alant előkerült az őszi avar a hó után, de a napfényből és a hangokból érezni, hogy ez tavasz, nem ősz. Halványsárga fény gomolyog a fatörzsek között, és felcsíkozza a fekete árnyakat. Már nem néma az erdő, hanem zajong, csivitel, zizeg, susog. Hébe-hóba állatokba botlani; egyszer három őzbe, máskor meg egy fácán tipeg magabiztosan a földön, az ember orra előtt - úgy tűnik, nem egy ijedősfajta; de ki bántana itt egy állatot?
     Az erdő csak hárompercnyi séta a népfőiskolától. Tekintélyes farengeteg; önálló birodalom. Nem ildomos hangos szóval megzavarni. Csendben, komótosan sétálok, meg-megállva; beiszom a nyugtot, a neszeket. Az erdőben, épp mert nincs szó, erős igazán a gondolat. Tudom, gyakran kuszának tűnhetek, ezekben a reflexiókban: egyszer öröm, másszor panasz, gyors váltásban egymásután. Átsöpör. Ki tud kiigazodni ezen a helyen? Unalom, varázslat, kirekesztés, szeretet, egymás mellett, egyszerre létezik. Átengedem, ami jön.
     Az erdő szélén már teljesen a nap uralkodik. Fényes golyóként bukkan elő az ágak közül, húz előre, kirángat a rengetegből. A sűrűből a sárgás gyepre lépek, feltárul az ég, mögöttem fényben fürdenek a fák. Beszippant, én követem; belegyalogolok a napba.