A múlt héten két bejegyzésben is a dán boldogság titkával foglalkoztam, a pszichológusok és a média meglátásait alapul véve. Hát akkor most jöjjön egy bejegyzés arról, hogyan érzek én ebben a dán boldogságban?
Ha úgy vesszük, a most következő poszt merő projekció, vagyis a saját lelkiállapotom kivetítése, belehelyezése a dán boldogságba. Ez a poszt rólam szól, arról, ahogy én megélem a dán boldogságot, és egyáltalán nem biztos, hogy ezt más is így éli meg, magyarán ne vegyük készpénznek, hogy a dán boldogság úgy működik, ahogy én működök benne. Ne tévesszük össze a bentet a kinttel, tanította egyik tanárom a pszichológia szakon, vagyis ne projektálgassuk magunkat túl sokat a környezetünkbe, mert végül mindenhol magunkat fogjuk látni, a másikban is, túlterjedünk énhatárainkon, belefolyunk eredetileg rajtunk kívül álló részekbe, elfoglalva őket, és ezzel elveszítjük a velük való kapcsolatot. Összegezve: soha ne próbáld megtippelni, mit érez, vagy milyen a másik, mert úgyis magadat tippeled bele.
Persze távolról sem ilyen egyszerű a képlet, mert a másikkal való viszonyunk nemcsak projekcióra korlátozódik, hanem lehet benne például empátia. Az empátia a közhiedelemmel ellentétben nem egyszerűen együttérzés. Az empátia beleérzés, a másik lelkiállapotának megélése, vagyis amikor azt érezzük, amit a másik; ha úgy vesszük, épp a projekció ellentéte, nem a saját lelkiállapotunkat küldjük ki, hanem a másiké érkezik belénk. Az empátia élményét úgy kell elképzelni, hogy furcsa érzések keletkeznek bennünk valakivel kapcsolatban, valaki jelenlétében, hogy jé mi ez, én ilyesmit nem szoktam magamtól érezni, ez olyan idegen tőlem, ez nem én vagyok. Persze hogy nem én, ugyanis ez a másik - bennünk. Szinte a tükrévé válunk. Remekül és érthetően mesél el empátiás helyzeteket Feldmár András Feldmár mesél című könyvében.
Létezik továbbá intuíció is, ami, ha úgy vesszük, szélesebb értelemben vett empátia arról, hogyan működnek a dolgok. Megérzés; mindenféle gondolatok keletkezése, vagy képzeteké, zenéé, kiben mi erősebb, asszociációk feltárulása. Az emberen minden átfolyik, mint egy mindent áteresztő hártyán. Hogy mi különbözteti meg a projekciótól az intuíciót és az empátiát? Mi magunk nehezen tudjuk megkülönböztetni, az ehhez szükséges mértékű önismeret ugyanis leginkább az ideák világában létezik; a másik ember esetleg meg tudja különböztetni, hogy épp projektálunk vagy empatizálunk, magyarán eltaláljuk-e, mit érez ő - más kérdés, hogy a legtöbben nem vagyunk tisztában azzal sem, mit érzünk mi magunk valójában. Inkább hagyjuk ezt, akkora katyvasz. A lényeg, hogy a kis egónk ne terjedjen túl azokon a határokon, amelyeken belül funkcionálni hivatott, mert elveszi a helyet az empátia és az intuíció elől.
Tehát, kedves Olvasók, induljatok ki abból, hogy az alábbi bejegyzés projekció, meghagyva a lehetőségét intuitív tartalmak meglétének; és ez nemcsak erre, de az ezután következő bejegyzések jelentős részére vonatkozik. Időnként, amikor elbizonytalanodom, vajon nemcsak saját összeesküvés-elméletek kivetülése ez a blog, azzal hessegetem el a kételyeket, hogy milyen író, aki nem bízik a saját érzésiben - semmi másba nem kapaszkodhatok.
E hosszas felvezető után nézzük, hogyan élem meg a dán boldogságot? Valamelyik riportban azt nyilatkozta egy dán hölgy, hogy ők, a dánok nem épp szenvedélyesek. Én is ezt érzem itt: emlékezzünk csak, legutóbb már nem aggódtam az integrációs ügyeken, és nem hozott ki a sodromból a külföldieket érintő inkorrekt szagú bánásmód sem. Újabban nagyon nehéz kibillenteni, tudomásul veszek mindent, legfeljebb megvonom a vállam, és jól érzem magam. Ha épp szar a helyzet (mert szar helyzetek mindenhol vannak), egyszerűen elfordítom a fejem, mosoly, és megyek tovább - egy olyan sarokba, ami épp nem bűzlik. Amolyan menekülésféle, a lét elviselhetetlen könnyűségébe, a gondtalan lebegésbe - disszidens kislány jól érzi magát a jóléti államban.
Pedig korábban nem hagytak így hidegen a dolgok, jóval nagyobb hőfokon szoktam égni, talán a kezdeti bejegyzésekből több lelkesedés és harag sugárzott; mára beálltam az arany középútra, és kialakult egyfajta stabil langyos lelkiállapot. Úgy érzem, Dánia nem a szenvedélyek országa, itt eufória után kutatni olyan, mint víz után a sivatagban; a katarzisvadászok szedjék a sátorfájukat, vagy elégedjenek meg a szolid harmóniával.
Azt is érzem, hogy ez a stabil langyos lelkiállapot - egyfajta közöny. Nehéz ezt kimondani, amikor először ideérkezve azt látni, hogy milyen kedvesen mosolyognak egymásra az emberek a napsütésben (naná, hisz mindannyiuk közös élménye, amikor a hosszú télben és esős tavaszban végre felvillan a napfény); aztán rossz időben olyan morccá válnak, hogy minden további nélkül elsodornak a járdán, mint azt két ízben is tapasztaltam Koppenhágában. A mosoly mögött, vagy ellenére van egyfajta nemtörődömség - nem segítik egymást, illetve maguktól nem jut eszükbe segíteni egymást puszta felebaráti szeretetből. Emlékezzünk csak, hogy jártam érkezésem napján a vasúton - emelgesse mindenki a saját bőröndjét, illetve pakoljon bele annyit, amennyit elbír.
Persze nem a nüansznyi vasúti epizódból vontam le ezt a következtetést, hanem a csoportmunkák szervezéséből. Kiosztják a feladatokat, és mindenki teszi a dolgát, de az már mindenkinek a magánügye, hogyan végzi el a rábízott részt. Ha valamelyik részmunka nem megfelelő, csak ráböknek a felelősre (például kinek kellett volna épp felmosni a folyosót, vagy ki vállalta a zenét, ha bulit kell szervezni), és a többi rögtön látja, ki nem látta el a feladatát, ami bizony ciki. Amikor a szemeszter elején sok volt a csapatépítés, és esetenként fel kellett lépni, megesett, hogy a csoport kitalált valami egyenszerelést, és ki is lett mondva, mindenki gondoskodjon maga az adott ruháról, fel se merült, ki tud esetleg kölcsönadni, ha valakinek nincs. Épp csak azt nem mondják, hogy aki nem tudja teljesíteni a rá eső részt, forduljon fel. Durva, de többször ezt éreztem.
Tehát itt nemcsak helye van mindenkinek az egészben, hanem ehhez tartozó felelőssége is. Itt mindenkinek (az itt élők döntő többségének) van otthona (háza, kocsija), családja, közössége, no meg hivatása, hobbija, valami, amit csinálni szeret, és ennek megfelelően teszi is a dolgát. A saját részéért mindenki maga felel. Ha nem tud felelni, kaphat segédkezet, amennyiben a többség úgy ítéli, a rendellenesség (hiba, hiány) veszélyeztetné az Egészt.
Mivel mindenkinek jut - úgy érzem, és ez nagyon kellemes érzés -, nem vágynak a máséra, és nem vizslatják, mennyivel van több és jobb a másiknak. Azt hiszem, a dánok boldogsága (a megelégedés) - belenyugvás abba, ami adatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése