Dánia esszenciája a jütlandi préri, ez az erdőkkel, dombokkal szabdalt sárgás vidék, elszórtan felbukkanó téglaépületekkel, a mezőkön legelő birkákkal.
Dánia száz éve még agrártársadalom volt, és a sok magányos téglaépület az egykori tanyák leszármazottja, maradéka; mára a sok kis farmot felvásárolták a nagy gazdaságok, amik többnyire kelet-európaiakat foglalkoztatnak, mert így gazdaságos; a birkákat megtartották, mert megakadályozzák, hogy a fák begyűrűzzenek a mezőkre. A sok egykori földműves a második világháború után elporzott a városba, és felépítette a jóléti államot, mint azt már írtam. De a táj mit se változott: hullámzó földeken sűrűsödő és ritkuló téglaházak; a kisebb téglaházcsoportokat illeti a falu titulus, a valamivel nagyobb tömörülések jelzik a várost, és azokat a foltokat, ahol a csoport elterebélyesedik, és a téglaházak közül karcsú tornyok emelkednek ki, nagyváros, esetleg főváros rangjával tüntetik ki. Dániában ugyanazt a szekvenciát látjuk ismétlődni, bárhol is járunk, és bármely részét látjuk, megismerjük az egészet - a fővárosban csak egy kis képzelőerő kell, hogy belépjünk a legkopárabb jütlandi térbe.
Gyakran eszembe jut, hogy Magyarország mennyivel több változatban ölt alakot (na jó, kis hazánk kétszer akkor, mint Dánia az autonóm területei nélkül). A természet szinte minden arcát megmutatja egy apró medencében: a lomhán elterülő alföld dombokká és (földrajzi értelemben is hegyméretű) hegyekké púposodik, folyó akad elég, tenger ugyan nincs, de van Balaton, ami megérdemli a "nagy víz" címet, a tenger végtelenségét pedig magában hordozza a síkság. És a városok nem egyszínűek; sárga, narancs, fehér, kék, zöld, még pink is, a jó ég tudja, milyen színt nem mázolnak otthon a házakra, hogy távolról nézve tarka rajzfilmként rémlenek vissza. Kis hazánk nem olyan egylényegű, mint Dánia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése