A népfőiskola igazán a tenyerén hordoz: nem elég, hogy munkaidőben a hobbijaimmal foglalatoskodhatom, ráadásként mindenféle kirándulásokra visz minket. E héten csütörtök-pénteken tematikus napot szerveztek az aznapi főtárgyakhoz. (A félév első felében is volt hasonló a hétfő-keddi főtárgyakhoz, akkor mentek kétnapos kirándulásra Skagenbe a külföldi diákok.) A táncosoknak és zenészeknek a közeli nagyvárosban, Aarhusban szerveztek programot, a művészetisek pedig a tanáruk farmjára mentek két napra festegetni (a dolog pikantériája, hogy hiába a gyönyörű természet, a titokzatos jütlandi préri, amit most végre virágok is színesítenek, napok óta esik - hasonló hőmérséklet mellett, mint otthon márciusban -, így szegény művészetisek jobbára a szobában olvasgattak, ettek, és játszottak a tanár kisbabájával; de hát ez Dánia, összezsugorodott lehetőségek). Az outdoor osztályt pedig négynapos kirándulásra vitték szerdán, raftingolni, sziklát mászni meg hasonlókra - Norvégiába. (A minap szabadkozott az egyik tanár, hogy régen mennyivel több helyre utaztatták a külföldi diákokat, még Koppenhágában is körbevitték őket, de a gazdasági válság óta szűkültek a pénzügyi keretek. Számomra most is felfoghatatlanul sok pénz van itt, nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy azért a sok jóért, amivel népfőiskola-anyánk ellát minket, nem kell fizetni; az alma mater ügyesen mozgósítja a forrásokat. Mindenhol mást jelent a "nincs pénz" állapota, itt azt, hogy ugyan nem futja koppenhágai útra, de egy norvég élménytúra még belefér.)
Tegnap tehát mentünk Aarhusba. Amíg a táncosok külön gyakoroltak, a zenészek egy stúdióban töltötték a délelőttöt, ahol mindhárom csoport felvett egy számot a repertoárjából. Igazán kedves a népfőiskolától, hogy megmutatja a zenélés minden csínját-bínját - nem voltam még stúdióban, legalább beleláttam ebbe is. Délután a táncosztállyal közösen elmentünk az aarhusi Musikhusetbe (Zeneház), ahol a hangversenyterem mellett az aarhusi zeneakadémia is helyet kapott. Tipikus skandináv belső tér az üvegépületben: okkersárga téglafalak néhol faberakással, fehér padló és nagy fehér lámpák, világoskék lépcsőkorlát; rendezett, tiszta, kissé hideg. A konzervatóriumban két hallgatólány várt, a nyakukba ömlesztettek minden népfőiskolai diákot, aki zenél és mozog, hogy tartsanak nekünk egy afroworkshopot. A zeneakadémiának külön afroterme van egy halom afrikai dobbal, djembével, kongával, hogy mindenki csak felkapjon egyet, ha arra kerül a sor. A zeneakadémián ritmikára is lehet szakosodni, és ezen belül foglalkoznak afrotánccal és afrikai zenével. A két lány először tapssal és lábbal tanított nekünk pár afrikai ritmust; épp csak bele nem tört az ujjunk. Aztán mindannyian gyakoroltunk pár afrikai tánclépést (táncugrást) meg kardobálást, majd a zenészek a dobokra tették (verték) a ritmust, és a táncosok rászökellték a táncot, míg már mindenkiről folyt a víz a mértéktartó skandináv épületben. Amikor szünetet tartottunk, a lányok mutattak nekünk egy videót Guineából, hogy lássuk, hogyan zajlik mindez autentikus körülmények között, hogyan születnek ezek a ritmusok a mindennapi munkák során, hogy ezek a mosás, a favágás, a járás, a beszéd ritmusai Afrikában, ahol a ritmus vezérli a mozdulatokat, és dallá válik a legegyszerűbb párbeszéd. És ezeket a ritmusokat Európában egyetemen tanítják, halvány utánzatukat bírtuk csak reprodukálni, az egyetemista lány ugrásai meg se közelítették az átlag afrikaiét a videón.
Este avantgarde jazzkoncert következett. Káosz, összegabalyodó és szerteágazó szálak. A dobos kisusog a háttérből, nem is veri, hanem simogatja a dobot azzal a rezgővégű valamivel (rákerestem neten, dobecsetnek hívják, de a dobsimogató jobban illene rá), cirógatja, kalandozik rajta, néha meglegyinti, hogy a bőrömön érzem, milyen ügyesen és finoman simogathatja ez a fickó a nőket. Struktúrátlanság, láthatatlan kapcsok. Ezeket a zenészeket garantáltan nem a matematika tartja össze (később rájövök, hogy mégis), legalábbis nem az, hogy azonos módon számolnak és ugyanannál a számnál járnak; tutira nem a számtan.
Ma személyesen is megismerkedtem a dobsimogatóval. A második tematikus napon a zenészeknek és a táncosoknak egy rövid előadást kellett összerakni: kis csoportokra oszlottunk, minden csoportban két zenész és két táncos, és az All You Need Is Love egy részletét kellett feldolgozni. Minden csoport az iskola más-más pontján állt, a közönség - jobbára az itt dolgozók és a kirándulásukból hazatért művészetisek - egyik helyszínről a másikra mentek, végigvonultak a zenerészleteken, majd az előadóterembe értek, ahol a táncosok együtt előadtak egy komolyabb táncot, sok kontakttal, összeborulás, felemelés, megtartás, egymásba fonódás.
Az én csoportomban egy basszusgitáros játszotta a melódiát, gyengéden, de csak a refrént, a két táncos lány pedig összerakott pár összekulcsolást, összehajolást, ölelést; körbe-körbe ment a halk refrén és az összehajolások, ami praktikusan egyszerű, és jól jelképezi, hogyan cirkulál a szeretet az univerzumban. Kedvenc tanárom, Line mondta, rá kéne raknom valami érdekeset erre a gitárra, van is egy ötlete, és hozta a dobsimogatót, hogy próbáljam meg. Örültem a szerencsémnek, hogy mihelyst elképzelem, milyen jó lehet ez a dobsimogató, már érkezik is. Próbálok ráérezni, bár elég nehéz úgy, hogy én legfeljebb melódiát hallok belül, ritmust nemigen, de aztán becsukom a szemem, körbesimítom a dobot, időnként meglegyintve, rezgéssel (a tegnapi gyenge utánzata csak), míg már látom magam előtt a köröket, amikből időnként cikkcakkos vonalat húznak a rezgéseim, hogy aztán járjon tovább a kör, és már azt is látom, ahogy tegnap a körökből kihullámzott a trombita és a szaxofon. Kör, négyzet, sokszög, hullám, isten hozott a geometria világában és még azon is túl. Egymásra dobált zenealakzatok.
Tegnap tehát mentünk Aarhusba. Amíg a táncosok külön gyakoroltak, a zenészek egy stúdióban töltötték a délelőttöt, ahol mindhárom csoport felvett egy számot a repertoárjából. Igazán kedves a népfőiskolától, hogy megmutatja a zenélés minden csínját-bínját - nem voltam még stúdióban, legalább beleláttam ebbe is. Délután a táncosztállyal közösen elmentünk az aarhusi Musikhusetbe (Zeneház), ahol a hangversenyterem mellett az aarhusi zeneakadémia is helyet kapott. Tipikus skandináv belső tér az üvegépületben: okkersárga téglafalak néhol faberakással, fehér padló és nagy fehér lámpák, világoskék lépcsőkorlát; rendezett, tiszta, kissé hideg. A konzervatóriumban két hallgatólány várt, a nyakukba ömlesztettek minden népfőiskolai diákot, aki zenél és mozog, hogy tartsanak nekünk egy afroworkshopot. A zeneakadémiának külön afroterme van egy halom afrikai dobbal, djembével, kongával, hogy mindenki csak felkapjon egyet, ha arra kerül a sor. A zeneakadémián ritmikára is lehet szakosodni, és ezen belül foglalkoznak afrotánccal és afrikai zenével. A két lány először tapssal és lábbal tanított nekünk pár afrikai ritmust; épp csak bele nem tört az ujjunk. Aztán mindannyian gyakoroltunk pár afrikai tánclépést (táncugrást) meg kardobálást, majd a zenészek a dobokra tették (verték) a ritmust, és a táncosok rászökellték a táncot, míg már mindenkiről folyt a víz a mértéktartó skandináv épületben. Amikor szünetet tartottunk, a lányok mutattak nekünk egy videót Guineából, hogy lássuk, hogyan zajlik mindez autentikus körülmények között, hogyan születnek ezek a ritmusok a mindennapi munkák során, hogy ezek a mosás, a favágás, a járás, a beszéd ritmusai Afrikában, ahol a ritmus vezérli a mozdulatokat, és dallá válik a legegyszerűbb párbeszéd. És ezeket a ritmusokat Európában egyetemen tanítják, halvány utánzatukat bírtuk csak reprodukálni, az egyetemista lány ugrásai meg se közelítették az átlag afrikaiét a videón.
Este avantgarde jazzkoncert következett. Káosz, összegabalyodó és szerteágazó szálak. A dobos kisusog a háttérből, nem is veri, hanem simogatja a dobot azzal a rezgővégű valamivel (rákerestem neten, dobecsetnek hívják, de a dobsimogató jobban illene rá), cirógatja, kalandozik rajta, néha meglegyinti, hogy a bőrömön érzem, milyen ügyesen és finoman simogathatja ez a fickó a nőket. Struktúrátlanság, láthatatlan kapcsok. Ezeket a zenészeket garantáltan nem a matematika tartja össze (később rájövök, hogy mégis), legalábbis nem az, hogy azonos módon számolnak és ugyanannál a számnál járnak; tutira nem a számtan.
Ma személyesen is megismerkedtem a dobsimogatóval. A második tematikus napon a zenészeknek és a táncosoknak egy rövid előadást kellett összerakni: kis csoportokra oszlottunk, minden csoportban két zenész és két táncos, és az All You Need Is Love egy részletét kellett feldolgozni. Minden csoport az iskola más-más pontján állt, a közönség - jobbára az itt dolgozók és a kirándulásukból hazatért művészetisek - egyik helyszínről a másikra mentek, végigvonultak a zenerészleteken, majd az előadóterembe értek, ahol a táncosok együtt előadtak egy komolyabb táncot, sok kontakttal, összeborulás, felemelés, megtartás, egymásba fonódás.
Az én csoportomban egy basszusgitáros játszotta a melódiát, gyengéden, de csak a refrént, a két táncos lány pedig összerakott pár összekulcsolást, összehajolást, ölelést; körbe-körbe ment a halk refrén és az összehajolások, ami praktikusan egyszerű, és jól jelképezi, hogyan cirkulál a szeretet az univerzumban. Kedvenc tanárom, Line mondta, rá kéne raknom valami érdekeset erre a gitárra, van is egy ötlete, és hozta a dobsimogatót, hogy próbáljam meg. Örültem a szerencsémnek, hogy mihelyst elképzelem, milyen jó lehet ez a dobsimogató, már érkezik is. Próbálok ráérezni, bár elég nehéz úgy, hogy én legfeljebb melódiát hallok belül, ritmust nemigen, de aztán becsukom a szemem, körbesimítom a dobot, időnként meglegyintve, rezgéssel (a tegnapi gyenge utánzata csak), míg már látom magam előtt a köröket, amikből időnként cikkcakkos vonalat húznak a rezgéseim, hogy aztán járjon tovább a kör, és már azt is látom, ahogy tegnap a körökből kihullámzott a trombita és a szaxofon. Kör, négyzet, sokszög, hullám, isten hozott a geometria világában és még azon is túl. Egymásra dobált zenealakzatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése