Végre elérkezett a berlini tanulmányi kirándulás, amire vártunk a végtelen, egyhangú skandináv éjszakákon, vártuk, hogy eljussunk egy lüktető európai fővárosba; zaj, csatornaszag, különféle füstök, ingerzuhany. Három nap, négy éjszaka.
A néhai Kelet-Berlinben szállunk, és ahogy végigtekintek a színesre vakolt, egykor szürke szocreál emeletes házak erdején és az úttestet kettéosztó villamossíneken, hosszú hónapok óta először elfog az otthonosságérzés. Ismerős. Itt nőttünk fel, csak másik helyszínen. A szállás valahol a tévétoronyhoz közel, bár mindenhonnan úgy tűnik, közel a tévétorony, ami egyébként 1969-ben, az átadás évében Európa második legmagasabb tévétornya volt, az első természetesen Moszkvában, ahol akkoriban minden épületet automatikusan az elsőbbség rangja illetett meg. Első este koncert egy átalakított régi művelődési házban; szocreál épület kívül, belül is az egykori falak, termek, még a lámpák is; csak vörös fény, hogy legyen valami design; bár igazán félretehették volna a hagyományőrzést, amikor a légkondi felszerelése került szóba, mert alig kapni levegőt a tömegben - a szoci időkben biztos mérsékelten buliztak a fiatalok.
Kelet-Berlint nem sikerült eltörölni a föld színéről, sőt, az utókor nem szándékozik átszabni sem (egy kis smink a házakra, szépíteni a valóságot). A Karl Marx allee még mindig eredeti nevére hallgat, a Moszkva étterem is a sugárúton, tetején egy apró Szputnyikkal; nyújtogatjuk a nyakunkat a buszos idegenvezetésből. Autentikus kommunizmushangulat. Itt-ott Falmaradvány. Többnyire bőven fej fölé magasodó, szürke, néhol dupla, középütt a senkiföldjével; stop még gondolatban is, ne tovább, ha túlélni kívánsz. Esetenként csak nyomvonal a téren vagy az utcán; sebhely. Egy hosszú sávban tele színes falfestményekkel, az áttörés ünneplésekor, meghívott művészekkel, akik húsz év múlva tértek vissza az évfordulóra, saját művüket restaurálni, mert megfakította két évtized; ne homályosodjon az emlék. Kap mindenki negyed órát, hogy lőjön pár képet vagy lerója kegyeletét (kinek mi, nyugatról jött vagy keletről). A dán pontosság nem engedékeny, nem respektálja, ha az ember elmélkedni óhajt, hogyan juthatott eszébe anno pár politikusnak ilyen abszurd ötlet, széthasítani egy várost (és még többet). Legközelebb tartsa mindenki a tempót - már a buszban.
A néhai Nyugat-Berlin idegen és ijesztő; nincs villamossín. Csúnya, de nem az emlékek szépítette szocreál csúnyaság, hanem objektíven, mentő körülmények nélkül csúnya, leginkább annak köszönhetően, hogy gyorsan és igénytelenül húzták fel a második v.háb. után az '50-es években (hamar munka ritkán jó), hogy itt tartsák a lakosságot, meg ide telepítsék, aki bátor, demonstrálni, hogy erős és szilárd a nyugat-berlini sziget az ellenséges DDR közepén (abszurd politikai területrendezés). Egész Berlinben sok a lyuk, az üres tér - gyakran parkosítják, vagy csak tespednek kihasználatlanul. A második v.háb. előtt Berlin négy és fél milliót számlált, mára visszaküzdötte magát három és fél millióra - nem lehet csak úgy ripsz-ropsz felépülni egy világháborúból és negyvenévnyi aberrált politikai kreációból. Még a város sajátos kipárolgása is ennek köszönhető, világosít fel minket az idegenvezető. Ugyanis a csatornarendszer tervezője (II. v.háb. előtt) az iparosodással és duzzadó méretekkel számolt, így 7-8 millió főre tervezte a csatornarendszert. Nem számolt ellenben a történelemmel; a város lakossága nem felel meg a predikciónak - és nem küld elég vizet a csatornába, hogy kellően átmossa a rendszert.
Berlin tehát diszharmonikus. Tizenkilencedik századi ház (szerencsés túlélő) mellett panelelemek. Épületrészek a legváratlanabb sarkokban, hasonlóan Rómához, csak nem 2000, hanem 50 éves romok. Ízléstelen, hogy nevén nevezzük a szart. Ennek ellenére vagy épp ezért, Berlin, Párizs és London után, Rómát megelőzve harmadik az európai városok tavalyi idegenforgalmi versenyében, évi 10 millió turistával. Tudják a németek, hogyan kell turisztikai tőkét kovácsolni a bizarr történelemből.
Persze a háborús lyukakat próbálják esztétikusan tömni. Grandiózus üvegszerkezetek, leleményes geometria. Gyakran szimbolikus (az épületeik éppoly súlyosak, mint a nyelvük vagy az irodalmuk), például a parlament. Két épület egymás mellett a Spree folyó két oldalán (nyugat-kelet, persze), kétszintes híd köti össze (milyen fennkölt, tapsolt a tervező és a megrendelő; új, egyesült idők hajnala). A híd alsó szintjén közlekednek a közemberek. A híd felső szintjén a politikusok.
Snitt.
Az egybekapcsolt - de nem fuzionált - Berlinben olcsó volt az élet (se ipar, se szépség). Az ilyen helyekre szoktak művészek települni, jönnek csapatostul, hogy talán jut egy-két Bratwurst meg némi hely alkotni; abban a negyedben kezdték, ahol szállunk, de a bohém légkör sok turistát meg kultúrsznobot vonzott, és felmentek az árak, úgyhogy a művészek délebbre vonultak. Szép lassan elfoglalták a várost. Az ő művük a rengeteg graffiti a házfalakon; talapzattól a tetőig, de nem kedves figurák, mint Koppenhágában, hanem szörnyek, pisztolyfejű lény, emberi arcot bekebelező kígyó, homokóra alsó felébe zárt város, felülről rápergő sziklával. Rád köszönnek minden utcán; beléd kötnek. Közeget teremtenek. Nem szűnő sikolyban a város.
Berlinben tehát nagyra tartják a kortárs művészetet. Neki rendezték be a Hamburger Bahnhof múzeumot, ahol a sok pop art mellett van egy-két érdekes alkotás. Például Anselm Kiefertől, aki úgy próbálta feldolgozni a náci apukát, hogy belebújt az egyenruhájába, hogy átérezze, milyen. Meg talajmintát gyűjtött csataterekről, és egy monumentális képre tapasztotta mind, szórta a más-más színű földet, hogy tényleg úgy néz ki, mint egy háború után feldúlt mező. Összetákolt Kiefer egy kisebb repülőgépet is, alumíniumlemezekből, "gabonát" tömködött a szárnyaira, mondván, ez a gép nem halált szór, hanem életet; aprólékos gonddal válogathatta össze a gabonát, mert közé került jó pár mákgubó is. Fényszobrok is vannak a Hamburger Bahnhofban, igaz, csak időszakosan, Anthony McCalltól. Két sötét terem köddel telehintve (ami a sötét miatt észrevétlen), ebbe érkezik a plafonról és a falakról különböző alakzatokban a fény. Sugárzik, körülfon, ahogy belelépek, forgok és fürdőzök benne, megtölt szemet és elmét. A fény megvilágítja a ködöt, ami fehéres pornak látszik, felkavarodik, ahogy meglebegtetem a kezeimet. Stabil fényformákban úszkáló matéria.
Van Berlinben punk art center is, a Tacheles, öt percre a zsinagógától. Romos épület telegraffitizve, természetesen, az első szinten kiállítóterem, a többi emeleten műtermek, némelyikben épp alkot a művész, festékszag, ki-be járkáló turisták (alig férek el önmagamtól), megvásárolható képek; a szabadság illata egy-egy sarokból. Itt az undergroundot nem bezárják, mint kis hazánkban, hanem felfuttatják. Egyemeletnyi csak a kirakodóvásár, ékszer és designképeslap.
Egyik délelőtt underground túrára visz a népfőiskola. Friedrichshain, Kreuzberg; alámerülünk. A köz által gondozott utcák helyett színesre fújt sivár épületek. Törmelékek. Egy omladozó, tarka gyárkomplexumban afféle hippitanya, romos házak, de lakják, biciklik, raklapok, mászófal, és gondolom, említenem se kell, hogy a szabadság illata. Nem hivatalos, mint Christiania. Itt található a Szimpla berlini leányvállalata, kapható lenne pálinka, Traubi, cseh sör, magyar bor, ha nyitva lenne - adunk a honvágynak. Az underground túra a Görlitzer parkban ér véget, innentől mindenki leszakadhat, mehet vásárolni a gigantikus retró használtruha-boltba vagy máshova. Árusítás a Görlitzer parkban is folyik, és értékelem a két népfőiskolai tanár szellemiségét, hogy épp ide vezetett. Más-más náció őrzi a park bejáratait, illetve az érdekszférát, például ahol mi belépünk, ott Ghána az úr. Néha "Polizei, tesó", aztán lehet gyakorolni az atlétikát.
Snitt.
Hogy mi van a föld alatt Berlinben? Ez a Berliner Unterweltenben derül ki, ahova egyik este visznek. Mindenféle épület van, régi óvóhely, bunker, miegymás, kezd bele az idegenvezető. Külön szervezet alakult 1997-ben (Berliner Unterwelten e.V.) építészekből, történészekből, diákokból, nyugdíjasokból, tanárokból, munkásokból stb., felkutatni, megőrizni, bemutatni a felszín alatti világot. Vagy kiállításokat, színdarabokat szervezni a mélybe.
Hogy ki építette a sok óvóhelyet keresztül-kasul Berlin alatt, ami megvédeni volt hivatott az árjákat a bombázástól (mert más számára nem voltak nyitva, ahogy manapság a berlini techno partykba is csak az árja berlini techno-arcnak látszókat engedik át a face controlon)? Rabszolgamunkások, akiket a nácik az elfoglalt területekről fogdostak össze, hasraütésszerűen (ráböktek: kiválasztott), mindenféle közmunkákra meg gyárakba. Évekre eltűntek a föld alá, nem volt apelláta, a legtöbben Oroszországból, hogy arra ocsúdjanak '45-ben, amikor végre kiszabadultak, hogy Sztálin kijelentette, minden orosz, aki német földön sertepertél, kém meg áruló, így bárkiről felfedezték, hogy Németből tért haza, bedugták egy szibériai gulágba plusz 25 évi rabszolgamunkára, büntetésből, mert a németek rabszolgája volt. A Berliner Unterwelten egyesületnek van egy egész tekintélyes pénzalapja arra, hogy mindenkit kárpótoljon, aki igazolni tudja, hogy Németországban volt rabszolgamunkán. 50-60 év múltán nem sokan őrizgetik a régi rabszolgamunkás igazolványt (német precizitás, adminisztráció), az oroszok elsőként tépték szét, vagy már rég Szibériában porlad a tetem, de 30 ukránt csak felkutatott a szervezet, meg egy-két hollandot, belgát. Szép kezdeményezés; nice try csak, mindazonáltal.
Milyen volt az élet a berlini óvóhelyeken? Rövid. Egyrészt, mert bizonyos idő múltán, mielőtt elfogyott az oxigén, vissza kellett mindenkit ereszteni, akár vége volt a bombázásnak, akár nem (pár órára kalibrálták a helyet). Pár óra alatt is sok minden történt, esküvő, születés, haldoklás vége - be kellett fejezni mindent a föld alatt, ami a földfelszínen megszakadt; az élet megy tovább. No meg volt sok öngyilkosság, diszkréten, a mellékhelyiségbe félrevonulva, ami pont úgy nézett ki akkor is, mint ma, falakkal elválasztott fülkék, ideális hely, ha valami meghaladja az ember toleranciaküszöbét. Persze öngyilkosságra sok hely alkalmas, például a háztető, a mélybe ugrani kézen fogva, családostul, még mielőtt ideérnek a szovjetek, mert a terrornál csak a soha véget nem érő terror rosszabb.
Hogy mi van a föld alatt Berlinben? Háborús törmelék, amit a nők gyűjtöttek, takarítottak el pár éven keresztül heti hat napon napi 10 órában, mert a férfiak halottak voltak vagy nyomorékok. Nem kellett életcélon és hivatásválasztáson merengeni. Katonai sisakban főztek, és hatástalanított bombát alakítottak át tűzhellyé - innen ered a nagy német szelektív gyűjtési és újrahasznosítási projekt. Ami nem volt jó semmire, halmokba hordták. Hol vannak a halmok? Berlin sík vidékre épült anno. Jusson eszünkbe, ha dombra mászunk egy parkban, jé milyen jó itt sörözni a hűvös-langyos májusi estén. A 114 méter magas Teufelsberg (Ördög-hegy) szintén 1945 után keletkezett, földindulás, felhalmozott hulladék, vékony talaj, növényzet. Új föld érik a földi maradványokból. A teufelsbergi erdőben nincs két ugyanolyan fa. Az itt ültetett cserjék mindenféle országokból érkeztek, ahol megkönyörültek szegény berlinieken, akik a háború utáni télen -30-35 fokkal küszködtek (minden idők leghidegebbje arra, azóta is), és kivágtak minden elérhető fát (már akiknek volt annyi szállásuk a romok közt, hogy ne fagyjanak össze), hiába volt az erdőrendőrség, a rend empatikus őrei sem akadályozták meg Berlin elfátlanítását (gondolom, inkább vágtak ők is, ha már tűzközelben voltak munkaidőben), így hát a berlini erdő adományokból települt újra.
Mi van a föld alatt Berlinben? Nem igaz, hogy még mindig van, de igen sajnos. Persze van egy halom bomba. Már nem olyan vészes, pár havonta találnak egyet, hatástalanítják és kész. Berlin még jól is járt, mert például egy közeli kisvárosban, aminek sajnos nem tudom felidézni a nevét, még ma is átlag hatnaponta találnak bombát. Az előzetes becslések szerint további 30-40 évbe telik még, hogy elfogyjanak Berlin alól. Általános iskolai matekpélda; cirka 100 évbe telik eltakarítani egy világháborút.
Snitt.
Polizei, tesó, lehet gyakorolni az atlétikát. Aznap délután, amikor mehet, ki merre lát, négyen magyarok kóválygunk együtt, először a folyó mellett egy üres füves placcon, amire két nagyszabású graffiti néz, az egyikükön a nyugat nyúzza a keletet és a kelet nyúzza a nyugatot. Végre van idő, hogy lerójuk kegyeletünket a városnak, Kelet-Berlinnek, hogy meghatódjunk, amiért megleltük a kelet-európai őshazát.
Majd átmegyünk Nyugatra, és még azon is túl, az S-bahn 20 perc alatt (annyinak tűnik) átszeli a várost és ki is visz belőle, Potsdam felé, ahol a hegy van, amit világháborús törmelékből emeltek, az erdővel, melyben nincs két egyforma fa, a hegyen pedig egy elhagyatott hidegháborús radarállomás. A NATO-nak nem a semmiért kellett Nyugat-Berlin mélyen a kommunisták érdekszféráján belül (volt értelme a kettéhasításnak): a városhoz tartozó Teufelsbergen radartornyokat emeltek, és onnan hallgatták le a szocialista országok távközlési rendszereit. Ma a hely elkerített, látszólag elhagyatott, de a kapu szétfeszített rácsai hívogatnak, légy üdvözölve. A kerítésen belül kimegy a térerő. A dombtetőn a legmagasabb torony, fehér műanyag kupola, mint majd később megtapintjuk, két oldalán két fehér kupola nő ki a kockaépületből (valamiféle erős vászonból, mint majd megtapintjuk azokat is). Félpercnyire lejjebb a domboldalon egy kisebb és egy még kisebb torony, mindkettő vászonkupolás, a felhasadt kupoladarabokat rázza szél. Gombák vagy földből kinövő öklök; nem e világi játszótér.
A fiúk másznak a középső torony tűzlépcsőjén, osonnak egymás alatt, mint a kémek, katarzisban érnek a kupolához, ahol a vászonfoszlányok lebegnek. Körüljárják a kupolát, bemásznak a vászon lyukain, kutatnak, felfedeznének; ordít a szél, és szürkés felhők árnyékolják a fehér kupolákat. Eközben én lent barangolok. Üres, sötét kockaépületek, suttogó folyosók, lappangó jelentések. Régi technológia helyett törmelék. A titkaikat eltakarították, áthelyezték. Néha bevilágít a fény egy kitört ablakról vagy keresztfolyosóról. A legkisebb torony előtt tűzrakóhely, rozoga szék, bicikligumiból font nyugszék, fából ácsolt nyugágy. A torony fala rozsdás, belül limlom - vagy lakhely? A radarállomásra már nem tart igényt az érdek, átengedte játékszerét az enyészetnek, vagy bárkinek, aki arra jár, kezdjen vele, amit tud és akar. Holt és újjáéledő tér. A radarállomást elfoglalták a graffitik, némely zugban matrac, plafonról felszerelt hinta a nagy torony egyik emeletén. Titkai most is vannak a helynek, ha másmilyenek is.
Újraegyesülés után megmásszuk a legmagasabb tornyot emeletről emeletre. A falakról a semmibe nyíló ajtók, alattuk a mélyben az erdő nem egyforma fái. A fiúk hintáznak a plafonról lógó hintán, én dokumentálok. A matracos sarkokat békén hagyjuk, nem szép dolog a privátszféra-háborítás. Kémkedni hiába, magyarázatot nem adnak a hullámzó vászondarabok, a rozsdás vaskorlát. A torony nem méri bő marokkal a vigaszt. Őt is kibelezték, lapátra tették - itt maradt kínlódni, megújulni, ha tud. A hatszögekből épült műanyagkupola visszhangzik - önnön szavaink pattannak vissza és keringenek a térben. Még nem hallottam így visszhangot. A kupola semmibe nyíló ajtaján át látni, ahogy a távolban egy gyár ontja füstjét az égre, és zivatar veri a várost, csomóba tömörül a szürkéskék vatta. Minket semmi sem ver az elhagyatott radarállomáson. Csend van és a látkép; lappang a visszhang, mígnem egyikünk elfütyül egy dallamot egy '70-es évekbeli amerikai filmből. Visszhang és a dallam.
Ennyi maradt. Immár sétálunk lefelé a húsos zöld fák közt, követjük a kék köves utat a vonatállomás felé. Kicsit elbizonytalanodunk, ami a visszautat illeti; szembe jön egy idős hölgy, mellette egy idős úr meztelenül, pironkodva elfordulunk, és közben arra gondolok, ebben a történetben mi vagyunk az eltévedt turisták, akik nem tudják, hova legyenek zavarukban. Nem tőlük kérünk útbaigazítást, akiktől kérünk, a kék köves útra mutatnak. A hátunk mögött marad a domb, ez a groteszk teremtés, a háborúból gyúrt anyag, amit transzformált a friss nemzedék. Csak a visszhang marad, ami még a hotel lépcsőházában is játszik velem.
A néhai Kelet-Berlinben szállunk, és ahogy végigtekintek a színesre vakolt, egykor szürke szocreál emeletes házak erdején és az úttestet kettéosztó villamossíneken, hosszú hónapok óta először elfog az otthonosságérzés. Ismerős. Itt nőttünk fel, csak másik helyszínen. A szállás valahol a tévétoronyhoz közel, bár mindenhonnan úgy tűnik, közel a tévétorony, ami egyébként 1969-ben, az átadás évében Európa második legmagasabb tévétornya volt, az első természetesen Moszkvában, ahol akkoriban minden épületet automatikusan az elsőbbség rangja illetett meg. Első este koncert egy átalakított régi művelődési házban; szocreál épület kívül, belül is az egykori falak, termek, még a lámpák is; csak vörös fény, hogy legyen valami design; bár igazán félretehették volna a hagyományőrzést, amikor a légkondi felszerelése került szóba, mert alig kapni levegőt a tömegben - a szoci időkben biztos mérsékelten buliztak a fiatalok.
Kelet-Berlint nem sikerült eltörölni a föld színéről, sőt, az utókor nem szándékozik átszabni sem (egy kis smink a házakra, szépíteni a valóságot). A Karl Marx allee még mindig eredeti nevére hallgat, a Moszkva étterem is a sugárúton, tetején egy apró Szputnyikkal; nyújtogatjuk a nyakunkat a buszos idegenvezetésből. Autentikus kommunizmushangulat. Itt-ott Falmaradvány. Többnyire bőven fej fölé magasodó, szürke, néhol dupla, középütt a senkiföldjével; stop még gondolatban is, ne tovább, ha túlélni kívánsz. Esetenként csak nyomvonal a téren vagy az utcán; sebhely. Egy hosszú sávban tele színes falfestményekkel, az áttörés ünneplésekor, meghívott művészekkel, akik húsz év múlva tértek vissza az évfordulóra, saját művüket restaurálni, mert megfakította két évtized; ne homályosodjon az emlék. Kap mindenki negyed órát, hogy lőjön pár képet vagy lerója kegyeletét (kinek mi, nyugatról jött vagy keletről). A dán pontosság nem engedékeny, nem respektálja, ha az ember elmélkedni óhajt, hogyan juthatott eszébe anno pár politikusnak ilyen abszurd ötlet, széthasítani egy várost (és még többet). Legközelebb tartsa mindenki a tempót - már a buszban.
A néhai Nyugat-Berlin idegen és ijesztő; nincs villamossín. Csúnya, de nem az emlékek szépítette szocreál csúnyaság, hanem objektíven, mentő körülmények nélkül csúnya, leginkább annak köszönhetően, hogy gyorsan és igénytelenül húzták fel a második v.háb. után az '50-es években (hamar munka ritkán jó), hogy itt tartsák a lakosságot, meg ide telepítsék, aki bátor, demonstrálni, hogy erős és szilárd a nyugat-berlini sziget az ellenséges DDR közepén (abszurd politikai területrendezés). Egész Berlinben sok a lyuk, az üres tér - gyakran parkosítják, vagy csak tespednek kihasználatlanul. A második v.háb. előtt Berlin négy és fél milliót számlált, mára visszaküzdötte magát három és fél millióra - nem lehet csak úgy ripsz-ropsz felépülni egy világháborúból és negyvenévnyi aberrált politikai kreációból. Még a város sajátos kipárolgása is ennek köszönhető, világosít fel minket az idegenvezető. Ugyanis a csatornarendszer tervezője (II. v.háb. előtt) az iparosodással és duzzadó méretekkel számolt, így 7-8 millió főre tervezte a csatornarendszert. Nem számolt ellenben a történelemmel; a város lakossága nem felel meg a predikciónak - és nem küld elég vizet a csatornába, hogy kellően átmossa a rendszert.
Berlin tehát diszharmonikus. Tizenkilencedik századi ház (szerencsés túlélő) mellett panelelemek. Épületrészek a legváratlanabb sarkokban, hasonlóan Rómához, csak nem 2000, hanem 50 éves romok. Ízléstelen, hogy nevén nevezzük a szart. Ennek ellenére vagy épp ezért, Berlin, Párizs és London után, Rómát megelőzve harmadik az európai városok tavalyi idegenforgalmi versenyében, évi 10 millió turistával. Tudják a németek, hogyan kell turisztikai tőkét kovácsolni a bizarr történelemből.
Persze a háborús lyukakat próbálják esztétikusan tömni. Grandiózus üvegszerkezetek, leleményes geometria. Gyakran szimbolikus (az épületeik éppoly súlyosak, mint a nyelvük vagy az irodalmuk), például a parlament. Két épület egymás mellett a Spree folyó két oldalán (nyugat-kelet, persze), kétszintes híd köti össze (milyen fennkölt, tapsolt a tervező és a megrendelő; új, egyesült idők hajnala). A híd alsó szintjén közlekednek a közemberek. A híd felső szintjén a politikusok.
Snitt.
Az egybekapcsolt - de nem fuzionált - Berlinben olcsó volt az élet (se ipar, se szépség). Az ilyen helyekre szoktak művészek települni, jönnek csapatostul, hogy talán jut egy-két Bratwurst meg némi hely alkotni; abban a negyedben kezdték, ahol szállunk, de a bohém légkör sok turistát meg kultúrsznobot vonzott, és felmentek az árak, úgyhogy a művészek délebbre vonultak. Szép lassan elfoglalták a várost. Az ő művük a rengeteg graffiti a házfalakon; talapzattól a tetőig, de nem kedves figurák, mint Koppenhágában, hanem szörnyek, pisztolyfejű lény, emberi arcot bekebelező kígyó, homokóra alsó felébe zárt város, felülről rápergő sziklával. Rád köszönnek minden utcán; beléd kötnek. Közeget teremtenek. Nem szűnő sikolyban a város.
Berlinben tehát nagyra tartják a kortárs művészetet. Neki rendezték be a Hamburger Bahnhof múzeumot, ahol a sok pop art mellett van egy-két érdekes alkotás. Például Anselm Kiefertől, aki úgy próbálta feldolgozni a náci apukát, hogy belebújt az egyenruhájába, hogy átérezze, milyen. Meg talajmintát gyűjtött csataterekről, és egy monumentális képre tapasztotta mind, szórta a más-más színű földet, hogy tényleg úgy néz ki, mint egy háború után feldúlt mező. Összetákolt Kiefer egy kisebb repülőgépet is, alumíniumlemezekből, "gabonát" tömködött a szárnyaira, mondván, ez a gép nem halált szór, hanem életet; aprólékos gonddal válogathatta össze a gabonát, mert közé került jó pár mákgubó is. Fényszobrok is vannak a Hamburger Bahnhofban, igaz, csak időszakosan, Anthony McCalltól. Két sötét terem köddel telehintve (ami a sötét miatt észrevétlen), ebbe érkezik a plafonról és a falakról különböző alakzatokban a fény. Sugárzik, körülfon, ahogy belelépek, forgok és fürdőzök benne, megtölt szemet és elmét. A fény megvilágítja a ködöt, ami fehéres pornak látszik, felkavarodik, ahogy meglebegtetem a kezeimet. Stabil fényformákban úszkáló matéria.
Van Berlinben punk art center is, a Tacheles, öt percre a zsinagógától. Romos épület telegraffitizve, természetesen, az első szinten kiállítóterem, a többi emeleten műtermek, némelyikben épp alkot a művész, festékszag, ki-be járkáló turisták (alig férek el önmagamtól), megvásárolható képek; a szabadság illata egy-egy sarokból. Itt az undergroundot nem bezárják, mint kis hazánkban, hanem felfuttatják. Egyemeletnyi csak a kirakodóvásár, ékszer és designképeslap.
Egyik délelőtt underground túrára visz a népfőiskola. Friedrichshain, Kreuzberg; alámerülünk. A köz által gondozott utcák helyett színesre fújt sivár épületek. Törmelékek. Egy omladozó, tarka gyárkomplexumban afféle hippitanya, romos házak, de lakják, biciklik, raklapok, mászófal, és gondolom, említenem se kell, hogy a szabadság illata. Nem hivatalos, mint Christiania. Itt található a Szimpla berlini leányvállalata, kapható lenne pálinka, Traubi, cseh sör, magyar bor, ha nyitva lenne - adunk a honvágynak. Az underground túra a Görlitzer parkban ér véget, innentől mindenki leszakadhat, mehet vásárolni a gigantikus retró használtruha-boltba vagy máshova. Árusítás a Görlitzer parkban is folyik, és értékelem a két népfőiskolai tanár szellemiségét, hogy épp ide vezetett. Más-más náció őrzi a park bejáratait, illetve az érdekszférát, például ahol mi belépünk, ott Ghána az úr. Néha "Polizei, tesó", aztán lehet gyakorolni az atlétikát.
Snitt.
Hogy mi van a föld alatt Berlinben? Ez a Berliner Unterweltenben derül ki, ahova egyik este visznek. Mindenféle épület van, régi óvóhely, bunker, miegymás, kezd bele az idegenvezető. Külön szervezet alakult 1997-ben (Berliner Unterwelten e.V.) építészekből, történészekből, diákokból, nyugdíjasokból, tanárokból, munkásokból stb., felkutatni, megőrizni, bemutatni a felszín alatti világot. Vagy kiállításokat, színdarabokat szervezni a mélybe.
Hogy ki építette a sok óvóhelyet keresztül-kasul Berlin alatt, ami megvédeni volt hivatott az árjákat a bombázástól (mert más számára nem voltak nyitva, ahogy manapság a berlini techno partykba is csak az árja berlini techno-arcnak látszókat engedik át a face controlon)? Rabszolgamunkások, akiket a nácik az elfoglalt területekről fogdostak össze, hasraütésszerűen (ráböktek: kiválasztott), mindenféle közmunkákra meg gyárakba. Évekre eltűntek a föld alá, nem volt apelláta, a legtöbben Oroszországból, hogy arra ocsúdjanak '45-ben, amikor végre kiszabadultak, hogy Sztálin kijelentette, minden orosz, aki német földön sertepertél, kém meg áruló, így bárkiről felfedezték, hogy Németből tért haza, bedugták egy szibériai gulágba plusz 25 évi rabszolgamunkára, büntetésből, mert a németek rabszolgája volt. A Berliner Unterwelten egyesületnek van egy egész tekintélyes pénzalapja arra, hogy mindenkit kárpótoljon, aki igazolni tudja, hogy Németországban volt rabszolgamunkán. 50-60 év múltán nem sokan őrizgetik a régi rabszolgamunkás igazolványt (német precizitás, adminisztráció), az oroszok elsőként tépték szét, vagy már rég Szibériában porlad a tetem, de 30 ukránt csak felkutatott a szervezet, meg egy-két hollandot, belgát. Szép kezdeményezés; nice try csak, mindazonáltal.
Milyen volt az élet a berlini óvóhelyeken? Rövid. Egyrészt, mert bizonyos idő múltán, mielőtt elfogyott az oxigén, vissza kellett mindenkit ereszteni, akár vége volt a bombázásnak, akár nem (pár órára kalibrálták a helyet). Pár óra alatt is sok minden történt, esküvő, születés, haldoklás vége - be kellett fejezni mindent a föld alatt, ami a földfelszínen megszakadt; az élet megy tovább. No meg volt sok öngyilkosság, diszkréten, a mellékhelyiségbe félrevonulva, ami pont úgy nézett ki akkor is, mint ma, falakkal elválasztott fülkék, ideális hely, ha valami meghaladja az ember toleranciaküszöbét. Persze öngyilkosságra sok hely alkalmas, például a háztető, a mélybe ugrani kézen fogva, családostul, még mielőtt ideérnek a szovjetek, mert a terrornál csak a soha véget nem érő terror rosszabb.
Hogy mi van a föld alatt Berlinben? Háborús törmelék, amit a nők gyűjtöttek, takarítottak el pár éven keresztül heti hat napon napi 10 órában, mert a férfiak halottak voltak vagy nyomorékok. Nem kellett életcélon és hivatásválasztáson merengeni. Katonai sisakban főztek, és hatástalanított bombát alakítottak át tűzhellyé - innen ered a nagy német szelektív gyűjtési és újrahasznosítási projekt. Ami nem volt jó semmire, halmokba hordták. Hol vannak a halmok? Berlin sík vidékre épült anno. Jusson eszünkbe, ha dombra mászunk egy parkban, jé milyen jó itt sörözni a hűvös-langyos májusi estén. A 114 méter magas Teufelsberg (Ördög-hegy) szintén 1945 után keletkezett, földindulás, felhalmozott hulladék, vékony talaj, növényzet. Új föld érik a földi maradványokból. A teufelsbergi erdőben nincs két ugyanolyan fa. Az itt ültetett cserjék mindenféle országokból érkeztek, ahol megkönyörültek szegény berlinieken, akik a háború utáni télen -30-35 fokkal küszködtek (minden idők leghidegebbje arra, azóta is), és kivágtak minden elérhető fát (már akiknek volt annyi szállásuk a romok közt, hogy ne fagyjanak össze), hiába volt az erdőrendőrség, a rend empatikus őrei sem akadályozták meg Berlin elfátlanítását (gondolom, inkább vágtak ők is, ha már tűzközelben voltak munkaidőben), így hát a berlini erdő adományokból települt újra.
Mi van a föld alatt Berlinben? Nem igaz, hogy még mindig van, de igen sajnos. Persze van egy halom bomba. Már nem olyan vészes, pár havonta találnak egyet, hatástalanítják és kész. Berlin még jól is járt, mert például egy közeli kisvárosban, aminek sajnos nem tudom felidézni a nevét, még ma is átlag hatnaponta találnak bombát. Az előzetes becslések szerint további 30-40 évbe telik még, hogy elfogyjanak Berlin alól. Általános iskolai matekpélda; cirka 100 évbe telik eltakarítani egy világháborút.
Snitt.
Polizei, tesó, lehet gyakorolni az atlétikát. Aznap délután, amikor mehet, ki merre lát, négyen magyarok kóválygunk együtt, először a folyó mellett egy üres füves placcon, amire két nagyszabású graffiti néz, az egyikükön a nyugat nyúzza a keletet és a kelet nyúzza a nyugatot. Végre van idő, hogy lerójuk kegyeletünket a városnak, Kelet-Berlinnek, hogy meghatódjunk, amiért megleltük a kelet-európai őshazát.
Majd átmegyünk Nyugatra, és még azon is túl, az S-bahn 20 perc alatt (annyinak tűnik) átszeli a várost és ki is visz belőle, Potsdam felé, ahol a hegy van, amit világháborús törmelékből emeltek, az erdővel, melyben nincs két egyforma fa, a hegyen pedig egy elhagyatott hidegháborús radarállomás. A NATO-nak nem a semmiért kellett Nyugat-Berlin mélyen a kommunisták érdekszféráján belül (volt értelme a kettéhasításnak): a városhoz tartozó Teufelsbergen radartornyokat emeltek, és onnan hallgatták le a szocialista országok távközlési rendszereit. Ma a hely elkerített, látszólag elhagyatott, de a kapu szétfeszített rácsai hívogatnak, légy üdvözölve. A kerítésen belül kimegy a térerő. A dombtetőn a legmagasabb torony, fehér műanyag kupola, mint majd később megtapintjuk, két oldalán két fehér kupola nő ki a kockaépületből (valamiféle erős vászonból, mint majd megtapintjuk azokat is). Félpercnyire lejjebb a domboldalon egy kisebb és egy még kisebb torony, mindkettő vászonkupolás, a felhasadt kupoladarabokat rázza szél. Gombák vagy földből kinövő öklök; nem e világi játszótér.
A fiúk másznak a középső torony tűzlépcsőjén, osonnak egymás alatt, mint a kémek, katarzisban érnek a kupolához, ahol a vászonfoszlányok lebegnek. Körüljárják a kupolát, bemásznak a vászon lyukain, kutatnak, felfedeznének; ordít a szél, és szürkés felhők árnyékolják a fehér kupolákat. Eközben én lent barangolok. Üres, sötét kockaépületek, suttogó folyosók, lappangó jelentések. Régi technológia helyett törmelék. A titkaikat eltakarították, áthelyezték. Néha bevilágít a fény egy kitört ablakról vagy keresztfolyosóról. A legkisebb torony előtt tűzrakóhely, rozoga szék, bicikligumiból font nyugszék, fából ácsolt nyugágy. A torony fala rozsdás, belül limlom - vagy lakhely? A radarállomásra már nem tart igényt az érdek, átengedte játékszerét az enyészetnek, vagy bárkinek, aki arra jár, kezdjen vele, amit tud és akar. Holt és újjáéledő tér. A radarállomást elfoglalták a graffitik, némely zugban matrac, plafonról felszerelt hinta a nagy torony egyik emeletén. Titkai most is vannak a helynek, ha másmilyenek is.
Újraegyesülés után megmásszuk a legmagasabb tornyot emeletről emeletre. A falakról a semmibe nyíló ajtók, alattuk a mélyben az erdő nem egyforma fái. A fiúk hintáznak a plafonról lógó hintán, én dokumentálok. A matracos sarkokat békén hagyjuk, nem szép dolog a privátszféra-háborítás. Kémkedni hiába, magyarázatot nem adnak a hullámzó vászondarabok, a rozsdás vaskorlát. A torony nem méri bő marokkal a vigaszt. Őt is kibelezték, lapátra tették - itt maradt kínlódni, megújulni, ha tud. A hatszögekből épült műanyagkupola visszhangzik - önnön szavaink pattannak vissza és keringenek a térben. Még nem hallottam így visszhangot. A kupola semmibe nyíló ajtaján át látni, ahogy a távolban egy gyár ontja füstjét az égre, és zivatar veri a várost, csomóba tömörül a szürkéskék vatta. Minket semmi sem ver az elhagyatott radarállomáson. Csend van és a látkép; lappang a visszhang, mígnem egyikünk elfütyül egy dallamot egy '70-es évekbeli amerikai filmből. Visszhang és a dallam.
Ennyi maradt. Immár sétálunk lefelé a húsos zöld fák közt, követjük a kék köves utat a vonatállomás felé. Kicsit elbizonytalanodunk, ami a visszautat illeti; szembe jön egy idős hölgy, mellette egy idős úr meztelenül, pironkodva elfordulunk, és közben arra gondolok, ebben a történetben mi vagyunk az eltévedt turisták, akik nem tudják, hova legyenek zavarukban. Nem tőlük kérünk útbaigazítást, akiktől kérünk, a kék köves útra mutatnak. A hátunk mögött marad a domb, ez a groteszk teremtés, a háborúból gyúrt anyag, amit transzformált a friss nemzedék. Csak a visszhang marad, ami még a hotel lépcsőházában is játszik velem.
ez szép volt :D a vége felé már nagyon elkaptad a hangulatát :D "mert más számára nem voltak nyitva, ahogy manapság a berlini technopartykba is csak az árja berlini technoarcnak látszókat engedik át a face controlon" - ezt viszont abszolút nem tudom hova tenni, mivel nem hiszem, hogy ez csak Berlinben lenne így...én szőke vagyok és kékszemű de szerintem engem sem engednének be xd
VálaszTörlésköszönöm, a kritikát is, igazad van, tényleg csak bedobtam ezt a mellékmondatot, és nem fogalmaztam pontosan. A lényeg, hogy csak a németül beszélőket engedik be, aki láthatóan és hallhatóan turista, az kívül reked (színes ruha, angol duma stb.), ezek alapján detektálják
Törlésvalamit harákolok németül, úgyhogy akkor tévedtem, mégis beengednének :D
Törlés