id. Pieter Brueghel: Bábel tornya
Gyakran hallgatom a nyelvek zenéjét, az ebédlőben vagy a Café Farmorban, ahol sokan vagyunk egy helyen, és megesik, hogy mindenki a honfitársaival diskurál az anyanyelvén. A dán úgy hangzik, mintha valakinek hányingere lenne, és leharapná a szó végét; udvariatlanság ezt írnom, de így érzem, nem tudok rajta változtatni. A lengyel olyan, akár a gyerekgügyögés, óvodások duruzsolnak selypítve. Kérdeztem a múltkor, milyennek hallani kívülről a magyart: a magyar pattog, pereg, mint a harci induló.
Az angol zenéjét rég nem hallom. Alighanem alapvetően egyre ritkábban hallani, mert ahogy az angol átalakul közös nyelvé, minden nyelv beleviszi a maga sajátos hanglejtését és hangjait, a saját nyelvből helyettesítve az angol azon részeit, amiket nem tud kiejteni. Létezik persze eredeti angol ott, ahol az angol anyanyelv, saját nyelvként is több variációban, de az eredeti sokszorosan mutálódott és mutálódik, ahogy közkinccsé lett. Mintha a közös nyelvet keresők lehasítottak volna bizonyos részeket az ősnyelvből, és ezt a néhány részt sokszorosították és gyurmálták volna, hogy könnyen érthetővé tegyék. Osztódás történt.
én is tervezem, hogy az egyetemi éveket dániában töltöm, tanulok is dánul, és számomra is olyan a nyelv dallama, mintha valaki hányingerrel küzködne/valami nagyonforró étellel a szájában próbálna beszélni. A magyar nyelv az itteni német cserediák szerint olyan, mintha az oroszt és a spanyolt összekeverték volna.
VálaszTörlésEgyébként gratula a bloghoz, tetszik, ahogyan írsz és érdekes dolgokról írsz, csak így tovább :D
Köszönöm, és sok sikert a dán egyetemekhez. Az aarhusi egyetemen többször jártunk, nagyon jó kivitelezésű és jó energiákkal rendelkező hely, de gondolom a többi egyetemet sem kell félteni :)
Törlés