Lehet-e kényszeríteni az integrációt?

     Mint írtam, körülbelül húsz új diák érkezett; mindegyik folyosónak lett új lakója, csak a mienknek nem. Természetes, hogy az új diákokat is gyorsan integrálni kell, ez így van rendjén. Az integráció első lépcsője pedig a lakófolyosó, ami a tanárok által eltervezett mesterséges közösség. Senkinek nincs beleszólása abba, melyik folyosóra kerül, költözni nemigen lehet. Sőt, lehetőség szerint barátok csak a legritkább esetben lakhatnak együtt, hogy a diákok minél több társukkal kerüljenek érintkezésbe. Ha csapatépítésre kerül a sor, mindig a folyosón kezdik, illetve heti egyszer, szerda délelőttönként össze kell ülni egy folyosótalálkozóra.
     Hétfőn délelőtt minden folyosó visszavonult, hogy megismerkedjenek egymással az új és a régi diákok. A mi folyosónkra nem került új diák, így érdemesnek tűnt kihasználni ezt az időt egyéb, a folyosót érintő ügyek megvitatására. Ugyanis a folyosók minden hónapban felelősek egy-egy hétvégéért: bulit rendeznek, a folyosó lakói állnak a bárban, és takarítanak a buli után. És mivel a mi folyosónk lassan sorra kerül, megpróbáltuk megbeszélni, mi legyen a buli témája. Három ötlet érkezett: emo party, gyerekzsúr és reggae party, ez utóbbi tőlem. Nem szerény személyem a hangsúlyos, hanem hogy egyike vagyok a három külföldinek, aki a folyosón él (van még két norvég lány, de ők nem számítanak "idegennek"). Később a reggae party ötlete némi dán ötlettel kiegészült Közép-Amerika-bulivá, magyarán vegyük be Jamaica mellé Kubát és Mexikót. Mivel a folyosónkra még három hétvége jut, célszerűnek tűnt, hogy csak beosztjuk a három buliötletet, és le van a gond a brainstormingról.
     Tudni kell még, hogy a mi folyosónkon dánul folynak a megbeszélések. Azokon a folyosókon, ahol sok a külföldi, az angol az alapnyelv, de nálunk, lévén a lett lány és én nem értjük csak egyáltalán a dánt, mert Karolina, a lengyel szobatársnőm tanult dánul és a norvég lányoknak sem okoz gondot csúszkálni a két nyelv között, a "saját nyelv" maradt használatban. Általában Line, aki a folyosóvezető tanárunk, ötpercenként lefordítja a külföldieknek, miről folyik a szó. Ez így indult az első folyosós megbeszélésen.
     Most hétfőn tehát ott vesztettem el a fonalat, hogy akkor beosztjuk szépen a három bulitémát. Line kiment a megbeszélésről, dolga volt, és gondolom, úgy tűnt, ennyit csak el bírunk intézni; attól kezdve abba is maradt az angol tolmácsolás. Folyt dánul a megbeszélés, néhányan nézegették egy papíron a hétvégék beosztását, melyik folyosó mikor, mi külföldiek unottan bámultunk ki az ablakon. Végre felkerült a beosztás a folyosó hirdetőtáblájára, kiszállingóztak a dánok. Néztem a papíron a mi folyosónk időpontjai mellett a bulikat: valahol menet közben kiesett a reggae party. A dánok dánul törölték egy nemzetközi diák ötletét - mondhatni dánosan oldották meg a problémát.
     Nem áldozok arra egy bekezdést, hogy leírjam, mennyire kiakadtam; szóltam Linének, csütörtökön, a zeneóránk szünetében szeretnék tíz percet beszélni vele. Aztán eljött a kedd, folytatódott a csapatépítés. Délutánra fotóversenyt rendeztek a tanárok: minden folyosónak nyolc fotót kellett készíteni, megadott téma alapján, és a fényképeken a folyosó minden lakójának szerepelnie kell (nem volt kibúvó és lógás). Újrakezdődött a brainstorming; az első dolgom volt megkérni a csapatot, legyenek szívesek angolul beszélni, hogy a külföldiek is hozzájárulhassanak a közös munkához. Karolina mondott is pár jó meglátást; a dánok figyelmen kívül hagyták, mintha meg sem hallották volna. Nem ez volt az első eset, Karolina máskor is bedobott már pár ötletet, de a dánok mindig átléptek rajta. Az angol nyelvet szép lassan megint felváltotta a dán. A mellettem ülő lánynak időnként eszébe jutott, hogy fordítson. A fényképek elkészítése volt a legkevesebb; valahogy túlestünk rajta; utánoztuk a dánokat, de fogalmunk sem volt, mi történik. Időnként valamelyik dán elismételte, hogy elnézést, de elfelejtette, hogy nem értjük, miről folyik a szó; én meg csak dühöngtem magamban, hogy ha valaki folyamatosan nem emlékszik arra, mi hangzott el az elmúlt tíz percben, csak szajkózza újra, az a memóriazavar egy fajtája, úgynevezett anterográd amnézia. Karolina csak nevetett, milyen udvarias stílusban vesznek semmibe. Nem harcoltunk, mi értelme lett volna, hárman a tizenhárom dán ellen; győzzön Bábel, ha azt akarják.

     Szentül megfogadtam, hogy beszélek Linével, és kibulizom, hogy elköltözhessek egy másik folyosóra. A fene se szenved amiatt még négy hónapig, hogy van egy-két ember a folyosón, aki nem szíveli a külföldieket. Aztán kiderült, Karolinán kívül a lett lány is hasonlóan értelmezi a hétfőn-kedden történteket, és akkor már praktikusnak tűnt, ha a folyosónk külföldi-dán integrációját hozom szóba.
     Elmondtam Linének töviről hegyire, mi történt, és hogy nem épp demokratikus a törvényhozás, ha a külföldiek javaslatairól van szó.
     Line nem látta ilyen erősnek a probléma "kisebbségi" oldalát; mert a folyosónkon nemcsak a külföldiek, de esetenként a dánok ötleteit is laza kézmozdulattal kiejtik a hangadók, csak mivel ez dánul történik, mi nem tudunk róla. Tény, hogy a folyosón eddig mindig elmaradt a szavazás, ha döntésekről volt szó, egy-két hangosabb dán magához ragadta a vezetést. És képzeljem el, folytatta Line, amikor a tanárok a szemeszter végén olvassák a diákok értékelését a félévről, mindig kiderül, hogy sok dán is kirekesztve érezte magát, nemcsak a folyosóról, de a tanórákon is.
     Mondtam Linének, nagyon visszaveti a nemzetközi diákok integrációját, ami tudtommal a tanári kar szívügye, hogy fontos dolgok dánul hangzanak el, illetve a folyosós szervezéseknél általános probléma, hogy a dánok dánul állnak neki, mintha a külföldiek ott sem lennének. Javasoltam, hogy sokat lehetne lendíteni az ügyön, ha forszíroznák az angol használatát, legalább ott, ahol mindenkinek részt kell vennie egy-egy feladatban. Ez nem lehetséges, mondta Line, mert sok dán meg az angol miatt érzi magát kirekesztve, mert nem beszéli olyan jól, mint szeretné. Ehhez tudni kell, hogy a dánok mind nagyon jól tudnak angolul, Dániában jóval nagyobb hangsúlyt helyeznek az oktatásban az angolra, mint Kelet-Európában (már csak a földrajzi közelség miatt is). A nemzetközi diákok mind rosszabbul beszélik az angolt, csak mivel rá vannak kényszerítve, használják, és képesek is magukat megértetni. De inkább nem kötöttem az ebet a karóhoz - éreztem, hogy csökönyösség lett volna tovább verni a vasat.
     Kérdeztem, elköltözhetnék-e másik folyosóra. Persze szó sem lehetett róla. Ezen a helyen nem általános az önrendelkezés - ott laksz, ahova tesznek. De legalább ez a kérés átlépte annyival az ingerküszöböt, hogy Line megígérte, jobban odafigyel, hogy ezentúl ne rekesztődjünk ki a folyosós megbeszélésekből.
     Megelégedtem ennyivel; azzal, hogy megosztottam, le is ment rólam a frusztráció.

Snitt.

     Tény, ha az ember nem beszéli az ország nyelvét, sokkal érzékenyebbé válik arra, ha ezt a nyelvet nemcsak használják körülötte, hanem felhasználják ellene. Mert bármit mondhatnak, és nem tud ellene protestálni.
     Úgy látom, hogy a folyosói csoportok az iskola legrosszabbul működő közösségei. Mivel a tanórákat az ember maga választja, sokkal pozitívabb lelkülettel közelít a többi résztvevőhöz, mint a folyosón, ahova tényleg csak berakták, és időről időre frusztrációk érik, mert küzdenie kell azért, hogy egyáltalán meghallják. Az embereket nem lehet csoportokba rendezni, és azt várni, hogy a felsőbb hatalmak elképzelései mentén barátkozzanak.
     A folyosók kialakításának eredeti célja, a népfőiskola nagykönyve szerint, hogy tanuljuk a közösséget, tanuljunk az életről. Ennek a célnak, úgy vélem, a lakófolyosók vitathatatlanul eleget tesznek; hozzuk a csoportdinamikát, mint egy szociálpszichológiai kísérletben.

Snitt.
   
 Ui.: Az integráció összességében nem áll már olyan rosszul. Észrevehetően oldódik a dánok és a disszidens kolónia közötti határ - de nem a csoport szintjén. Találkozunk az órákon, a kávézóban, a konditeremben - mindenki újabb és újabb emberrel áll szóba. Egyesével közeledünk egymáshoz.