Tegnap reggel kilenckor kopogtattak a szobám ajtaján; mormogtam és forgolódtam párat, mire kopogtak megint. Ajtót nyitva megtudtam, hogy egy honfitárs arra kíváncsi, volna-e kedvem fél óra múlva Lübeckbe menni, egy másik kollégáért a reptérre, akinek haza kellett ugrani két napra; a varázsszó: még van a kocsiban hely. Volt kedvem; ha tervezni kell, fáj a fejem, spontaneitásban viszont jó vagyok. Összerántottam magam, és még szendvicset gyártani is maradt időm a reggeli svédasztalról.
Úgy tűnik, olyan időszakot élek, hogy mindenféle autókba ugrálok be a véletlenek összjátékának köszönhetően, hogy aztán olyan helyeken találjam magam, amikről egy nappal azelőtt eszembe sem jutott, hogy ott találnám. Négy óra az út kocsival Lübeckbe, ugyanannyi lesz vissza; úton töltjük az egész napot. Árnyékok és napos részek váltják egymást a tájon, az ég kicsattanóan kék ártalmatlan felhőkkel. A jütlandi préri nem a legszebb arcát mutatja az autópálya mentén, semmi tükrös patak és tó, semmi titokzatosság, csak kis erdősávok és a sárgás földek, amikbe zöldet kevert a tavasz; érthető, hogy a dánok nem a legszebb természeti adottságaikon húzzák át a benzines szakaszt. A színek még Dániában megváltoznak, a sárgás árnyalatot fokozatosan felváltja a töményebb zöld, no meg némi barna, majd két SMS jelzi diszkréten, hogy átléptük az országhatárt, illetve az emlékét.
Teszünk hát egy kört Schleswig-Holsteinben, amiről a dánok majdnem ugyanannyit emlegetik, hogy az övék volt, mint Norvégiáról. Lübeckben felvesszük a magyar kollégát, majd megnézzünk az óvárost, a Hanza-városok egykori királynőjét, aki sok tornyával máig tanújelét adja egykori hatalmának. Fachwerk, flamand stílus, gótika, barokk, klasszicizmus, mindenféle épület akad. Ha az országhatárt nem vettük volna észre, eligazít a sok Mercedes, BMW, Porsche; Németországban bezzeg nem ciki a flanc, mint Dániában. Nagyon állat, lelkendezünk, én a tornyokat fotózva, a három magyar fiú meg azon, milyen jól szól mellettünk az úton ez a Maserati. Kalandozunk a tornyok között, felmászunk a Szent Péter-templomhoz. Bekukkantva hűlt helyét találjuk a templombelsőnek, a gótikus magasságok alatt zongora, no meg fehér falak és világítás; sok helyen gond, mit kezdjenek a templomokkal, ahonnan eltünedeztek a hívek; úgy tűnik, a lübeckiek közül ezt átkalibrálták koncertteremmé. A városházánál vásár, dínomdánom, issza a sört a nép; szeretem, hogy Németországban őrzik a városházak melletti piacterek régi funkcióját - őrzik a pezsgést. Sörözünk a csatorna partján, megfújjuk a söröspoharakat - magyar turista gyűjti a szuvenírt.
Errefelé hosszú a nappal, marad idő Flensburgra is, a szabad városra, ami attól szabad, hogy egyenrangú fél a Németországi Szövetségi Köztársaság tagjai között, nem alárendeltje más közigazgatási területnek. Kezdjük a tengernél, a kikötőben sok régimódi hajó, az egyikről megállapítjuk, hogy kiöregedett bálnavadász, egy másikban pedig grillezik a család, érezni az illatot. A sétálóutcán ismét csodálattal adózom az épületek eklektikájának - mit nekem a letisztult dán egyhangúság. A fejünk fölött, az utcán keresztbe kifeszített kötelekről sportcipők lógnak, sok kötélre felfűzve sok sportcipő, ahogy otthon lóg a láncba font paprika és fokhagyma. Csodálkozunk, mi ez, biztos a szabad város szabad szellemisége, aztán elérünk egy kis rózsaszín házhoz (atyaég, ki álmodta meg ezt a színt a házra), melynek homlokzatán egy szobor egy pár piros női cipellőt tart - alighanem innen harapózott el a cipőmánia.
Már a kocsiban ülünk hazafelé, elvileg az idei év legnagyobb teliholdja alatt (Luna most jár pályájának Földhöz legközelebbi pontján). 9 óra után megy le a nap, az ég fakó kékjébe szürke keveredik, és a tompa tájon foltos-fehéren fénylik a hold. Hatalmas. Ha a nap izzó golyó, akkor a hold világító gömb. Ha kilenc órát nem töltöttünk ma úton, egyet sem. A road trip szépségét nem a vidék adja, hanem az ég, ami föléd borul, állandó lakóival, a színét változtatva, ahogy előrehaladsz.
Úgy tűnik, olyan időszakot élek, hogy mindenféle autókba ugrálok be a véletlenek összjátékának köszönhetően, hogy aztán olyan helyeken találjam magam, amikről egy nappal azelőtt eszembe sem jutott, hogy ott találnám. Négy óra az út kocsival Lübeckbe, ugyanannyi lesz vissza; úton töltjük az egész napot. Árnyékok és napos részek váltják egymást a tájon, az ég kicsattanóan kék ártalmatlan felhőkkel. A jütlandi préri nem a legszebb arcát mutatja az autópálya mentén, semmi tükrös patak és tó, semmi titokzatosság, csak kis erdősávok és a sárgás földek, amikbe zöldet kevert a tavasz; érthető, hogy a dánok nem a legszebb természeti adottságaikon húzzák át a benzines szakaszt. A színek még Dániában megváltoznak, a sárgás árnyalatot fokozatosan felváltja a töményebb zöld, no meg némi barna, majd két SMS jelzi diszkréten, hogy átléptük az országhatárt, illetve az emlékét.
Teszünk hát egy kört Schleswig-Holsteinben, amiről a dánok majdnem ugyanannyit emlegetik, hogy az övék volt, mint Norvégiáról. Lübeckben felvesszük a magyar kollégát, majd megnézzünk az óvárost, a Hanza-városok egykori királynőjét, aki sok tornyával máig tanújelét adja egykori hatalmának. Fachwerk, flamand stílus, gótika, barokk, klasszicizmus, mindenféle épület akad. Ha az országhatárt nem vettük volna észre, eligazít a sok Mercedes, BMW, Porsche; Németországban bezzeg nem ciki a flanc, mint Dániában. Nagyon állat, lelkendezünk, én a tornyokat fotózva, a három magyar fiú meg azon, milyen jól szól mellettünk az úton ez a Maserati. Kalandozunk a tornyok között, felmászunk a Szent Péter-templomhoz. Bekukkantva hűlt helyét találjuk a templombelsőnek, a gótikus magasságok alatt zongora, no meg fehér falak és világítás; sok helyen gond, mit kezdjenek a templomokkal, ahonnan eltünedeztek a hívek; úgy tűnik, a lübeckiek közül ezt átkalibrálták koncertteremmé. A városházánál vásár, dínomdánom, issza a sört a nép; szeretem, hogy Németországban őrzik a városházak melletti piacterek régi funkcióját - őrzik a pezsgést. Sörözünk a csatorna partján, megfújjuk a söröspoharakat - magyar turista gyűjti a szuvenírt.
Errefelé hosszú a nappal, marad idő Flensburgra is, a szabad városra, ami attól szabad, hogy egyenrangú fél a Németországi Szövetségi Köztársaság tagjai között, nem alárendeltje más közigazgatási területnek. Kezdjük a tengernél, a kikötőben sok régimódi hajó, az egyikről megállapítjuk, hogy kiöregedett bálnavadász, egy másikban pedig grillezik a család, érezni az illatot. A sétálóutcán ismét csodálattal adózom az épületek eklektikájának - mit nekem a letisztult dán egyhangúság. A fejünk fölött, az utcán keresztbe kifeszített kötelekről sportcipők lógnak, sok kötélre felfűzve sok sportcipő, ahogy otthon lóg a láncba font paprika és fokhagyma. Csodálkozunk, mi ez, biztos a szabad város szabad szellemisége, aztán elérünk egy kis rózsaszín házhoz (atyaég, ki álmodta meg ezt a színt a házra), melynek homlokzatán egy szobor egy pár piros női cipellőt tart - alighanem innen harapózott el a cipőmánia.
Már a kocsiban ülünk hazafelé, elvileg az idei év legnagyobb teliholdja alatt (Luna most jár pályájának Földhöz legközelebbi pontján). 9 óra után megy le a nap, az ég fakó kékjébe szürke keveredik, és a tompa tájon foltos-fehéren fénylik a hold. Hatalmas. Ha a nap izzó golyó, akkor a hold világító gömb. Ha kilenc órát nem töltöttünk ma úton, egyet sem. A road trip szépségét nem a vidék adja, hanem az ég, ami föléd borul, állandó lakóival, a színét változtatva, ahogy előrehaladsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése