A jóléti szocializmus színe és fonákja

      Egy ideje szeretnék eljutni Kubába, akár több hónapot is tölteni ott, többek között megnézni, milyen az élet a szocializmusban. Ki hitte volna, amikor megcéloztam Dániát, hogy erre a kérdésre itt is választ kaphatok, szocializmusa ugyanis a "vén Európának" is van; igaz, karibi pezsgés helyett elmeháborító atmoszférával.
      Gondoljuk át még egyszer, mi teszi az itteni szocializmust, ha már olyan jól megtanultunk rendszerezni Dániától. Egyenlőség, mindenekelőtt, de hogyan? Egyenlő mértékben hozzáférhető szolgáltatások mindenkinek, hasonló életszínvonal, társadalmi szolidaritás (a tehetősebbek többet adnak a közösbe), a különbségek csökkentése minden téren a széthúzás és egymás iránti ellenszenv elkerülése érdekében. Sok kis egyenlő sejtből épül fel a nagy szervezet, az Egész, ami több, mint csak részei összessége.
      Ami a lelkiállapotot és az ország légkörét illeti: biztonság, nyugalom, rend.
     Mi tartja fenn mindezt, mi a központi szervező erő? Erős állam, melynek fő feladata az állampolgárok jólétéért és jóllétéért munkálkodni, testvériesen újraelosztani, gondot viselni, őrizni, ellenőrizni, hogy minden a legnagyobb rendben van-e.
      A szüleim generációja arra szocializálódott anno Kelet-Európában, hogy elég, ha dolgoznak, részt vesznek, és az állam gondoskodik a maradékról - nem nekik kell mindent előteremteni. A nagyszüleim generációja arra szocializálódott még korábban, hogyha felépítik a szocializmust a jövendő generációknak, lesz nyugdíjuk és megbecsülésük öregkorukra. Csalódtak mind - elveszett az életcél és az életfilozófia, a vezérlőelv. Én már a romokra szocializálódtam, és mire felnőttem, csak a romok romjai maradtak. Csalódtam hát én is.

    A dánok szocializmusa jóléti szocializmus. Talán nem is jut eszünkbe, annyira magától értetődővé válhat: már az is baromi nagy jólét, ha egy ország minden állampolgárának azonosan jó nívó juthat, szép ház, autó, ruhák, kellő számú elektromos kütyü, külföldi utak. Kézzelfogható és látványos eredménye van, miért érdemes az életünket az Egésznek szentelni.
    A jólét másik tünete, hogy itt mindenki azt választhatja hivatásául, amivel foglalkozni szeretne, vagy ami olyan időbeosztást tesz lehetővé, hogy sokat foglalkozzon azzal, amivel szeretne (részmunkaidő stb.). A pályaválasztás előtt álló dánoktól nem egyszer hallottam, hogy idejét érzik kitalálni, mihez lenne igazán kedvük, hiszen több évtizedet kell a munkának szentelni, és fontos, hogy jól érezzék magukat e hosszú idő alatt. Nem azt kell választani, ami esélyt ad, hogy évtizedek fáradságos munkájával egzisztenciát építsen valaki, a megfelelő egzisztencia ugyanis együtt jár a jóléti szolgáltatásokkal.
      Gondoljunk bele, nem sok hasonló jóléti intézmény létezik, mint ez a népfőiskola: semmi más célja nincs, mint hogy hónapokon keresztül a személyes növekedésünkkel foglalkozzunk és ápoljuk a közösségi életet. Igaz, érzik én némi "hidden agenda"-t a népfőiskolai programban: ahogy megtanítják, hogyan szervezzük az életünket a szabályok mentén, hogyan végezzünk csoportmunkát, és vállaljunk felelősséget bizonyos feladatokért, mintha a "Bevezetés a dán társadalomba" elnevezésű kurzust lenne hivatott helyettesíteni.
     A jóléthez természetesen hozzátartozik, hogy töméntelen mennyiségű pénz van itt. De a titok nyitja nemcsak ebben, hanem az arányokban is keresendő: a dánok nagyjából 8-szor annyit keresnek itt, mint a magyarok kis hazánkban, az élelmiszer és a kozmetikum viszont csak 2-3-szor olyan drága, mint otthon, ruhát meg ugyanannyiért lehet venni, beleértve a használtruha-boltok árait is. A lakhatás viszonylag drága, a fővárosban egy szobát bérelni szerencsés esetben 5-6-szoros, de akár 7-8-szoros áron lehet. Az egyetlen, ami fixen tartja a két ország közti egyenes arányosság szabályát, a távolsági közlekedés, ezt azonban a dánok olyan arcpirítóan drágának tartják, hogy ha tudják, kikerülik, és inkább autóznak (sőt, létezik egy honlap, ahol a távolra utazók olcsó autós fuvart szervezhetnek maguknak, ha van olyan, azonos időpontban azonos irányba utazó, aki vállalja, hogy elviszi őket), a benzin ugyanis kevéssel többe kerül itt, mint otthon, ha pedig éjszaka tankolunk, amikor olcsóbb, akkor ugyanannyit kóstál.
      Dániában csak a dánok keresik a nyolcszorosát, a külföldiek valamivel kevesebbet; pont az teszi őket versenyképessé a dánokkal szemben, hogy kevesebbért is vállalják, mert alapesetben a dánok dánokat alkalmaznak. Viszont bizonyos munkákért (főleg takarítás, pincérkedés, mezőgazdasági munka) olyan kevés fizetés jár, hogy a dánok nem, esetleg csak a dán fiatalok vállalják el szezonálisan, és ezeket a helyeket töltik fel külföldiekkel. Az átlagos kelet-európai még ennyivel is jobban jár, mintha otthon maradna, pláne, hogyha részt vesz az Egészben, őt is megilletik a szolgáltatások, és élvezheti a légkört, ami után hiába tátognak, pihegnek a szülei és a nagyszülei.
     Márpedig szükség van a sok szorgos kézre, aki adójával kitermeli a drága jóléti intézkedéseket, egy olyan országban, ahol sok a nyugdíjas és a gyerek.

     A dánok szocializmusa nem kommunizmus, nem forradalom és agresszió útján keletkezett, hanem a parlament berkein belül. Legfőképp pedig nem kívülről kényszerített - talán ezért is maradhatott fenn ellentétben a kelet-európaival, és ezért nem igényel különösebb terrort a fenntartása, nem kell röghöz kötöttség, állami cenzúra stb. Tüntetésekről nem hallani, a külföldre települő dánok is visszatérnek pár év után, mert rájönnek, hogy mégiscsak az a legjobb, amibe belenőttek.
      Tehát itt demokratikus szocializmus van, a rendszer széles társadalmi konszenzus bázisán épült ki, minden elemnek fel kellett sorakozni az Egész mögé, hogy működőképes legyen. A dánok nem megtisztították a társadalmat a nemkívánatos elemektől, hanem néhány évtized alatt átszervezték magukat. A parlamenti pártoknak szintén egyet kell érteniük az alapelvekben, a megvalósítás mikéntjében lehetnek eltérések; amikor a dán parlament adócsökkentésekről tárgyal, ez alatt körülbelül 5 %-ot ért, ami a magas adókhoz képest nevetségesen kicsinek hangzik, bár néhány szolgáltatást ennyitől is ki kéne venni a csomagból. A dán pártok nézetkülönbségei nem olyan mértékűek, hogy rendszerváltással fenyegetnének.
     Gondolom, semmi újat nem mondok azzal, hogy a dán társadalom eléggé kollektivista. Elgondolkodtam azon, mennyi marad az egyén választási szabadságából? Van a pszichológiának egy nagyon individualista fogalma, az önmegvalósítás, vagyis személyiségünk kiteljesítése, azzá válni, amivé adottságaink és céljaink által válhatunk, minden képességet maximálisan előbányászni önmagunkból. Az önmegvalósításba abszolút belefér, hogy az ember egy nagyobb egészben találja meg a helyét, de ezenkívül egy csomó minden más is: feljutni egy ranglétra tetejére, elmélyülni különböző filozófiákban, a tanítás és alkotás különböző válfajai, a testünket fejleszteni, mindig új helyre vándorolni stb; sok az egyénfókuszú motiváció. Mindezt Dániában is meg lehet tenni, de - úgy érzem - itt mellékes motivációként mindig jelen kell lennie, hogy a társadalomnak is hasznára légy, illetve bármit teszel, az Egészbe illő, azt fenntartó életpályamodellt válassz - termelj profitot és fizess adót belőle, legyen családod, hogy a rendszer a jövő generációkban is tovább élhessen. Mindegy, hogyan szenteled az életed az egésznek, csak szenteld - ennyivel tartozol mindazért a sok jóért, amit kapsz és kaptál, amíg felnőttél. Anarchizmus és társadalmon kívüliség nem fér bele, kivéve ha annyi turistát, vagy más módon annyi pénzt hozol az államnak, mint Christiania (a dánokkal lehet tárgyalni). Kalandozhatsz, élhetsz a saját szád íze szerint, de csak az Egész határain belül.
      Ezt az életvitelt nyújtja hát a jóléti szocializmus színe és fonákja. Lehet rajongani érte vagy kevésbé szeretni, az azonban tagadhatatlan, hogy működik flottul. A személyes konklúzióm az Egészt illetően is ugyanaz maradt, mint amit a Részével kapcsolatban éreztem nem egészen egy hónappal az érkezésem után: a biztonságért a szabadságunkat kell feláldozni.