Néha elmélkedem, milyen más volt egyetemistaként a kollégiumi életem, mint ez a mostani népfőiskolás. Több évet húztam le Budapest egyik híres-hírhedt egyetemi kollégiumában. Mondjuk úgy, nagy flash volt, már maga az épület is. Tömény, égbe nyúló szocreál. A kedvenc portásom, egy nyugdíjas úriember, aki mellékesként vigyázta a kollégisták biztonságát vagy 25 évig (sajnos utolsó ott töltött éveim alatt "eltűnt"), mesélte, hogy eredetileg vietnami menekültek számára húzták fel ezt a 12 emeletet, akik azonban nem érkeztek meg, így a monstrumot lepasszolták hajléktalanszállónak. Amikor a hajléktalanok már végképp elnyűtték, az épület az egyetem tulajdonába került, ami egyetemistákat költöztetett oda, kezdjenek a hellyel, amit tudnak.
Egész sokat tudtunk kezdeni. Megesett, hogy magunk tapétáztunk, ha nagyon ramaty volt a fal (de a kollégisták tapétázási kedvéből fakadóan jó eséllyel kerültél egy néhány éve tapétázott szobába), no meg poszterekkel dekoráltunk. Bevallom azt is, lomtalanításból szereztem fotelt és asztalkát az egyik szobába, hogy legyen olvasósarkom. Egy idő után növényeink is lettek, egyik hozta a másikat. Került otthonról kimustrált függöny az ócska sötétítő helyére, ami a szobához járt. Mindenki kuckósított tehetsége és igénye szerint.
A népfőiskolai szobám teljesen fehér, és nincs mit alakítani rajta - csak felpakoltam a holmimat a készen kapott helyekre. A fal szinte kiáltja, ne ragassz fel semmit; egy falra erősített táblára lehet csak dekorálni.
A régi kolimban is majdnem minden megvolt, ami itt a népfőiskolán, csak kevésbé pöpec állapotban, és akkor erős eufémizmussal élek. Ott is volt tornaterem, csikorgó linóleumpadlós, heti kétszer ingyen koli-aerobickal, és konditerem, pinceszagú. Kint két sportpálya, sok fa és bozót (no meg madár), meg egy tisztás, ahol a nyári vizsgaidőszakban napoztunk. Volt menza is, de olyan pocsék, hogy hamar leszoktam róla, és egy idő után meg sem találtam a tágas épületben. Minden folyosón konyha, mindig mocskos, de főzni csak kellett valahol. Volt egy halom klubhelyiség, az egyikben gyakran filmvetítés, bár moziteremnek nem titulálnám, pláne nem plüssüléses, mint itt. Volt kolibár a közösségi élethez, mint itt a Café Farmor, ahol ihattál, amennyit akartál; az én időmben a Lesz Vigasz névre hallgatott, de azóta ötször átnevezték, lehet, már az én időmben is. A bárban időnként jazzkoncert, akárcsak itt, és sok kolibuli, ahova mackónadrágban totyogtak le a kollégisták, én pedig külön ócska sportcipőt rendszeresítettem a mocskot dagasztani a buliban (kolibuli mindig sörös és sáros). Volt messze földön (kerületben) híres kolifesztivál minden évben, kollégistáknak ingyenjeggyel, tízszer nagyobb, mint a gimis bandák fesztiválja, amit a népfősulin rendeztek a múltkor. Na jó, beismerem, zeneterem és műterem nem volt, bár egy zongora azért akadt. Uszoda és szauna végképp nem; viszont volt tágas, jól felszerelt könyvtár, ahova el lehetett vonulni, ha csendre vágytál, és ami innen nagyon hiányzik. Meg egy-két rejtett extra, amiről most nem ejtek szót.
Az egész kollégium egy lepukkant lakópark volt, minden összetarhálva, ami ahhoz kell, hogy jól szórakozz, és minden ősrégi, szocialista kövület, a szoba, a klubhelyiség, szocis kanapék tömkelege, még a könyvtári könyvek közül is sok (jókat nevettem a szocis útikönyveken, amiket egy-egy utazáshoz kölcsönöztem). Szocreál műemlék a magas, világosszürke toronyház és a két alacsonyabb hozzátapasztott épület a rozsdás erkélyekkel, ahol külön fürdőszoba járt minden szobához, és amire három évig vártál, hogy bekerülj, hogy aztán vég nélkül a penészt irtsd a fürdőszobában. Azóta felújították az egész hodályt, lépcsőstül, liftestül, mindenestül.
A népfőiskola alacsony, tisztes téglaépület, tágas ablakok és sok napfény, Ikea-bútorok, pianínók a sarkokban, a falakon több százezret érő képek, kivéve a folyosókonyhák és a Café Farmor falain, ahol csak Ikea-design, így nem para, ha a diákok martalékává válik. Sok zöld placc, az épület mögött fák és madárdal. Esztétikusabb persze (tényleg?), kevésbé izgalmas talán. A régi koliban többet bosszankodtam, mert semmi sem működött úgy, ahogy kellett volna, többet is nevettem, mert a szart máshogy elviselni nem lehet. Kihoztuk abból is, amit lehetett, és nem éltünk rosszul (ez nemcsak a megszépítő emlékezet): annyit pacsáltam a zuhany alatt aprópénzért (egyetemistabarát kolidíj), amennyit akartam, és minden télen hőség volt a szobában. Tudtunk várat építeni a szarból, hogy előhúzzam az elcsépelt mondást. Belőlem ez nevelt felnőttet, nem a népfőiskola.
Otthon nem volt kismillió szabály az együttélésre, mint itt; jöttem-mentem, ettem-ittam, amikor akartam. Mégse vagyok szétesve, lám. Valahogy elrendeztük a takarítást (vagy elmismásoltuk), és dűlőre jutottunk, ha konfliktus adódott (nem volt folyosóvezető tanár, hogy hozzá rohanjunk). 1200, otthonról kiszabadult fiatal szabadult be abba a létesítménybe, és élt, ahogy kedve szottyant, lavírozva a lehetősége közt, őrző (és ellenőrző) szemek nélkül.
Otthon valahogy össze kell eszkábálni a dolgokat, bütykölni, olajozni, forradalmasítani, ha a régi módon nem megy, néha tákolni is, de akkor újra szétesik, és tovább kell buherálni. Otthon magadnak kell megoldásokat találni, többnyire rendhagyó megoldásokat, ha fabrikálni akarsz. Szeretem a barkácsolás spontaneitását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése