Március 15-re

kokárdavirág

     Mint írtam, a fő ok, amiért beiktattam az életembe ezt az öt hónapos dániai vakációt, hogy kezdte megfeküdni az agyamat kis hazánk levegője. Kis hazánkban két okból rossz az oxigén, ebből az egyik, hogy sosincs egyről a kettőre, amitől mindenki deprimált. Odahaza az egzisztálás alapformája a nyűglődés.

     A másik ok, amiért jobb nem belélegezni az oxigént arrafelé, hogy bizony fertőzött. Talán végleg mutálódtak a molekulák, és nem is fognak visszaállni eredeti állapotba (kérdés, milyen volt az eredeti...).  Hogy mi indukált ilyen súlyos reakciót? A sok nácizás meg komcsizás, ami kis hazánkban az utóbbi években elhangzott, sőt, visszhangzott, a hangok pingponglabdaként verődtek vissza az emberek szájáról, és terjedtek tova, egyik hangképző szervről a másikra, mert valahogy a náci-komcsi megszólítás mindig generál választ, nácira komcsi, komcsira náci, végiggörög a sok emberen, mint a lavina.

    A náci-komcsi csak kiejtett szó, a végeredmény, a tünet; valami ugyanis kántálja belülről ezeket a hangokat. Nem mondok újat: a gyűlölet teszi odahaza beszívhatatlanul puskaporossá a levegőt. Intelligens középút (az ellenfél tisztelete) nem létezik a magyar közéletben (kérdés, létezett-e valaha, nem emlékszem, de még ifjú vagyok). 
     Lassan olyan odahaza élni, mint egy polgárháborúban: a szomszéd már nem embertárs, hanem ellenség, valami furcsa, értelmetlen kategória alapján. Valaki nekiáll csoportokra osztani az embereket, vallás, etnikum, politikai hovatartozás stb.; kategorizálni kell, különben honnan tudnánk, kik vagyunk, ki a náci, ki a komcsi, (a jó meg a rossz). Néhány címke elég, csak legyen harsány ("oszd meg és uralkodj"). 

     Nem tudom, mikor kezdett hatni rám a gyűlölet, mikor hangzott el tőlem az első, nem mondom meg, hogy komcsi vagy náci (bocs, de ez magánügy, és különben sem akarok emiatt olvasókat veszteni). Aztán egyszer csak egy barátom megkocogtatta a vállam, hogy ne haragudj édes, de szélsőséges vagy mostanában. Uppsz; az ember csak akkor veszi észre, hogy mocsárba lépett, ha már belesüllyedt derékig. Gondoltam is, jó lesz gyorsan kiutat találni innen.

     A gyűlölet sajna olyan, hogy terjed, kivédhetetlenül rárezonál, aki a közelébe kerül. Ahogy az oxigént is automatikusan felvesszük a levegőből, és az erek elszállítják a legtávolabbi sejtekig.

     Természetesen lehet viselni oxigénmaszkot. Vagy lehet használni füldugót, hogy ne halljuk a komcsizást és a nácizást. Homokba dughatjuk a fejünket, én kérem, struccpolitikát folytatok, mert a magyar politika túl ocsmány. Csak sajna a levegő attól még szennyezett marad, és nem halkul el a nácizás és a komcsizás amiatt, mert kirekesztjük. Magyarán a probléma nincs megoldva, csak elimináltuk a tünetet.  Először arra gondoltam, hogy a struccpolitikára szavazók számára írok e bejegyzés elejére egy figyelmeztetést, hogy vigyázat, a mai poszt a nyugalom megzavarására alkalmas mondatokat tartalmazhat; de én már csak ilyen szemét író vagyok, aki nem csinál magának lelki válságot abból, ha az olvasók szarabb lelkiállapotban hagyják el a szöveget, mint ahogy belefogtak; néha pont ez a cél. Sőt, hogy még egyet rúgjak, a struccok feje fölött szereznek legkönnyebben uralmat a nácizók vagy a komcsizók (mert a struccok a homok miatt nem veszik észre, mi zajlik körülöttük), aztán szegény jómadarak egyszer csak arra ocsúdnak, hogy elhordták a fejük körül a homokot.

      Kis hazánkban per pillanat nem az a kérdés, hogy rabok vagy szabadok, hanem hogy nácik, komcsik vagy struccok legyünk. Esetleg disszidensek.

     Ha zseniális író lennék, most következne a megoldás a problémára, magyarán mit tegyünk a gyűlölet ellen. Rossz kérdésfeltevés: ha valami ellen küzdünk, a másik fél leszünk a harcban, ugyanazon érme másik oldala; beszippant, és pontosan oda jutunk, ahova nem akartunk. Helyesen kérdezve: hogyan változtassuk át a gyűlöletet mondjuk toleranciává (mert a gyűlölet ott van, eltűnni nem fog, legfeljebb átalakul). De mivel ez csak egy blog, és nem regény, írhatom azt, hogy még töröm a fejem, hátha pár hét múlva szolgálhatok valami jó ötlettel. Az időmből kitelik itt a napsütötte, gondoskodó, szerető népfőiskolán (úgy tűnik, első körben, rövid távon a disszidensek járnak jól, bebebeee); kívülről, távolabbi rálátással az ember gyakran olyasmit is észrevesz, ami egyébként elkerülné a figyelmét. Persze nem biztos, hogy találok választ, nem biztos, hogy lesz folytatása a mai bejegyzésnek. Bocs. Nem mellesleg tanácsokat is szívesen fogadok a témakörben, mert a dolgok jelenlegi állása szerint júniustól ismételten kis hazánk fincsi levegőjét fogom szívni.

Ui.: Még annyit, hogy ma nem tettem fel kokárdát. Elfelejtettem bepakolni, pedig nem ezen múlt volna a bőröndtúlsúly; pedig egy igaz magyar (mindegy, hogy komcsi, náci, strucc vagy disszidens) biztos gondolt volna rá, hogy hozzon egyet magával március 15-re való tekintettel. Amúgy otthon is simán kimegy a fejemből; lehet, hazaáruló vagyok...